Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz/antropológia szakra? Gosztonyi Balázs kérte fel a Láncreakció folytatására Durst Judit szociológust. Az interjúból többek között megtudhatjuk, hogy mit kérdezne Geertz-től, hogy melyik sportot kezdte újra, illetve hogy hova utazna el legszívesebben.
1. Mi vitte a néprajz/antropológia szakra, majd később a kutatói pályára?
Én a Corvinusra (anno Marx Károly Közgazdasági Egyetemre, vagy, ahogy mi hívtuk, Közgázra) jártam, külgazdasági és szociológia szakra. A néprajz szak sajnos kimaradt az életemből. Helyette itt Londonban, ahová 20 évvel ezelőtt költöztünk ki a családdal, a UCL (University College London) antropológia tanszékének lehettem vendégkutatója, a Michael Stewart-tal való közös munkáknak köszönhetően.
Kutatói pályára a társadalomtudományi érdeklődésem mellett egy véletlen vitt: 2 éves volt az első kisfiam, mikor megkérdezte az akkori munkahelyem, a Figyelő hetilap vezérigazgatója, hogy mikor megyek vissza dolgozni a gyes-ről, mert már nem tudnak többet várni. Amikor elmondtam, hogy éppen a második gyermekemet várom, akkor közös megegyezéssel abba maradtunk, hogy inkább felvesznek egy másik újságírót helyettem, annyira sok a munka. Egy hét múlva beadtam a jelentkezésem a Corvinus-ra, szociológia PhD-ra, Gyenei Márta, egy korábbi Corvinusos kedves tanáromnak a tanácsára, aki akkoriban egyengetni próbálta az utamat. És megkértem Szelényi Ivánt, lenne-e a témavezetőm. Mindez 2000-ben történt.
Akkoriban nagyon érdekelt az Oscar Lewis által leírt szegénység kultúra, meg a fogalom körüli rengeteg kritika, ezt választottam PhD kutatási témámnak. Emiatt Szelényi Iván meghívott az éppen akkor induló, a Ford Alapítvány által támogatott, kelet-európai összehasonlító projektjébe, Fleck Gábor mellett PhD-s junior kutatónak. A kutatás a szegénység etnicizálódását és feminizálódását vizsgálta, öt kelet-európai országban, az underclass koncepciót használva elméleti keretül. Nagyon erős csapattal dolgozhattam együtt, már a kezdetektől: Fodor Évával, Csepeli Györggyel, Ladányi Jánossal, Csizmady Adriennel – Jánossal és Adriennel még a Yale-en is együtt voltunk, egy három hónapos ösztöndíjon, ennek a projektnek a keretében. Amellett, hogy rengeteget tanultam ennek a három éves projektnek a során, ahová Iván egy nagyon inspiráló nemzetközi csapatot hívott be, itt dőlt el az is, hogy én etnográfus szeretnék lenni.
A junior, PhD kutatók feladata ugyanis az volt, hogy féléves terepmunkát kellett végeznünk egy általunk kiválasztott, szegregálódó településen. (A település kiválasztásában sokat segítettek korábbi, újságíró kapcsolataim, interjú alanyaim). A (szociál)antropológia alapjait, módszertanát (a résztvevő megfigyelést) Iván csapatából az akkor a UCLA-n tanító antropológus professzortól, Gail Kligman-től tanultuk meg.
1. Michael Stewart, 2. Szelényi Iván, 3. Clifford Geertz, 4. Pierre Bourdieu, 5. Loïc Wacquant, 6. Chris Hann, 7. Lengyel György, 8. Sárkány Mihály, 9. Melegh Attila, 10. Feischmidt Margit
2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül?
