A Néprajzi Intézet jubileumi évéhez kapcsolódó interjúsorozatunk második részében Bárth János válaszol kérdéseinkre. A 80. születésnapját idei tanévben ünneplő kutatóval készült beszélgetés nem csak terjedelmében kivételes, de abban is, ahogyan egy korszak emlékezete és egy életpálya tanulságai egymásba szövődnek. Felidézzük a ’68-as évfolyam indulását, Ortutay Gyula kultuszminiszter tanszékvezetői működését, a levéltárak csöndes belső világát, és képet kapunk arról is, milyen volt az illancsi tanyavilág egykor eleven hétköznapjaiban élni és kutatni.
Miért jelentkezett anno néprajz szakra? Tudna nekünk egy kicsit mesélni az indíttatásról, fiatalkori motivációiról?
Amikor 1959-ben a történelmi Bácska északi peremének egyik osztatlan tanyai iskolájából bekerültem a patinás, nagy múltú kalocsai gimnáziumba, tanáraim és osztálytársaim szinte az első naptól kezdve a históriával hoztak kapcsolatba. Ennek talán az lehetett a kiváltó oka, hogy a kollégiumi felvételi vizsgán állítólag elkápráztattam a gimnázium akkori jeles történelemtanárát, későbbi osztályfőnökömet, Bai Jenő tanár urat. Utóbb hallottam, hogy az eset valamiféle helyi pedagógiai legendaként élt, mondván: egy szaktanár nélküli tanyai iskola nyolcadikos diákja miként szerepelhet jobban történelemből, mint szaktanárok által oktatott falusi, városi társai? A témáról kiválóan elvitatkozgató tanár urak és hölgyek bizonyára nem tudták a válasz lényegét. Nevezetesen azt, hogy én minden nyomtatott szöveget elolvastam, ami a környezetemnek számító hatalmas tanyavilágban előkerült. Másrészt tanyai járás-keléseim során, de különösen vasárnap délutánokon és téli estéken, a tanyánkon összegyűlt és apai öregapám, Bárth Antal jeles kövidinkáját, oportóját, kadarkáját kortyolgató, világháborúkat megjárt, sokat látott szomszéd öreg parasztok bőven áradó történeteit mindig hegyezett fülekkel és „archiválásra” kész memóriával hallgattam. Valószínűleg tehát olvasmányaim és a tanyavilágban hallott történetek serkentették az átlagos mérték fölé történeti érdeklődésemet.
Gimnazista koromban keveset tudtam a történelemmel kapcsolatos foglalkozásokról. Kevés ismeretem volt a muzeológusokról, még kevesebb a levéltárosokról, hírüket sem hallottam kutatóintézetek történészeinek. Így, ha a tervezett pályámról érdeklődött valaki, azt válaszoltam: történelemtanár akarok lenni. Igen ám, de abban az időben kétszakos képzés folyt a bölcsészkarokon. Negyedikes koromban a történelem mellé kellett egy másik szakot is választanom. Némi tipródás után ez a szak lett a néprajz, amelyről keveset tudtam ugyan, de már akkor is gyanítottam, amit ma is vallok, hogy az általam megismert változata, történeti jellegű tudomány. Hajdani döntésemhez bizonyára hozzájárultak gimnazista kori olvasmányaim. Különösen Nagy Cirok László, akkortájt újnak számító és a kollégium könyvtárában megtalált műve: a Pásztorélet a Kiskunságon, valamint a Magyarság néprajza világoskék bőr gerincű első kiadásának négy kötete, amelyet Bai Jenő tanár úr adott a kezembe, mint az államosított gimnázium jobbára új tanári könyvtárának a jezsuita időkből származó egyik „régiségét”. Ez a két mű inspirálhatott arra, hogy néprajzi szakkört szervezzek a kollégiumban, amelynek összejövetelein a jelzett könyvek alapján kis előadásokat tartsak a szakkör tagjainak, próbálgatva a tudományos ismeretterjesztés nem könnyű értelmiségi feladatát.
Bármilyen furcsa, de igaz, ezért leírom: Már gimnazista koromban megpróbálkoztam kutatással, mégpedig archivális források tanulmányozásával és tudatos recens néprajzi vizsgálódással egyaránt.
Néhányszor hallottam, hogy az a kalocsai épület, amelyben akkortájt Szvétek Sándor pedagógiai kutató és szakíró kollégiuma működött, ahol magam is laktam és nevelődtem, nagy társadalmi összefogással épült a XIX. század végén. Tanítókháza néven emlegették. Fejembe vettem, hogy levéltári iratok alapján megkísérlem megismerni létrehozásának körülményeit. Egy délután minden bátorságomat összeszedve bementem az érseki palotába, hogy ott kutassak. Szerencsére a porta tájékán belém botlott Kujáni Ferenc kanonok, nagyprépost, a kalocsai népművészet régi „apostola” és ismertetője. Alaposan kifaggatott, végül azzal bocsátott el, hogy egy meghatározott napon jöjjek vissza. Addig utánanéz, az akkor meglehetősen gazdátlan és elhagyatott levéltárban, hogy vannak-e a témával kapcsolatos iratok. Néhány nap múlva, visszatértemkor, a portával szembeni „kutatóhelynek” kinevezett helyiségben már várt egy jókora iratköteg. Néhány hétig rájártam. Különös világot ismertem meg belőle. A történeti események, folyamatok feltárásán kívül talán még fontosabb volt számomra az írott dokumentum tanulmányozásának élménye. Azóta sok száz napot töltöttem már a Kárpát-medence legkülönbözőbb tájain régi írások betűzgetésével. Legtöbbször ugyanaz a belső izgalom fog el egy-egy iratkötet lapozgatása során, mint gimnazista koromban a kalocsai Tanítókháza iratainak olvasásakor. Ez a feszültségekben bővelkedő belső izgalom valamiféle tudatosulása bennem a feladat súlyának, nagyszerűségének, egyben elhatalmasodása rajtam a „felfedezés” gyönyörűségének.
