A Néprajzi Intézet 90 éves jubileuma alkalmából készítettünk interjút Mohay Tamással, aki 36 évnyi egyetemi oktatói, 12 év intézetvezetői és összesen huszonkét évi tanszékvezetői munka után 2025 tavaszán nyugdíjba vonult. Hogyan tekint vissza erre a hosszú és változatos pályára? Mit jelentett egyetemista korában az a bizonyos „repülő egyetem”? Hogyan ismerkedett meg Nagy Sándorral, a „naplóíró parasztember”-rel? A bőséges fényképanyaggal ellátott interjúval búcsúzunk a tanévtől, és tekintünk vissza Mohay Tamás egyetemi éveire.
Miért jelentkezett anno néprajz szakra? Tudna nekünk egy kicsit mesélni az indíttatásról, fiatalkori motivációiról?
Középiskolás korom második felében kezdett érdekelni a néprajz. Akkoriban a magyar szak felé irányultam, gondoltam, tanár leszek. Ez a szak biztos volt, mert harmadikban az OKTV-n negyedik lettem magyarból. A kétszakos képzésben szakpárt kellett választani, és sok más nem jött számításba, ebben viszont láttam a perspektívát, hogy sok olyasmit tanulhassak, ami érdekelt a kultúráról, társadalomról, történelemről.
Városi gyerek voltam, szüleim tanárok, felmenőim között sem voltak falusiak. Gyerekkoromban mégis viszonylag sokat voltam falun. Pár hetesen, egy és két évesen heteket voltam Édesanyámmal Mátraszentistvánban, gyakorlatilag ott tanultam meg járni, és maradtak fényképek, ahogy az udvaron az állatok között csetlek-botlok. Tíz és tizenöt éves korom között három nyáron voltam egy-egy hónapot Mátraszentimrén a három öcsémmel Mariska néninél egy régi vágású falusi házban. Sokat jártuk az erdőt, autóstoppal csavarogtunk a környéken, és hallhattuk, ahogy a kispadokon tótul beszélgettek a népviseletbe öltözött asszonyok. Tizenkét évesen a falusi pásztor mellett jártam a tehenek és a disznók mellett, és megtanultam botot faragni. Tizennégy évesen két hetet Erdélyben utazgattunk egy templomi kórussal (ami ugyanakkor leplezett regnumi közösség is volt), Székelyföldön megmártózhattam Parajd, Korond, Farkaslaka, Tusnádfürdő és Csíksomlyó világában, szénapadlásokon aludtunk. Kezet foghattam Tamási Gáspárral, aki megmutatta a készülő önéletírása kéziratát, és őrzök tőle egy nekem ajánlott Tamási Áron-kötetet is.
Iskolás koromban – mai szemmel nézve is – sokfelé megfordultam az országban. Évente voltak több napos osztálykirándulások, a gimnáziumban volt túra-szakkör, utaztam közösségekkel, közös családi nyaralásokon elkalandoztam a környékre, és egyedül is szerettem kószálni. Tizenhárom éves koromban kezdtem fényképezni, azóta sem hagytam abba, sokfelé „művészkedtem” és „dokumentáltam”.
A néprajz szakra 1977-ben az érettségi után felvételiztem (korábban sokáig csak hallgatók vehettek fel előkészítő tárgyakat, és másodévesen lehettek valódi néprajz szakosok). Mi történelemből írásbeliztünk és néprajzból szóbeliztünk. Ez utóbbira tudni kellett a Magyarság néprajza négy kötetét (alaposan bele is kérdeztek), ismerni egy kutató munkásságát (Honti Jánost választottam), és hozni kellett valami saját „gyűjtést”. Engem a fejfák érdekeltek, Kosdról és Nyugotszenterzsébetről vittem fényképeket, továbbá Tamás Ferenc elvitt Pándra körülnézni (ő aztán nem lett néprajzos, de kiváló magyartanár igen). Sokat köszönhetek még Molnár Józsefnek, aki tanácsokat és könyveket adott. Maga is félig-meddig néprajzos volt, Csengerről származott, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított, és gyönyörűen hímezett. Az ő lánya volt a Kanadában fiatalon elhunyt Gervers Molnár Veronika, a viselettörténet kiváló kutatója.