Nancy Scheper-Hughes könyve, a Death Without Weeping volt az első antropológiai könyv, amit a fent említett Szelényi Iván féle projekt miatt elolvastam, ez akkor nagy hatással volt rám. Mint ahogy a másik ’alapolvasmányom’, a Niedermüller Péter által szerkesztett, Cifford Geertz tanulmánykötet, az Értelmezés hatalma, benne a vele készített interjú. Emlékszem, úgy hatott rám ez az interjú, meg benne az antropológiáról, az antropológusról elmondottak (mint egy adott kultúra, társadalmi csoport cselekvéseinek értelmezője, és mint író/szerző), hogy akkor, ott elhatároztam, ez az én utam, számomra ezt a fajta társadalomtudományi megismerést semmi nem tudja überelni. Egyébként a habitusom is nyilván ez irányba vitt: a gyerekeim mindig mondják, hogy túl sokat kérdezek, meg elemzek, meg hogy túlgondolom a dolgokat, ahelyett, hogy csak úgy jelen lennék. Miközben a családunk egy részét a természet, engem az emberek történetei bűvölnek el.
Meg újabban, a terepmunkáim tapasztalatai, meg a kritikai társadalomtudományi olvasmányaim hatására foglalkoztatnak azok a rejtett társadalmi elnyomó mechanizmusok, amik rendszerszinten újratermelik az egyenlőtlenségeket, a társadalmi igazságtalanságot. Így például Pierre Bourdieu munkássága is nagyon fontossá vált számomra, amikor az elmúlt néhány évben az iskolai mobilitáson keresztül elért társadalmi mobilitás (ára) témájával foglalkoztam.
Akiknek még nagyon fontos számomra a munkássága, az Loïc Wacquant, Matthew Desmond, Mario Small, a városi etnográfusok közül. Társadalmi mobilitás meg rasszizált kisebbségek témában Sam Friedman, Stuart Hall és Frantz Fanon. A gazdasági antropológiából a klasszikusok, Polányi, Keith Hart és Chris Hann mellett Susan Narotzky, Michael Stewart. Újabban James Scott, Ferguson meg Tania Li munkái lettek relevánsak számomra. Az itthoni tanáraim, kollégáim közül meg, akiktől sokat tanultam az Szelényi Iván, Andorka Rudolf, Kemény István, Lengyel György, Sárkány Mihály, Kovács Éva, Melegh Attila, Feischmidt Margit. És annak a fiatalabb antropológus generációnak néhány tagja, akikkel mostanában együtt dolgozok. De még sorolhatnám.
3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre?
Clifford Geertz-zel, mert az ő munkái indítottak el ezen a pályán. És megkérdezném tőle, többek között, mit gondol a társadalomtudományokban az ún. ’reflexív turn’ térnyeréséről (amire mondjuk az ő munkái is hatással voltak), és különösen a kritikai etnográfia térhódításáról, ami egyre népszerűbb ma az antropológiában (is). Ez a kritikai etnográfia már nem elégszik meg egy-egy társadalmi gyakorlat vagy jelenség „sűrű leírásával”, hanem különös figyelmet fordít azoknak a hatalmi viszonyoknak, egyenlőtlenségeknek és társadalmi igazságtalanságoknak az elemzésére, amelyekbe a vizsgált társadalmi/kulturális gyakorlatok ágyazódnak. Mindezt sokszor úgy, hogy nem csak kutatóként van jelen a terepen, hanem aktivista civilként is, aki a vizsgált marginalizált csoportokkal összefogásban próbál tenni, valamit a társadalmi változásért, a társadalmi igazságtalanság és az elnyomó viszonyok ellen.
Megkérdezném Geertz-től azt is, milyen volt a viszonya Pierre Bourdieu-höz, és hogyan hatottak egymásra a munkáik, ha egyáltalán.