Az első tudatos néprajzi adatgyűjtésre negyedikes gimnazista koromban, olvasmányaimon fölbátorodva a saját tanyai rokonságom körében tettem kísérletet. Anyai nagyapám, Rózsa Balázs ügyesen gazdálkodó, vallásos, hagyománytisztelő tanyai parasztemberként élt a nép által Illancsnak nevezett pusztán. Elődei a „szögedi nemzet Rúzsái” közül vétettek. A „nagy víz után” költöztek Halas határába. A legészakibb halasi pusztán, Debeákban született Rúzsa leszármazott, Balázs nősülése révén került át Illancsba homokot hódítani. Ott saját gazdaságot teremtett, tanyát épített, szőlőt ültetett, termőföldet varázsolt az ősparlagból. Gyakran és kiválóan mesélt régi tanyai történeteket. Jól „citorázott” és „danolt”. Ő vezette „szentbúcsúkba”, elsősorban a hajósi kegyhelyre, az illancsi tanyák népét. Rendszeresen járt templomba. Számon tartotta és gyakran emlegette az őseiről rámaradt hagyományokat. Amikor tehettem, mindig meghallgattam történeteit. Egy idő után, néprajzi olvasmányaim hatására, kérdeztem is. Nagy örömmel és gondossággal válaszolt, én pedig papírra vetettem, amit mondott. 1962-63 fordulója táján, adatközlései alapján írtam egy pályaművet a téli ünnepkör tanyai szokásvilágáról, amelyet elküldtem a gyulai Erkel Ferenc Diáknapok (talán így hívták a fórumot?) pályázatára. Díjat is nyertem vele, amit a kalocsai gimnázium fölöttébb értékelt.
Levéltári és néprajzi kutatási élményeim bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy 1963 tavaszán jelentkeztem az ország első és legnagyobb egyetemének történelem-néprajz szakára.
1-4. Fiatalkori fényképek (Bárth János felvételei)
Mikor végezte tanulmányait az ELTE-n, milyen volt akkor néprajz szakos hallgatónak lenni?
1963 ősze és 1968 júniusa között végeztem történelmi és néprajzi tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán, amely akkor a hajdani piarista iskola hatalmas épületében működött az Erzsébet híd közelében. Néprajz szakos évfolyamtársaim közül itt most azokat sorolom föl, akik pályájukat a néprajz bűvkörében élték, vagy ha munkájuk révén átmenetileg el is távolodtak abból, adandó alkalommal visszatértek oda, nevezetesen ABC szerint: Bíró Friderika, Küllős Imola, Nagy Ilona, Pető László, Sárkány Mihály, Szacsvay Éva, Szemerkényi Ágnes, Tátrai Zsuzsanna, Török Katalin, Vajkay Zsófia. Nem véletlen, hogy a fenti névsor azonos a 2010-ben Kecskeméten megjelent Betakarítás című kötet szerzői listájával. A fenti személyeket e sorok írójával együtt „68-as évfolyam” megnevezéssel szokás emlegetni. Az elmúlt fél évszázadban a csoport körébe tartozók többször rendeztek találkozót, rendszeresen tartották egymással a kapcsolatot. Most, 80. évünk táján járva, esetenként mozgási nehézségekkel birkózva, gyakran e-mailben tájékoztatják társaikat bánataikról, örömeikről és a magyar néprajzi közélet fejleményeiről.
A néprajzi előadások jobbára a tanárok szobáiban zajlottak. Dömötör Tekla keskeny szobában tanyázott. Nála meglehetősen szorongott népes évfolyamunk. Tálasi István, mint tanszékvezető, nagyobb szobát mondhatott magáénak. Fal melletti zöld kanapéjának közepén ült. Két oldalán hatalmas kézirathegyek, szakdolgozat-tornyok magaslottak. Éppen hogy csak elfért közöttük. Vele szemben a szoba közepén, ki fotelt, ki széket, ki valami posztamens-féle emelkedett szintet talált magának, és azon üldögélve jegyzetelte a halk szavú professzor okos, de kicsit monoton előadásait. Üdítő kivételnek számított Barabás Jenő szobája, amelyben egy hosszúkás, nagy, sötétbarna asztal is állt székekkel. Következésképp, akinek jutott hely mellette, asztalon jegyzetelhetett. Aki jó oldalra ült előadás közben, szórakoztathatta magát a szemben lévő fal hatalmas térképének szemlélésével. Ez az óriási dekoratív térkép „A magyar birodalom közjogi térképe”, akkortájt hivalkodónak számító, címet viselte. Néhány szolidabb méretű társával együtt, állítólag a hajdani Teleki Intézetből került az egyetem Néprajzi Intézetébe. Ott Barabás Jenő, mint a „kartográfiai módszer” apostola vette pártfogásába.
A vizsgák általában ugyanúgy zajlottak, mint másutt. Kivételnek számított Ortutay Gyula és Tálasi István néhány vizsgája. Előfordult, hogy Ortutay professzor a minisztersége korában kapott budai villájában vizsgáztatott. Egyszer Küllős Imolával kerestem föl a jeles hajlékot. Fogadtatásunk az egyetemi világban szokatlan elemeket tartalmazott. A Professzor úr lánya kávéval, süteménnyel kínált bennünket. Engem elbűvölt a hatalmas könyvtárszoba látványa, padlóján a nagy medvebőrrel, amelynek feje baljósan meredt a két vizsgázóra.