1–3. Mátraszentistvánban (1961) 4. Mátraszentimrén a réten (1969). 5. Mohay Tamás úttörőként (1971) 6. Négy fiútestvér otthon (1972) 7. Érettségi fénykép (1977). (Mohay Tamás képei)
Mikor végezte tanulmányait milyen volt akkor néprajz szakos hallgatónak lenni?
1978-ban kezdtem, 1983-ban végeztem. A magyar–néprajz szakpár mellé elsőben felvettem a szociológia szakot is, ahol előkészítő óráink voltak. A magyar szakot a második év végén leadtam, de addig három szakon vizsgáztam, jártam órákra és írtam a dolgozatokat. Ez elég rendes terhelés volt, első év végén az indexemben 9 vizsgajegyet és 6 szemináriumi jegyet látok. Ez a kb. 15-ös átlag később is megmaradt, mert a kieső magyarórák helyébe speciálkollégiumokat vettem fel. Így tehát nyakig kellett merülni a könyvtárakban, mert szakirodalmat csak ott lehetett olvasni. A könyvtári előterek, büfék egyúttal a társas életünk színhelyei is voltak. A néprajz szakon a mi évfolyamunk nagynak számított a 18-as létszámával, de hamar megismertük egymást, és persze kicsit sem sejtettük, kiből mi lesz később. Sokan maradtak a szakmában: Bárkányi Ildikó, Főzy Vilma, Hála József, a korán elhunyt Halasy Márta, Horváth Sándor, Kövecses-Varga Etelka, a bolgár Dzseni Madzsarov, Szarvas Zsuzsa, Szent-Iványi István (amíg politikus nem lett), Vincze Zsuzsa. Együtt jártunk nálunk évekkel idősebbekkel, ők úgynevezett egyéni levelező hallgatók voltak, már valahol állásban, több elfoglaltsággal. Évente volt több napos tanulmányi kirándulásunk sok élménnyel, találkozással, így a többi évfolyamokkal is összejöttünk. Említhetem például Asztalos Ildikót, Balázs Gézát, Deáky Zitát, Fülemile Ágnest, Gyurgyák Jánost, a jugoszláviai Kovacsev Olgát, Katona Editet, Nagy Zoltánt, Tari Jánost, Tarján Gábort, Tóth Lídiát, Vidacs Beát és másokat. A tanszéki könyvtárban még a mi időnkben is élt a hagyomány, hogy fiókunk volt az asztalokban, és némelyikünknek kulcsa is volt a teremhez, persze a könyvszekrényekből csak a könyvtárosok vehettek elő bármit. Otthonos helynek számított ez a negyedik emeleti néprajzos folyosószakasz, a szemináriumból és a tanári szobákból a Dunára, Gellérthegyre, Erzsébet-hídra lehetett rálátni, jók voltak a távlataink. Volt egy kis szoba, ahol fotólabor is be volt rendezve, egy időben ott is lehetett működni. Órákat a tanárok a saját szobáiban is tartottak, főként a kisebb létszámú speciális kollégiumokat, és mindegyiknek megvolt a sajátos hangulata. A vizsgák mind szóbeliek voltak, egyesével feltett kérdésekre válaszoltunk, tételsor csak a szigorlatokon volt. A másodév és a negyedév végén ezeken mindent tudni kellett a megelőző négy félév anyagából (anyagi kultúrát, folklorisztikát, kulturális antropológiát), ki is kérdezték, és joggal érezhettük, hogy a világ legokosabb emberei vagyunk. Így az ötödév végén az államvizsgán (akkor így hívták) a szakdolgozat védés mellett már „csak” az utolsó év tárgyai kerültek sorra.