1-3. Adomány osztás a faluban (terepmunka része), 4. zálogházban, a gyerekek ékszereinek (gyorskölcsönért cserébe beadott) kiváltása előtt Anival, 5. ‘Családi körben’ a terepmunka alatt, 6. Terepmunkán Kanadában: egy torontói vastelep, 7. Partizán podcast a ‘Társadalmi mobilitás’ ára c. könyvünk kapcsán
4. Mi jelenti a legerősebb motivációt a munkája során?
Egyrészt az az intellektuális kíváncsiság, hogy hogyan működik körülöttem a világ, amiben élek, és különösen az a társadalom, amit elvileg otthonomnak nevezek. Másrészt valahogy, ha csak piciben is, de a magam módján szeretnék hozzájárulni egy kicsit is élhetőbb világ, egy kicsit igazságosabb társadalom kialakulásához, amiben azoknak is teremtünk esélyt, akik nálam sokkal kevésbé voltak szerencsések, akik szocio-ökonómiai értelemben hátrányos helyzetben születtek, és akiknek a rejtett társadalmi elnyomó, hatalmi viszonyok mellett az vált a mindennapi gondolkodásuk részévé, hogy ezen a helyzeten nem is lehet változtatni, „nekik ezt dobta a gép”.
5. Mi a leginkább bevált munkamódszere?
Én elég nehéz eset vagyok abból a szempontból, hogy csak teljes csendben tudok dolgozni… Ez már újságíró koromban is kicsit ciki volt – ha egy napon belül kellett írnom például egy sajtótájékoztatóról, akkor az esemény után inkább eltűntem néhány órára a szerkesztőségből, és beültem a mellette lévő könyvtárba, ahol csendben, a szerkesztőség zajától távol, meg tudtam írni a cikkemet.
Kutatóként ez a munkamódszer, a teljes csendben írás/olvasás, megmaradt. Mivel Londonban lakom, legjobban a British Library-ben tudok dolgozni, írni. Bár, mióta megnőttek a gyerekek, és már a legkisebb is egyetemen van, otthonról is jól megy a munka.
Ezeket a csendes, író/olvasó időszakokat váltják az intenzív terepmunka periódusai – most éppen egy olyan OTKA kutatáson dolgozom, aminek keretében havonta egy hetet terepen vagyok. Ezek a különböző munkafázisok, a nemzetközi konferenciákkal, workshopokkal, intézeti kutatónapokkal, időnkénti tanításokkal, nagyon változatossá és élvezetessé teszik a munkám. És izgalmas intellektuális – és emberi – kihívást is jelentenek.
6. Volt-e olyan, hogy azt érezte, elhagyná a pályát?
Nem volt ilyen. De ennek nyilván az is az oka, hogy nem egy szokványos pálya az enyém: ahogy mondtam korábban, én elég későn, 33 éves koromban kezdtem el a szociológia PhD-t, addig újságíróként dolgoztam, meg szültem két gyereket. Aztán a PhD alatt lett még másik két gyerekem – így, bármennyire is szerettem évekig otthon lenni a kicsikkel, nagy és felszabadító intellektuális élmény volt visszatérni hivatalosan is a munkaerőpiacra (a UCL Honorary Research Fellow-jaként, a kisgyerekek mellett, többféle projektben meg nemzetközi konferenciákon is részt tudtam venni kutatóként). Különösen, hogy a TK-ban (Társadalomtudományi Kutatóközpont) kezdhettem el a kutatói pályafutásom, egy OTKA projekt elnyerésével, projekt vezetőként, szellemileg és emberileg inspiráló kollégák társaságában.
1. Gyerekeim körében, egy szülinapi bulin, 2. Danival, tűzriadó alatt, úszó edzés közben, 3. Pingpong versenyen, kollégák közt. ‘Tisztes Helytállás Klub’ (Szervező: Szerbhorváth György, Bóka László), 4. Bourdieu Study Group, ESA Interim konferencia, 2023, Barcelona, ‘afterparty’ kollégákkal
7. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályát és a magánéletét?
Nagyon nehezen, de nem volt más választásom, mint megtanulni az összehangolást. A legdurvább az volt, mikor 2,5 hónapra kaptam egy kutatói ösztöndíjat, Szelényi Iván projektjében, a Yale-re, és a férjemmel meg az édesanyámmal maradt itthon a két kisgyerekünk. (Nem így terveztük, de sajnos egy véletlen baleset miatt így alakult). Az viszont jó érzés, hogy az első két gyerekkel négy évig otthon tudtam lenni GYES-en. A második kettővel is már csak akkor mentem intézménybe dolgozni, amikor kicsit megnőttek. Nyilván ez egy privilegizált családi helyzet volt, és emellett az édesanyám rengeteget segített, amíg meg nem betegedett. Ennek köszönhető, hogy a gyerekek mellett is végezhettem terepmunkát. Mindezért nagyon hálás vagyok a családomnak.