Szerencsére a falak könyvözöne árnyékában mind a ketten jelest kaptunk. Tálasi István legendás vizsgáztatásai külön emlékiratot érdemelnek. Most csak arra utalok, hogy néha fölöttébb hosszúra nyúltak. Emlékszem olyan vizsgára, amikor 10-től 13-ig, vagyis három órán át ültem a Professzor úr társaságában. Ilyenkor sok történetet hallottam tőle. Mesélt második világháborús tartalékos tiszti katonaélményeiről, különös tekintettel homokmégyi, vagyis Kalocsa környéki pota csicskásáról, aki bölcs szólásaival, figyelemre méltó paraszti tudásával szórakoztatta főnökét, a tanárból lett fiatal hadnagyot. A Professzor előbb-utóbb „felnevelő hazájára”, Kunszentmiklósra fordította a szót, majd kiskunsági kutatásainak élményei következtek. Közben engem is meséltetett: levéltári búvárlataimról, nyári néprajzi bolyongásaim tapasztalatairól. Örömmel nyugtázta, ha reagálásaim és elbeszéléseim során időnként utaltam az éppen aktuális tananyagra és bizonyos kötelező olvasmányokra. Így könnyen meggyőződhetett arról, hogy készültem a vizsgára. Egyébként Tálasi István néprajzi vizsgáztatásaira mindig többet tanultam, mint más tanárok számonkérő alkalmaira. Bár sejtettem, hogy jó jegyet kapok nála, mégis nagyon aggódtam, nehogy csalódjon bennem, ha rájön, hogy nem olvastam el valamit. Ezért a hatalmas irodalomjegyzékek minden apró tételét igyekeztem megismerni különböző könyvtárakban, a „Szömörce aratásáról és a tobakokról” című elmeműtől, a „Láp szavunk eredetéről írott” nyelvészeti tanulmányig. Különös, de efféle skrupulusom, talán Szabad György magyar történeti szigorlatát leszámítva, más tárgyak és tanárok esetében nem volt.
5. Beszélgetés Kósa Lászlóval a múzeum igazgatói szobában 1986-ban Kalocsán (VKM_F_15818. fotót készítette: Baksa Zoltánné) 6. portré 1990-ben 7. Bárth János, ősei feltételezett származási helyén Sonderbuchban 1990-ben (VKM_F_18292., Bárth János felvételei). (Forrás: Viski Károly Múzeum Kalocsa)
Kik voltak a tanárai abban az időben és ki volt az a tanár, kolléga, aki a legmélyebb hatást gyakorolta Önre és miért?
1963 és 1968 között, amikor egyetemre jártam, az ELTE Néprajzi (társ) Tanszékein a következők tanítottak: Ortutay Gyula, Tálasi István, Barabás Jenő, Dömötör Tekla, Katona Imre, Hoffmann Tamás. Első éves koromban még hallgattam az 1964 elején disszidáló Dégh Lindát, felsőbb éves koromban pedig már hallgattam a skandináviai tanulmányútjáról hazatért Voigt Vilmost.
Első helyen Tálasi tanítványnak tartom magamat, mert visszatekintve pályámra, – úgy gondolom, hogy tudományos munkálkodásom indulásában, néprajzkutatóvá válásomban Tálasi Istvánnak volt a legnagyobb szerepe. Tőle tanultam a néprajzi témák történeti szemléletét és nyelvészeti megközelítését. Ízig-vérig tanárember volt, jó pedagógiai érzékkel, amelyhez hatalmas lexikális tudás társult. Tanítványaiban felismerte a tehetséget, a tudomány művelésére való alkalmasságot, a sorstól kapott tálentumot, illetve annak mértékét. Többször hallottam tőle, hogy szóban lévő személyről azt mondta: „Tudományos vénája van.” Ez hatalmas elismerésnek számított részéről. Pályám elején az a megtiszteltetés ért, hogy kutatásra bíztatás gyanánt ezt az elismerő kijelentést rólam is megtette, mégpedig szemembe mondva. Szerencsére ültem, egyébként nem tudtam volna, hogy megilletődésemben melyik lábamra álljak.
Ortutay Gyulától előadói stílust, reagálási és megnyilatkozási metódusokat lestem el. Mániákus könyvgyűjtő törekvése az egyik követendő példaként lebegett előttem a saját könyvtáram „építése” során. Tőle, aki a XX. század közepének politikai viharaiban a magyar néprajz védőbástyájának bizonyult, hallottam először, hogy a néprajz „politikus tudomány”. Azóta megtapasztaltam, hogy „néprajza válogatja” ugyan, de a dolog nyilvánvaló. Ha valaki néprajzi kutatás címén éveken át hímzésmotívumokat gyűjt, rendszerez, elemez, vagy paraszti munkaeszközök tipologizálását végzi, kétségtelen, hogy nehezen ütközik politikai korlátokba. Ellenben, ha az etnográfus magyar paraszttörténettel, agrárhistóriával, vagy agráretnográfiával fűszerezett tanyakutatást folytat, alig kerülheti el a politika érzékenységének megnyilvánulását. A tanyaellenesség úttévesztő, utópisztikus vétkében lubickoló magyar szocialista agrárpolitika idején még egy tanyaromot ábrázoló néprajzi fénykép aláírását is ajánlatos volt nagy műgonddal fogalmazni, nehogy rosszallást váltson ki. Nem térek itt ki a társadalomnéprajz paraszti önszerveződéseket kutató ágára, vagy a vallási néprajzi vizsgálatokra, amelyek könnyen a politika célkeresztjébe kerülhettek. A néprajz „politikus tudomány” jellegét erősíti az a körülmény is, hogy a XX. századi Kárpát-medencében akadtak olyan tájak és időszakok, ahol, és amikor a szakszerű, eredményes magyar néprajzi kutatás puszta léte is politikai tényezőnek, valamiféle kiállásnak számított a magyarság tragikus sorsa mellett.
Barabás Jenő kritikus szemléletre, kétségeink megfogalmazására serkentett bennünket. Intelmei jutnak eszembe, amikor a szavak súlyának mérlegelésére alapozott, precíz tanulmányszöveget próbálok írni. Valaki egyszer szóvá tette, hogy műveimben többször találkozott már a föltehetőleg szóval. Elgondolkoztam a dolgon, és vidáman konstatáltam: Ez Barabás tanár úr hatása!