Kik voltak a tanárai abban az időben és ki volt az a tanár, kolléga, aki a legmélyebb hatást gyakorolta Önre és miért?
A néprajz szakon Tálasi István volt „az Öreg”, akit utolsó két tanári évében még hallgattunk: ő hetven évesen, 1980-ban ment nyugdíjba. Akkor már túl volt a fénykorán, az igazi tanítványai már befutottak, de még minket is lenyűgözött a tárgyi tudása. Akit egy kicsit többre tartott, attól a vizsgán nemes egyszerűséggel a teljes félév anyagát megkérdezte, aztán a válaszunk megszakadt, amikor saját maga kezdett hosszasabban beszélni. A nyelvismeretéről és nemzetközi kapcsolatairól „híres” Voigt Vilmos az első héten mindenkinek feladott egy idegen nyelvű könyvet ismertetésre, be is vasalta rajtunk, és a második héten kiosztott egy százharminc oldalas stencilezett bibliográfiát azzal, hogy a szakosoknak évek alatt ezt kell megismerniük. Mit mondjak, tartottunk is tőle, becsültük is, és nehezen igazodtunk el a különc dolgain, kevesen tudták értékelni a szarkasztikus, leleplező humorát. Dömötör Tekla és Katona Imre voltak még a Folklore Tanszék tanárai, tiszteltem őket, és nagyon nagyra tartottam a meghívott Vargyas Lajost. Őhozzá a Bimbó utcai lakásába jártunk fel nagy tisztelettel. A Tárgyi Néprajzi Tanszéket Tálasi nyugdíjazása után Barabás Jenő vette át. Hoffmann Tamás mint a Néprajzi Múzeum főigazgatója adott elő másodállásban. Barabás Jenő hozta be Paládi-Kovács Attilát új tanárként (mi akkor legalább annyira örültünk volna az állásra szintén pályázó Andrásfalvy Bertalannak), emellett pedig sorban hívott meg külső előadókat. Így lehetett szerencsénk hallgatni Andrásfalvy Bertalant, Csilléry Klárát (aki a lakásán tartotta az óráit, hatalmas diaanyagát ott tudta vetíteni), Gunda Bélát, Hofer Tamást, Kósa Lászlót, Kresz Máriát, Szolnoky Lajost, Takács Lajost, Tárkány Szücs Ernőt. Antropológiát négy féléven át tanultunk, a legjobbaktól. A legtöbbet Sárkány Mihálytól több félévben is (a maga 35–38 évével akkor ő volt a legfiatalabb tanárunk), de Bodrogi Tibort, Ecsedi Csabát is említhetem. Tőlük igazi szellemi ösztönzést kaphattunk. Mélyebb és tartósnak bizonyuló hatást rám egyetemista koromban Andrásfalvy Bertalan és Hofer Tamás tettek. Előbbi a megalkuvásmentes becsületességével, egyenességével, utóbbi a széleskörű és lényeglátó tájékozottságával, mindketten pedig az igazi tudósi elkötelezettségükkel. Sokat köszönhetek Barabás Jenőnek, témavezetőm volt, egyengette az utamat, első tanári éveimben is segített, a sírjánál egyik búcsúztatója voltam.
Szívesen és jó emlékezettel említem a szociológiáról Balogh Zoltánt (ő sajnos 36 évesen elhunyt), Csepeli Györgyöt, Csontos Lászlót, Huszár Tibort, a magyarról Kulin Ferencet, Pusztai Ferencet, a logikus Ruzsa Györgyöt, de még sokan mások adtak jó kitekintéseket egy-egy szakterületre.
1.Tamási Gáspár Farkaslakán (1977) 2. Katonaként otthon (1977) 3. Katona Imre (Kisalföld, 1982) 4. Paládi-Kovács Attila (Kisalföld,1982) 5. Voigt Vilmos (Kiasalföld, 1982) 6. Mohay Tamás (Kisalföld, 1982) (Mohay Tamás felvételei)
Miként zajlottak az egyetemi hétköznapok az Ön idejében?