8. Melyik az a könyv vagy film, amit bármikor újraolvasna, újranézne?
A könyvek közül Dosztojevszkij Félkegyelműét és a Karamazov testvéreket mondanám – ehhez a két könyvhöz mély és nosztalgikus élményeim fűzödnek, Balassa Péter és Török Endre óráinak semmihez sem hasonlítható hangulata, lelkisége – és a szellemi ébredésem korszaka, amit az ELTE MA Esztétika szak elvégzése során ennek a két meghatározó tanáromnak köszönhetek.
Filmek közül viszont a könnyebb műfajból mondanám a Love Actually-t, amit a gyerekek korábban több karácsonykor választottak családi mozizásként, vagy a Daisy Jones & The Six mini TV sorozatot.
1. Dosztojevszkij: Félkegyelmű, 2. Love Actually (Igazából szerelem), 3. Daisy Jones & The Six
9. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?
Szeretek kirándulni, sportolni, utazni, olvasni, moziba és színházba járni. Meg a nagycsaláddal, barátokkal együtt lenni, nyaralni vagy sítáborba járni. Az elmúlt két évben, mióta a gyerekek megnőttek, újra visszatértem gyerekkorom aktív sportjához. Nyolc éves koromtól kezdve, közel tíz éven át, a Statisztika asztalitenisz csapatában játszottam. Most itt Londonban két éve kezdtem újra pingpong edzésre járni, hétvégente 2×2 órát játszom a UCL egyetemista csapatának edzőjével, vagy épp játékosaival. Itthon, Budapesten meg időnként a főnökömmel. A játék nagyon kikapcsol – a meccsek már kevésbé, mert sajnos még mindig elég kompetitív vagyok és rosszul viselem a vesztést.
Egy hónapja pedig el kezdtem edzeni, a lányommal együtt, egy sprint Triatlon-ra, ami június elején lesz Oxfordshire-ben, a Bleinheim Palace-nél. Az Ámbédkar Iskola hátrányos helyzetű diákjainak nyári táboroztatására gyűjtünk majd pénzt.
10. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?
Nehéz így egyet kiválasztani, de most hirtelen, a régi és új kedvenceim (Cat Stevens, Pink Floyd, Simon and Garfunkel, ABBA, Lady Gaga, Ed Sheeran vagy Frank Ocean, Olivia Rodrigo, Tate McRae) közül kettő jut eszembe. Az egyik Ed Sheeran Visiting Hours c. dala, ami most így, hogy hirtelen árvák lettünk a húgommal, mindkét szülőnk elvesztésével, de különösen édesanyám halála után, nagyon a lelkemhez szól. Különösen ez a néhány sora: „I wish the heaven/had visiting hours/so I could just show up and bring her news”. A másik speciális, ’saját bejáratú’ dalom Kelly Clarkson Piece by piece c szerzeménye, amit az egyik lányom, aki énekes-dalírónak készül, adott ajándékba (elénekelvén azt a színpadon) egy nagyobb szülinapi partimon. Azzal az ajánlással, hogy ez az én dalom…
Ed Sheeran: Visiting Hours
11. Ha bárhova utazhatna, hova utazna el a legszívesebben?
Peruba, a Machu Picchu-hoz, a XV. századból fennmaradt inka szentély romjaihoz. És legszívesebben az inka ösvényen, kirándulva, egy állítólag 4-6 napig tartó túra keretében jutnék fel ehhez az 1500 m magas hegyen lévő inka romhoz, a ‘rejtett ősi városhoz’.
+1. Kiktől kérdezné meg ugyanezeket a kérdéseket?
Pulay Gergelytől, Kovai Cilitől