A csongrádi származású Katona Imre előadókészsége és magyarságszemlélete egyaránt hatott rám. A társadalmi viszonyokhoz idomuló témaválasztása is elgondolkoztatott. A néprajz korlátlan lehetőségeibe vetett hitét jelképezte kitartó viccgyűjtése. Ha a tanári menzán ebéd közben hallott egy új viccet, fölfüggesztette a leveskanalazást, zakózsebéből kivett egy előkészített cédulát, akkurátusan adatolva ráírta a hallott szöveget. Még most is látom magam előtt, amint diadalmasan teszi zsebébe a papírt, rajta az új szerzeménnyel. Gyanítom, hogy Katona tanár úr a tanítványai közül némelyeket a hozzá közel álló szakmai barátai figyelmébe ajánlott. Ezzel magyarázható, hogy a boszorkánykutató Schram Ferenc már egyetemista éveim közepén, miután heteken át egymás közelében ültünk a Pest Megyei Levéltár kutatótermében, barátiasnak mondható viszonyt alakított ki velem, ami váratlan haláláig eltartott. Pályakezdő koromban bizonyára a népi jogéletkutató Tárkány-Szűcs Ernő is Katona tanár úr híradásai hatására szentelt érdemeim fölötti figyelmet személyemnek és bontakozó néprajzi tevékenységemnek.
Hoffmann Tamás a magyar paraszt európai képbe illesztett szemléletére nevelte hallgatóit. Sokat tanultam tőle a XVII–XVIII. századi agrártörténeti források értelmezésére hirdetett szemináriumán.
Itt kell megjegyeznem, hogy történelem szakomon is, ha választani lehetett, igyekeztem olyan előadásokra, szemináriumokra jelentkezni, amelyek közel álltak a néprajz világához. Ilyen stúdiumoknak számítottak a magyar parasztság történetével foglalkozó előadások, szemináriumok. Közülük is ki kell emelnem Szabad György szemináriumait, amelyek a történeti kutatás módszertana szempontjából is sokat nyújtottak.
Pályakezdő koromban az egy évvel előttem végzett évfolyamból Égető Melindával és Kósa Lászlóval alakult ki jó szakmai kapcsolatom. A 8-10 évvel idősebbek közül Filep Antal és a szegedi Juhász Antal fordult felém barátsággal. A még idősebb nemzedékekhez tartozók között is akadtak, akik szimpátiával és segítőkészséggel figyelték múzeumi törekvéseimet, valamint kezdő néprajzkutatói munkálkodásomat: Bálint Sándor, több könyvdedikációjának tanúsága szerint, Szeged-alsótanyai „Rúzsa” őseimre utalva „szögedi sarjadék”-nak tekintett. Ha Szegeden jártam és meglátogattam, biztatott, tanácsokkal látott el. Örvendezve fogadta korai írásaimat. Lektorként is segítette kutatásaimat. Janó Ákost, a halasi múzeum hajdani néprajzkutató igazgatóját ma is mesteremnek tekintem a muzeológiában. Többek között ő tanította meg velem a múzeumi leíró-karton-készítés és a kiállításrendezés elemi ismereteit, valamint a laboratóriumi fényképelőhívás fortélyait. Az idősebb Balassa Iván, az építészet-kutató Varga László, a debreceni múzeumigazgató Dankó Imre mindig jó szívvel viseltettek irányomban. Tanácsokkal láttak el, bíztattak. Jó kedvvel beszélgettek velem múzeumigazgatói és néprajzkutatói törekvéseimről. Fél Edit számon tartotta és dicsérőleg értékelte korai településnéprajzi munkásságomat. Diákkoromtól kezdve évtizedeken át kiváló szakmai kapcsolatokat ápoltam Andrásfalvy Bertalannal és Hofer Tamással. A határokon túl jó viszonyt építettem ki a szlovákiai Ján Botíkkal, Márkus Mihállyal, az újvidéki Penavin Olgával, valamint a kolozsvári ifjabb Kós Károllyal és a történeti népélet székely kutatójával, Imreh Istvánnal.
8. Bárth János múzeumigazgató az íróasztalnál 1979-ben (VKM_F_8827). 9. Baráti beszélgetés a múzeum udvarán: Fekete Róbert, Nagy Angéla, Kovács László és Bárth János 1986-ban (VKM_F_15575, Baksa Zoltánné felvétele). 10. 1974-ben Bélapátfalván(VKM_F_1685.) (Forrás: Viski Károly Múzeum Kalocsa, Bárth János felvételei)
Miként zajlottak az egyetemi hétköznapok az Ön idejében?
A kérdés nem túl célirányos, mert magában hordozza a válasz parttalanságának lehetőségét. A terjedelem túlnövesztésének elkerülése érdekében csak egy tényezőt veszek tollhegyre. A néprajz privilegizált egyetemi elhelyezését és annak a napi életre gyakorolt hatását taglalom.
A néprajz, mint szak, annak idején a piarista épület negyedik emeletén, a Duna felőli oldalon kapott helyet. Diákkoromban egyesek tudni vélték és váltig hangoztatták, hogy ebben Ortutay Gyula kultuszminiszterségének volt szerepe. Állítólag ő választotta a Petőfi-szobor felőli oldal negyedik emeletét a kilátás miatt. Egyébként a tanszéki ablakokból fenséges kilátás adódott a hömpölygő Dunával, a Gellértheggyel, az Erzsébet híddal, a Tabánnal és a Budai Vár déli szakaszával. Felejthetetlen élményt jelentett a szemlélgetése, amit akár minden nap megtehettünk. Ez volt a fentebb említett privilégium első része. A második rész, amely elsősorban a néprajz szakos diákok életét érintette, praktikus okokból, ennél is fontosabbnak számított. A néprajz által birtokolt szobák között húzódott egy tanterem méretű, viszonylag nagy helyiség, amelynek falait néprajzi és történeti könyvek borítottak. Közepén barna asztalok álltak, körülöttük székekkel. Minden néprajz szakos hallgatónak jutott egy asztal-szakasz székkel. Ott üldögélhetett, amikor éppen nem volt órája. A könyvtár jelenlétét kihasználva olvashatta a kötelező irodalmat, szemináriumi dolgozatot írhatott, sőt, az egyik asztalon álló hatalmas fekete, régi írógépen pötyögtethette is a megszületett elmeművét. Ezt a helyiséget, amely a könyvtáros munkaszobájához is kapcsolódott és tulajdonképpen könyvtárteremként is értelmeződött, valamiféle régi szervezeti hagyomány alapján, egyesek „Intézet” néven emlegették. Mindenképpen jó találmány volt ez a „hallgatói támpont” szerepű terem. A nagy szakok hallgatói nem rendelkeztek efféle kedvező adottsággal.