Az első két évben három csoportba is tartoztam a három szakom szerint. A néprajzról már beszéltem. A nagy létszámú magyar szakosokat a tanulmányi hivatal 10–12 fős csoportokba osztotta be, ezt a számot az indexre is ráírták, a csoportvezető kapta meg és osztotta ki havonta az ösztöndíjakat (számla, bankkártya nem volt még forgalomban), és együtt osztottak be minket órákra, tehát igen sokat voltunk együtt. Szövődhettek a barátságok, szerelmek vagy épp ellenszenvek. A Dialektológiai tanszék szervezésében több nyelvjárásgyűjtő úton is voltam (akkor még a néprajz szakon is kötelező volt hallgatni egy félév Magyar nyelvjárások c. tárgyat), ahol kérdőíves munka is folyt, meg világot is láttunk. A szociológia szak a nappali tagozaton a mi évfolyamunkkal indult újra, nagy volt a vonzása, kb. húszan kezdtük el. Ott erős csapat alakult, többnyire fiúk voltunk, közülük többen is a szakmában maradtak, mint Róna-Tas Ákos (Amerikában), Moksony Ferenc, Péli Gábor (Hollandiában), Krémer Balázs, Fischer György és mások, például a néprajzi filmes Tari János. Oda járt a hamarosan termékeny és sikeres író, műfordító Márton László is.
Akkor is, még vagy húsz évig a fiúkat erősen összetartotta az egy év kötelező sorkatonai szolgálat. Képzeljük el, hogy érettségi után az egyetemre – többszörös túljelentkezés és komoly felvételi után – bejutott fiatalokat, akik akkor a világ tetején érezhették magukat, egy évre szögesdróttal körülkerített laktanyákba, alkoholista és félig írástudatlan, kincstári ideológiát lihegő parancsnokok alá zárnak be. Hódmezővásárhelyen együtt volt nagyjából az országba felvett minden bölcsész, TTK-s, színész előfelvett egyetemista. Nyilvánvaló, hogy erős lett köztünk a szolidaritás, a kielégítetlen szellemi étvágyunkat egymás segítségével csillapítottuk, sokat olvastunk, beszélgettünk. Volt kórus, színjátszókör, de a könyveinket nem vették jó néven, a ruhák mögé kellett őket rejteni. Ott megtanultuk, hogy csak egymásra tudunk támaszkodni, és hogy elviselhetetlen baromságok elől vagy meg kell szökni, vagy ügyesen kell nem betartani őket. Így állt elő az a helyzet, hogy az egyetem első évében csaknem minden szakon volt jó ismerősünk, viszont új világot hoztak be a bölcsész lányok. Persze, nagy érdeklődést váltottak ki.
A Bölcsészkar azokban az években egy épületben foglalt helyet, a Piarista köz illetve Pesti Barnabás utcában az Erzsébet híd mellett, a Belvárosi templom mögött. Minden tanszék és azok minden hallgatója egymás közelében volt. Bármikor bárkivel lehetett találkozni a lépcsőházban, a tantermek előtt vagy a folyosókon. Külön közösségi terek nem voltak, egy büfé, az alagsori menza, meg az Erzsébet híd felőli oldalon a Bölcs Bagoly étterem fogadta a hallgatókat és tanárokat. A kollégisták ez utóbbiban kaptak vacsorát, velük sokszor ott beszélgettünk esténként. Ismertük a környékbeli borozókat, némely tanárok az óra után ott folytatták velünk az eszmecserét. Jó időben a Március 15. tér füvén vagy a Duna-part lépcsőin váltottuk meg a világot, máskor a Kari Olvasó előterében gyülekeztünk, ahol nagy sakkpartik szemtanúi is lehettünk. Sokat jártunk könyvtárakba, hol ide, hol oda, egyszerre több helyen voltunk ismerősök. Nem volt mindenkinek otthon telefonja, a vidékiek kollégiumban laktak (albérletben gyakorlatilag alig páran), így talán egymáshoz is többet jártunk fel, mint manapság, amikor hat-nyolc más platformon lehet kapcsolatot tartani.