Abban az időben a Ménesi úti Eötvös Kollégiumban lakó hallgatók a bölcsészkari menzán kaptak reggelit, ebédet, vacsorát. Következésképp, nem volt értelme föltétlen hazamennünk a kollégiumba ebéd után olyan napokon sem, amikor délután nem akadt kötelező egyetemi elfoglaltságunk. Ilyenkor a vacsora kezdetéig egyesek a Puskin Tanszéknek nevezett közeli Puskin mozi műsorát élvezték, mások az ellenkező nem társaságát keresve bolyongtak a városban, ismét mások könyvtárakban, vagy a fentebb bemutatott tanszéki terem asztalainál szorgoskodtak. Én sok délutánt az egyetemhez közeli Pest Megyei Levéltárban töltöttem. Néha házitanítóskodtam, antikváriumokban nézelődtem. Amikor tehettem, a délutáni órákra a negyedik emeleten maradtam, és a hallgatói teremben az asztalomnál ülve olvastam, konzultáltam, beszélgettem.
Mi volt az a téma, amely a leginkább foglalkoztatta diák korában?
Általában: a településkutatás, különös tekintettel a tanyára és mindenféle hajdani tartozéktelepülésre. Konkrétan: a Dunapataj–Kecel–Szeremle háromszögbe eső terület, a Kalocsai Sárköz településeinek, népcsoportjainak világa a maga sokféleségével és komplexitásával.
1965-ben Kalocsa város társadalmi ösztöndíjasa lettem. Joggal számíthattam arra, hogy a létrehozandó kalocsai múzeumban fogok dolgozni. Úgy gondoltam, meg kell ismernem a Kalocsa környéki tájat, történeti és néprajzi szempontból egyaránt. Ezért másodéves korom után minden nyáron legalább egy hónapra beszállásoltam magam Kalocsán egy idős házaspár öreg házának bérbe vett szobájába. Onnan jártam a táj múltját és jelenét fölfedező útjaimra.
Ha kedvezőtlen idő mutatkozott, például esett az eső, levéltári kutatásra adtam a fejem. Egyre mélyebbre ástam az érsekség teljesen rendezetlen, ömlesztetten árválkodó, úgynevezett uradalmi vagy gazdasági levéltárában. Jó érzékkel és szerencsével a nagy papírhegyek között rátaláltam kiváló összeírásokra, határperekre és úriszéki perekre. Mivel akkor még xerox-másolatokról nem is álmodhattam, Szabad György, Léderer Emma, Barabás Jenő egyetemi módszertani intelmeire gondolva igyekeztem „szakszerűen” cédulázni a levéltári adatok áradatát.
Ha szép, napos időre volt kilátás, reggel biciklire ültem, és célba vettem a Kalocsai Sárköz valamelyik fertályát: a kalocsai szállásokból alakult katolikus „pota” népességű falvacskákat: Felsőerektől Drágszélig, a Duna-menti reformátusok településeit, Ordastól Foktőig, az újratelepült magyarságú katolikus Géderlakot, a kontinuusan katolikus magyarságú Fajszot, a sváb Hajóst, Nádudvart, Császártöltést, a „rác” katolikus Bátyát, Dusnokot, a szlovák hagyományú Miskét. Bolyongásaim során nagy hatással voltak rám a kalocsai szállások és a Duna-menti falvak pusztai gazdasági telephelyei. Életre szóló emléket jelentettek az uszódiak Hanyik pusztáján tett látogatásaim, ahol a maradék nádtetős, öreg szállásépületek utcasorokba rendeződése még érzékelhető volt. Az archaikus hanyiki szállás-telep látványa, idős uszódi gazdák és gazdaasszonyok magyarázataival élénkítve, segített képzeletben magam elé idézni az időközben módos falvacskákká serdült kalocsai csoportos, pusztai szállások két évszázaddal korábbi képét, életét, használati módját.
A levéltári módszer és a néprajzi „terepmunka” párhuzamos alkalmazásával, amely egész pályámon elkísért, egyetemi éveimben olyan adatbázist teremtettem, amely később, folyamatos kiegészítésekkel bár, de alapját képezte a Kalocsai Sárköz fogalmáról, a pota néprajzi csoportról, a migráció és a kontinuitás népesedéstörténeti, kultúraformáló szerepéről, az ártéri kertekről, az égetéses erdőirtásról, Szeremle török kori helyváltoztatásairól, a gazdálkodás és a település hanyiki összefüggéseiről, a szállás fogalmáról született tanulmányaimnak és a kalocsai szállásokról írott könyvemnek.
Hol végezte az első terepkutatást egyetemista korában? Hogyan zajlott, hogyan sikerült, hogyan készült fel erre az első terepkutatására és hogyan emlékszik vissza rá?
Az első terepkutatás kérdése humoros gondolatot ébreszt bennem. Bármilyen furcsa, én a manapság terepnek nevezett környezetben, a Duna-Tisza közi tanyavilágban születtem és nevelkedtem „emberkorra” – miként a régiek mondták. 1972-ig, családalapításomig, ha Budapestről, Halasról, Kalocsáról a szüleimhez indultam, tanyára mentem haza.