Ellenzékiek voltunk, nemcsak ideológiailag, hanem politikailag is. Egyfelől útban volt a hivatalos marxista hegemónia, ami akkor már nem volt olyan nyomasztó, mint tíz–húsz évvel korábban, de még volt korlátozó ereje, befolyása. Másfelől útban volt a hivatalos ifjúsági szervezet, a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szervezet. Csak ez láthatta el hivatalosan a hallgatói „érdek”-képviseletet, szinte mindenki a tagja volt (én sosem léptem be). Néhányan kezdeményeztük egy alternatív hallgatói képviselet létrehozását, szerveztünk, terveztünk, összefogtunk más egyetemekről ismert társainkkal, igyekeztünk együtt fellépni például a Diákparlamentben és másutt. Próbáltunk oktatási reformokat átverni, persze sikertelenül, az ideológiai tárgyak mozdíthatatlanok voltak. Aztán kapcsolatba kerültünk azokkal, akik „demokratikus ellenzék” néven lettek ismertek, akik a repülő egyetemeket szervezték, szamizdatokat adtak ki, akciókat próbáltak szervezni. Megismertük Bence Györgyöt, Demszky Gábort, Kis Jánost, Pető Ivánt, Rajk Lászlót, Vajda Mihályt. Belőlük lett később a Szabad Demokraták Szövetsége alapító magja (amit mára már elsodort a történelem). Részemről ez a „direkt” politikus aktivitás akkor ért véget, amikor Lengyelországban 1981. december 13-án fegyveresen verték le a Szolidaritás mozgalmat, és erőteljes szovjet támogatással Wojciech Jaruzelski tábornok évekre megszilárdította a kemény diktatúrát. Akkor láttam, hogy a szovjet szocialista rendszer nemcsak hazug és csaló, de sokkal erősebb is nálunk, mi hiába kapirgáljuk, beletörik a körmünk, forduljunk inkább a szakma felé. Belevetettem magam az OTDK és a szakdolgozati munkába, tanulásba, olvasásba. Azért egy pár hónapig még hordtam a Solidarność jelvényt, amit a szociológia professzor Huszár Tibor elég rosszallóan nézett.
1.Barabás Jenő, Katona Imre és Voigt Vilmos Szegeden (1979) 2. Barabás Jenő Tápén (1979) 3. Voigt Vilmos Tápén Nagy Pál házánál (1979) 4. Katona Imre és Lele József Tápén (1979) 5. Bálint Sándor diákok körében egy szegedi tanyán (1979) 6. Sebestyén Ádám diákokkal Kakasdon (1981) 7. Barabás Jenő és Paládi-Kovács Attila diákokkal Szennán (1981) 8. Csoportkép Ócsán az évfolyamunkról és tanárainkról: Barabás Jenő, Paládi-Kovács Attila (1981) (Mohay Tamás felvételei)
Mi volt az a téma, amely a leginkább foglalkoztatta diák korában?
Azt mondhatom, hogy az első három évben „mindenevő” bölcsészhallgató voltam. A néprajz szakos szemináriumokon elmélyülten foglalkoztam a magyar parasztság túlvilág-képével, a 19. századi vízszabályozásokkal, Szabolcs és Szatmár megye néprajzával a 19. század második felének szakirodalma és sajtója alapján, a keceli iparosokkal, a szigetközi paraszti életformával, az ormánsági kovácsmesterséggel és néprajzi atlasz-kutatásokkal. 1981-ben Szarvas Zsuzsával a magyarországi halászcéhekről írtunk dolgozatot, nívódíjat nyertünk vele a szegedi OTDK-n. Egy pozsonyi diákkonferencián az időskor néprajzáról tartottam előadást.
Már ötödéves voltam, amikor besegítőként csatlakoztam Huseby-Darvas Éva amerikai antropológus Cserépfaluban végzett állomásozó terepmunkájához, ezt igencsak tanulságos volt közelről látni, hiszen antropológiát már évek óta tanultunk, elolvastam, amit lehetett. A szociológia szak keretében Salgótarjában voltunk szakmai gyakorlaton, ott valamennyire beleláthattam a gyári munkások világába, és szívesen tanultam például a szociálpszichológiát, a matematikai-statisztikai elemzési módszereket, az elmélettörténetet. A két első évben magyar szakon foglalkoztam korai magyar bibliafordításokkal, szerettem az irodalomelméletet és a nyelvtörténetet, finnugrisztikát. Sok volt az „általánosan kötelező” ideológiai tárgyunk, ezeket nyűgösen csináltuk, de például ennek keretében tanított Tamás Gáspár Miklós filozófiát, benne a görögöket, Spinozát, Kantot, Heideggert, és persze Marxot is. Emlékszem, az egyik pár oldalas összefoglalásom Kant alapján arról, szólt, hogy „mi a felvilágosodás?”
Ide is tartozik, hogy az egyetemen kívül is intenzív szellemi életet éltünk. Én nem voltam különösebben moziba járó, táncházba is csak egyszer-egyszer volt kedvem menni. Viszont azokban az években bontakozott ki a „repülő egyetem”, vagyis jeles előadóknak magánlakásokon tartott előadásai vagy sorozatai. A rendszer hivatalos ideológiájával szembenálló, marginalizált vagy éppenséggel kifejezetten ellenzéki értelmiségiek beszéltek az akkori viszonyok között „kényes” témákról. Így ismertük meg például 1956 hiteles történetét 1981-ben Szabó Miklóstól, a magyar polgárosodást Hanák Pétertől, Erdélyt a már említett Tamás Gáspár Miklóstól, a magyar szegénység és cigányság viszonyait, Bibó István műveit, a lengyel Szolidaritás mozgalmat és másokat.
Hol végezte az első terepkutatást egyetemista korában? Hogyan emlékszik vissza rá?
Mondhatom, hogy két „első” néprajzi gyűjtésem volt, amit akkor még nem hívtunk terepkutatásnak, mert tudtuk, hogy azt valódi formájában az antropológusok végzik. Első év tavaszán Barabás Jenő ajánlására, aki a szemináriumot vezette, Kecelre ment az évfolyamunk egy része. Bárth János szervezésében akkor zajlott Kecelen egy nagy, sok szerzős monografikus kutatás. A település sok szempontból érdekes volt, nagy tanyás határa volt, szlovák telepesek élesztették újjá az elpusztult középkori falut a 18. században, de nem lett mezőváros, sem a Kiskunság része, a kollektivizálás után pedig úgynevezett szakszövetkezeti település lett. Hatalmas forrásanyaga volt, amit Bárth János példás szorgalommal fel is dolgozott. 1979 áprilisában egyhetes közös „táborozás” keretében jöttek össze a kutatók, akik egyénileg dolgoztak a témáikon, de megosztották a tapasztalataikat. Mi páran elsős hallgatók becsatlakoztunk hozzájuk, az útmutatásaik szerint mentünk. Én például Juhász Antal mellett a kisiparosok és vendéglátás témát kerestem, dokumentáltam. A hat évvel később (már a végzésünk után) megjelent ezerkétszáz oldalas kötetben ezt Juhász Antal meg is említette, büszke is voltam rá. Persze tanulságos volt Bárth Jánossal tanyát felmérni, vagy az esti beszélgetésekkor meghallgatni a népzenegyűjtő Szomjas Györgyöt vagy a régész Biczó Piroskát, a táplálkozáskutató Kisbán Esztert. Nagy haszna volt tehát ennek az egy hétnek, hogy vagy másfél tucatnyi néprajzost ismerhettünk meg közvetlen közelről, a kapcsolatok később is megmaradtak, némelyekkel közelebbi kollégák is lettünk. Ez a munka a következő tanév őszén folytatódott, de akkor már csak ketten tértünk vissza.