Félretéve ezt a játékos gondolatot, hosszan meditáltam azon, hogy mit is tekintsek én első terepkutatásomnak. A Barabás Jenő által szervezett első éves kori tinnyei egynapos kiruccanást, amelynek során csodálkozással tapasztaltam, hogy a református névadási szokásoknak köszönhetően az elém kerülő parasztasszonyok többségét Lidi néninek hívták? Vagy a második évhez kapcsolódó egyhetes dunaszekcsői terepmunkát, amelynek ugyancsak Barabás Jenő volt a vezetője? Ottani témámat, a gépi cséplés munkaszervezetét magam választottam. Az 1950-es években apám, sőt még a kuláknak titulált anyai öregapám is nyaranta augusztus táján cséplő bandában dolgozva kereste meg a kalácsnak való búzát, mert az illancsi homok jobbára csak rozsot termett. Arról is keringtek emlékek a családomban, hogy apai dédöregapám, ugyancsak Bárth János, az 1920-as években cséplőgépet birtokolt, amellyel vejeiből és fiatal rokonaiból szervezett cséplőbandája közreműködésével a tanyavilágban bércséplést végzett. Volt tehát valami fogalmam a gépi cséplés folyamatáról, a cséplőmunkások szervezetéről. Kíváncsi voltam, hogyan működött mindez a Dunántúl keleti peremén, Dunaszekcsőn. A mezővárosi múltú, halászlevéről híres faluban, úgy belevetettem magam a téma kutatásába, hogy a gyűjtött anyag felhasználásával évek múlva Ethnographia-cikket írhattam. Tovább folytatva a lehetőségek sorát azon rágódtam, tekintsem-e első terepmunkámnak a tataházi atlasz-kutatást? Történt, hogy Barabás Jenő még ugyancsak zsenge etnográfus jelölt koromban kezembe adta a Magyar Néprajzi Atlasz kinyomtatott kérdőíveinek négy kötetét, mondván, menjek el az észak-bácskai Tataháza faluba, és végezzem el a kutatópont teljes fölgyűjtését. Úgy emlékszem, kétszer is elmentem egyik illancsi „tanyaverő” ősöm hajdani szülőfalujába, egy-egy hétre. A falu végén egy idősödő asszony házában szálltam meg. Az atlaszkérdések egész napos monoton egyhangúsága után sejtelmes esték következtek. A háziasszonyom a kedvemért összegyűjtötte négy-öt kortársát, akik a konyhában üldögélve, órákon át hazajáró halottak és mindenre elszánt boszorkányok történeteivel szórakoztattak. Távozásuk után aggódva tértem nyugovóra, hátha az udvari ablakon betekintő sárga szemű macska boszorkány képében engem akar megrontani. Szerencsémre, amikor belülről megkocogtattam az ablakot, a villogó szempár riadtan eltűnt.
Az elsőnek számító terepkutatás keresése során utoljára hagytam a korai halasi nyári tanyajárásaimat, mondván: tekintsük azt elsőnek!
Elsőéves korom utolsó egyetemi vizsgájának letétele után elvonatoztam Halasra. Megkerestem a múzeumot, és bekopogtattam Janó Ákos múzeumigazgató ajtaján. Elmondtam magamról a legszükségesebbeket, majd előadtam, hogy elszegődnék hozzá egy hónapig, ha valami hasznomat tudná venni. A felvetésből egyezség lett. Megengedte, hogy a múzeum épületének egyik külön bejáratú tárgyraktárában töltsem az éjszakát, priccsen. Rendelkezésemre bocsátott egy nagyon öreg biciklit. Az lett a feladatom, hogy reggeltől estig bolyongjak Halas történelmi határában, a Szeged felé eső távoli Zsanától a halasi föld északnyugati határpontja közelében magasodó Vastaghegyig. Keressek népi építészeti szempontból figyelemre méltó tanyákat, és ha találok, rajzokkal, leírásokkal dokumentáljam azokat. Már első nap végére nyilvánvalóvá vált, hogy népi építészeti ismereteim, főleg terminológiai tekintetben hiányosak. A néprajz első évét fejeztem be 1964 nyarának elején, Tálasi professzor úr pedig negyedéves korunkban adta elő a Település, építkezés című tárgyat. A múzeumban körülbástyáztam magam népi építészeti könyvekkel, és esti olvasással képeztem magam. A múzeumigazgató is segített ismereteim gyarapításában. Ma is magam előtt látom Janó Ákost, amint hajnalban, pusztára indulásom előtt papírra rajzolgatva magyarázza az ágasos szelemenes és az ollólábas szelemenes tetőszerkezet sajátosságait. Merthogy, ilyesmiket találtam a halasi határban, kemencecsodákkal, szabadkéményes konyhákkal, tüzelőpadka- és katlan-költeményekkel, állattartó udvari aklok garádgya-kerítéseivel, soha nem látott faltechnikájú melléképületekkel, a homokbuckák oldalába mélyített putriólakkal és hasonlókkal. Gyorsan tanultam, és néhány nap múlva már önfeledten örülhettem a hajdani tanyai építészet „gyöngyszemeinek”. A látottakat rajzokkal, leírásokkal, fényképekkel dokumentáltam. A következő nyáron folytattam a tanyajárást. Akkor, az 1960-as évek közepén még egy olyan világot láthattam, amelynek ma már nyoma sincs a halasi pusztákon. Följegyzéseimet, rajzaimat ma is őrzi a halasi múzeum gazdag adattára.
11. Bárth János 75 12. gyűjtés Úzvölgyén 13. Bárth János múzeumigazgató a favágókunyhó lépcsőjén az Osztrák Szabadtéri Múzeumban 1982-ben (VKM_F_12528). (Forrás: Viski Károly Múzeum Kalocsa, Bárth János felvételei)
Hogyan talált rá arra a kutatási területre, amely később meghatározta szakmai pályáját?
Tálasi István számára másodéves korom tájától nyilvánvalónak tűnt vonzódásom a Kalocsai Sárközhöz, mint földrajzi-történeti tájhoz, valamint a településnéprajzhoz, mint szakterülethez. Ezért egyre határozottabban arra ösztökélt, hogy kutassam az úgynevezett kalocsai szállások múltját. Elmondta, hogy a magyar településnéprajznak van egy nagy rejtélye, mégpedig a kalocsai szállások fejlődési útja. Valakinek végre elmélyült kutatásokkal meg kellene válaszolni azt a régi kérdést, hogy Kalocsa mezőváros 40.000 holdas újkori határában miért nem szétszórt tanyák jöttek létre, miért tartották a kalocsai gazdák apró csoportokban szállásaikat, vagyis pusztai gazdasági telephelyeiket. A csoportos jelleg azért kulcskérdés – hangsúlyozta -, mert összefügg a hajdani tartozéktelepek XIX. századi apró falvakká formálódásával. Megígértem, hogy kutatásaim révén megadom a választ. Ezt meg is tettem a legjobb tudásom szerint, alaposan kibővítve az eredeti kérdéskört az 5. pontban jelzett kapcsolódó témák megválaszolásával is. Úgy láttam, Tálasi István elégedett volt ez irányú munkálkodásom eredményeivel.
Melyek voltak a legnagyobb akadályok vagy kihívások, melyekkel szembenézett hallgatóként vagy fiatal pályakezdőként?
Az 1963 és 1968 között folydogáló egyetemi éveim túl közel estek ahhoz a végzetes esztendőhöz, 1961-hez, amikor a kommunista diktatúra az erőszakos kolhozosítással végső győzelmet aratott a magyar parasztság gazda rétege fölött, és egy utópia jegyében a „maga ura” parasztot szolgaféle nincstelen bérmunkássá tette. A gazdálkodó paraszt nagymúltú eszményei semmivé váltak. Maradt számára lehetőségként a bizonytalan jövendőt kémlelő helyi vergődés, vagy az iparba, városba menekülés. Ez a hatalmas változás nem kerülte el az én családomat sem. A kollektivizálás bűnös lázában „odalett”, elveszett mindaz, amit dédapáim, nagyapáim, szüleim rengeteg munkával teremtettek: a folyton gyarapított föld, a szépen termő szőlő, a sok gyümölcsfa, a tanya, a lovasfogat, az állatállomány. Lehetne ezt a helyzetet tudományosan is megfogalmazni, de maradjunk a köznapi népi szóhasználatnál: A családom elszegényedett. A társadalom kutatójaként ehhez némi „tudóskodással” hozzá tehetem: Tanyai középparasztból mezőgazdasági bérmunkássá, ha úgy tetszik, agrárproletárrá vált. Ez a süllyedés, ez az „új szegénység” kihatott diákkori és pályakezdő élethelyzeteimre. No, tévedés ne essék, nem nélkülöztem! Tanulmányi eredményemnek és társadalmi ösztöndíjamnak köszönhetően a napi élethez volt pénzem. Jutott antikvárium-járó, könyvtárteremtő hóbortomra is. De pályakezdő éveimben hiányos anyagi hátterem bizonytalanná tette stratégiai elképzeléseim megvalósítását, például lakhatásom megfelelő megoldását. Az efféle „szegénység”, amelyet nem hagyott szűnni a megalázóan alacsony múzeumi fizetésem is, behatárolta sorsalakító döntéseim meghozatalát.
1968 és 2007 között, aktív munkaviszonyom idején, napjaimat múzeumban töltöttem. Leginkább múzeumigazgatóként tevékenykedtem. 20 évig Kalocsán új tájmúzeumot szerveztem és igazgattam, a rendszerváltás után pedig Kecskeméten megyei múzeumigazgatói szerepben küzdöttem Bács-Kiskun megye múzeumaiért, múzeumi dolgozóiért, egy olyan világban, amely jobbára csak terhet látott az elődök által létrehozott múzeumi hálózatban. Pályám során bármilyen politikai színű is volt a múzeumfenntartó hatalmi gépezet, egy dologban egyetértett: a tudományos kutatómunkát, a tanulmányok, könyvek írását, kiadását valamiféle megtűrendő muzeológus hobbinak tekintette. A „tudós múzeumigazgató” móraferenci ideája a régi idők homályából csillámlott csak föl néha-néha. Én végig kitartottam mellette, azokban az időkben is, amikor a megyei „politikusok” és bürokraták már „menedzser múzeumigazgatókról” álmodtak.
A XX. század utolsó harmadában és a XXI. század elején, bármilyen politikai közeg vette körül a múzeumot, mint intézményt, a múzeumigazgatói munka kenyérkereső foglalkozásnak számított. A direktor, ha tetszett neki, ha nem, kénytelen volt ügyintézni, szervezni, levelezni, telefonálni, kisebb-nagyobb gazdasági, politikai „hatalmasságokkal” tárgyalni, intézménye dolgozóival, szakszervezetével szót érteni, rendszeresen munkaértekezleteket tartani, megyei és országos fejtágító összejöveteleken, fölösleges értekezleteken ülni. Munkaideje alatt ritkán gondolhatott a tudományra, írásra. Én azért sokszor megpróbálkoztam a majdnem lehetetlennel, bár cikkírásaim, könyvírásaim jobbára vasárnapokra, a karácsonyi ünnepkörre, más sátoros ünnepekre, a fúvós katonazenéktől hangos állami ünnepekre, nyári szabadságaim idejére estek. A nyugdíjba vonulásomat előkészítő hosszú szabadságom alatt és 2007. évi nyugdíjazásom után soha nem látott tempót vett szakirodalmi tevékenységem. Korábbi kutatói, szerzői, könyvkiadási törekvéseim ellenére, akadt, amit bepótoljak. Ha jól számolom, 2007 és 2024 vége között 21 önálló könyvem és 4 többszerzős szerkesztett kötetem jelent meg. Az én olvasatomban mindez felfogható úgy, mint a munkahelyi terhektől és kötöttségektől megszabadult szellem szárnyalásának kézzel fogható hozadéka.