Első egyéni gyűjtésem az első év utáni nyáron zajlott. 1979-ben. Barabás Jenő Pécsre küldött Andrásfalvy Bertalanhoz, aki a megérkezésemkor a Múzeumban kezembe adta a Baranya megye néprajzi atlasza kérdőívét, és elmondta az alapvető tudnivalókat. Még aznap kimentem busszal a Ligetre, így aztán komolyabban felkészülni nem volt módom, hiszen azelőtt a falu nevét sem hallottam. Az első délutánom a szálláskereséssel telt, mert ez nem volt megszervezve, rám volt bízva. Végül estére lett, aki befogadott egy hétre, megkaptam az első neveket, és nekiindultam. A kérdőív több tucat témára kiterjedt a faluképtől a ragadványnevekig, az ünnepi szokásoktól a szerszámokig, szinte kismonográfia részletességgel. Nem kis feladat volt végigkérdezni, lehetőleg minden kérdésre több adatközlő válaszát összesíteni, összegépelni, aztán a válaszokat kézzel beírogatni a kérdőív üres helyeire. Ez az anyag a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának adattárában van. Később Ligeten már nem dolgoztam, csak az atlasz kérdőívét gyűjtöttem egy évvel később még Páprádon, Magyarmecskén; az archaikus imákat Ligetről negyven év múltán, 2019-ben közöltem Tánczos Vilmos 60. születésnapi kötetében. Addigra helyi magyarok már alig laktak a faluban, teljesen átrendeződött a népesség.
Keceli képek (1979) 1.Birkanyírás egy tanyán 2. Nád kötegelése 3. Fafaragó 4-5. Kádármester (Mohay Tamás felvételei)
Hogyan talált rá arra a kutatási területre, amely később meghatározta szakmai pályáját?
Néhány emlékezetesebb szemináriumi és OTDK dolgozat után a szakdolgozati munka volt meghatározó. Mi akkor már nem kaptunk „kötelező” témákat, mint előttünk Bárth János vagy Kósa László, de még nem is a magunk ötletei szerint indultunk, hanem kiírt témák közül választottunk. Engem (a szociológia miatt is) leginkább a társadalom érdekelt, és ebbe legjobban Barabás Jenő kiírása illett a felvidéki telepesekről, akik 1947–1949 között a csehszlovák-magyar lakosságcserével kerültek Magyarországra. Mellékesen tartozik ide, hogy nekünk még nem tanítottak társadalomnéprajzot, ki is fejeztük az igényünket erre, de az majd csak jóval később valósult meg egy tantervi reform keretében. A menetrend akkor az volt, hogy a harmadév második felében kellett témát választani, egy évvel később, a második szigorlatunkra be kellett adni egy megírt fejezetet és a bibliográfiát, és újabb egy év múlva, ötödév végén kellett beadni a kész dolgozatot. Két teljes nyár, plusz tanév közbeni idők voltak a gyűjtésre, és négy félév a feldolgozásra, könyvtárazásra. Tájékozódó bejárások után Baranyát választottam, Németbóly központtal, mert arrafelé már ismerős voltam. Ebben a munkában sok alapkérdést lehetett feltenni: mi történt a kisebbségi helyzetük miatt áttelepített magyar reformátusokkal és evangélikusokkal a katolikus sváb többségű falvakban, hogy reszelődtek össze, ki mit vett át a másiktól, mit hagyott el, mi változott három generáció során? Ahogy előbb az atlasz-kérdőívben, itt is egyszerre vonzott a tágas összkép, és a kis részletek együttes dinamizmusa.