14. Sportrepülőgép Bárth Jánossal, 1990 (VKM_F_18275). 15. Bárth János a karácsonyi búzáról mesél alsótagozatos gyerekeknek (VKM_F_16398). 16. Múzeumigazgatói íróasztalánál, 1979 (VKM_F_8826) 17. Bárth János 60 (Forrás: Viski Károly Múzeum Kalocsa, Bárth János felvételei)
Mit üzenne vagy tanácsolna a jelenlegi hallgatóknak, akik most lépnek a néprajz tudományának útjára?
A mai néprajz szakos hallgatóknak azt üzenem, hogy egyetemi éveik alatt sokat olvassanak. Lehetőleg ne telefonjuk sztár- és celeb híreit böngésszék, sőt, ha tehetik, a szakirodalom digitális változataihoz is csak végszükségben forduljanak. A könyveket, a maguk eredetiségében, nyomdai termék mivoltukban vegyék kézbe. A könyveknek szaguk van, amit be kell szívnia annak, aki a tartalmukat meg akarja ismerni. Aki tartósan össze akarja kötni az életét a néprajztudománnyal, legalább egy kis néprajzi könyvtárat gyűjtsön maga köré, a Néprajzi lexikonnal, a régi Magyarság néprajzával, az új 8 kötetes Magyar néprajzzal és néhány más kézikönyvvel, monográfiával!
Egyetemi éveik alatt könyvtárakban legalább egyszer minden magyar néprajzi könyvet vegyenek kezükbe. Nézegessék, lapozgassák, memorizálják a méretét, színét, borítóképét. Azokra a könyvekre is vonatkozik ez a tanácsom, amelyek olyan szakterületről és magyar tájakról szólnak, amelyekkel ifjúkori terveik szerint soha nem akarnak foglalkozni. Ma már a legkisebb téma sikeres feldolgozása, megírása is hatalmas néprajzi háttérismeretet kíván. Egyébként sem ártalmas, ha a Göcsej kutatója kapásból tudja, hogy miféle könyvek szólnak Kalotaszegről, illetve, ha a népviselet kutatója fel tud sorolni néhány alapművet a magyar állattartás néprajzának világából. Valamikor, mondjuk Tálasi István idejében a magyar néprajzi látásnak ez a komplexitása természetes dolognak számított. Mára azonban, mintha szűnőben lenne, holott szükség van rá. Az internet és a sok szétszórt bibliográfia nem helyettesítheti a tudományos kutatásra vállalkozó emberi agy adattároló és adatfelidéző képességét.
Ha az egyetemen nem tanulnak történelmet, mert nem történelem szakosok, önszorgalomból képezzék magukat a históriában is. No, nem általában gondolok a csataleírásokkal fűszerezett régi históriára, hanem a múltfeltárás néprajzzal érintkező területeire, például a népesedéstörténetre, a köznépi osztályok, rétegek XVIII–XIX. századi történetére, az életmódtörténet megállapításaira, a mikrotörténet eredményeire. Nem haszontalan, ha egy magyar néprajzkutató ismeri a Kárpát-medence legfontosabb helytörténeti és tájtörténeti könyveit. Ha valahol olvassa Hornyik János, Reizner János, Iványi István, Galgóczi Károly, Ila Bálint, Endes Miklós nevét, ne félelmetes terroristákra gondoljon, hanem Kecskemét, Szeged, Szabadka, Pest vármegye, a gömöri táj, valamint Csíkszék nagyérdemű történetíróira.
Az olvasottság a magyar néprajzkutató esetében nem csak néprajzi és történeti tájékozottságot jelent, hanem bizonyos szépirodalmi jártasságot is. Számomra nehezen elképzelhető annak a népélet-tanulmányozónak a pályája, aki soha nem olvasta a lengyel Reymont: Parasztok című halhatatlan regényét. A magyar írók is sok hiteles ismeretet közvetítenek a hajdani magyar parasztságról. Ezért a néprajz mezején munkálkodónak el kell olvasnia Móricz Zsigmondtól a Boldog ember-t, a Sárarany-t, Móra Ferenctől az Ének a búzamezőkről-t, Szabó Dezsőtől Az elsodort falu-t, a Sinka Istvántól a Fekete bojtár vallomásai-t, Tamási Árontól az Ábel-t és a Szülőföldemen-t, Nyírő Józseftől az Úz Bencé-t és az Én népem-et, Szabó Páltól a Talpalatnyi föld-et, Veres Pétertől a Boldogh család története címen közreadott trilógiát. Talán meg sem kellene említenem, annyira nyilvánvaló, hogy egy magyar etnográfusnak ismernie kell a magyar szociográfiai irodalom legjelesebb alkotásait: Erdei Ferenc Futóhomok-ját, Szabó Zoltán Cifra nyomorúság-át és Tardi helyzet-ét, Féja Géza Viharsarok-ját, Illyés Gyula Puszták népé-t, Bözödi György Székely bánjá-t.
A mai magyar néprajztudománynak sokféle irányzata, módszere, ága-boga van. Ha választás elé kerülnek, ne idegenkedjenek az úgynevezett történeti néprajztól! A hajdan praktikus okokból keletkezett XVIII. századi levéltári iratok elolvasási és értelmezési készsége nem ördögtől való tudomány. Szorgalommal, sok gyakorlással megtanulható. Aki pedig néprajzi forrásként tudja tekinteni az 1848 előtti köznépi panaszleveleket, perbéri vallomásokat, végrendeleteket, kontraktusokat és a hozzájuk hasonló iratfajták sokaságát, soha sem szenved kutatói témahiányban. A történeti néprajz témáinak száma valószínűleg határtalan.
Kecskeméten, 2025. március 12-én, Gergely napján
Bárth János
etnográfus
nyugalmazott múzeumigazgató
címzetes egyetemi docens
Interjút készítette: Vancsa Boglárka
Borítóképet készítette: Pamuk Lili Judit
Borítófotók: Bárth János felvételei