Az felvidékieket kereső egyik tájékozódó utamon 1981-ben találkoztam a Fejér megyei Móron az – 1945-ben Szlovákiához újra visszacsatolt – felvidéki Ipolynyékről származó Nagy Sándorral. Első találkozáskor elővette és nekem adta a gazdasági naplóit. Ez felcsigázta a fantáziámat, de mégsem váltottam szakdolgozati témát, hanem eltettem, és a végzésem után 1983-ban ezt választottam a tudományos ösztöndíj pályázatomhoz. Szerencsére Nagy Sándor még évekig tovább élt, járhattam hozzá, meg az ugyanott élő egyik fiához beszélgetni. Itt az volt a nagy lehetőség, hogy egy konkrét családi gazdaságról kezemben lehetett egy korabeli részletes dokumentáció, mellette pedig ezt értelmezni lehetett az élő emlékezettel. Ilyet korábban senki nem csinált, teljes újdonság volt, alaposan ki is használtam. Évekig tartott, amíg elkészültem az Egy naplóíró parasztember című értekezésemmel, ami könyv alakban 1994-es dátummal 1995 elején jelent meg.
A csíksomlyói kutatásaimról, ami valóban elkísérte pályám három évtizedét, már sokat írtam és beszéltem. Itt elég annyi, hogy itt is „összecsúsztak” a témák: 1990-ben, mikor elhatároztam, hogy ebben a témában kutatni fogok, még dolgoztam a doktorimon (ami aztán kandidátusi lett). Az érdekelt, hogyan illeszkedik össze a vallási hagyomány a nemzeti identitás megélésével, hogyan éled újjá egy évszázados, ámde a diktatúra által megfojtani szándékozott tradíció, mit okoz a tömegesedés és a média, hogyan modernizálódik a klasszikus búcsújárás rituális dramaturgiája. Ebből aztán sok tanulmányom és három könyvem született 1992 és 2023 között.
1.Gazda szekérrel Németbólyban (1982) 2. Nagy Sándor Ipolyfödémesen (1983) (Mohay Tamás felvételei) 3. Húsvétkor Pannonhalmán (1985) 4. Csíksomlyón (1995) 5. Csíksomlyón a búcsúban (2005) (Keresztes Ilona felvételei)
Melyek voltak a legnagyobb akadályok vagy kihívások, melyekkel szembenézett hallgatóként vagy fiatal pályakezdőként?
Jobban belegondolva voltaképp mindig irigylésre méltó helyzetben voltam. Diákként (és később is az esküvőnkig) otthon laktam a családommal, nem kellett lakás, kollégium, kenyérkereső munka után néznem, kaptam ösztöndíjat, egy évben még köztársasági ösztöndíjat is. Azt tanultam, amit szerettem, voltak jó társaim, köztük barátaim is. Nem ért semmilyen tragédia. Később, a végzésem után sosem voltam munkanélküli, sehonnan nem küldtek el, egyenes utam volt a szakmában: három évig akadémiai ösztöndíjas voltam, aztán tíz évig muzeológus a Néprajzi Múzeumban majd harminchat évig oktató az ELTE BTK Tárgyi Néprajzi Tanszékén. Megtaláltam az életem szerető társát, boldog házasságban élünk már 39 éve. Amikor 9 év alatt megszületett a négy fiunk, voltak kihívást jelentő szegényebb éveink, de meg tudtuk oldani, aztán idővel ennek is vége lett. Szerettem volna külföldi ösztöndíjhoz jutni, és sajnálom, hogy sosem sikerült, de ennek is megvoltak az elégséges okai, nem emésztem magam rajta.
1. A család a karácsonyfánál (1980) 2. Hegyi túrán Csíkban 2014-ben (Tánczos Vilmos felvétele) 3-4. Egyetemi fényképek a közelmúltból.
Mit üzenne vagy tanácsolna a jelenlegi hallgatóknak, akik most lépnek a néprajz tudományának útjára?
Nem szeretek felszólító módban ilyeneket mondani. A tudományban (és persze azon kívül is) az tudhat igaz úton járni, aki folyamatosan dolgozik rajta, hogy jófajta önismerete legyen: számot tud vetni a képességeivel, látja a saját tehetségét, el tudja fogadni a korlátait, nem becsüli túl és nem becsüli alá saját magát. A szó eredeti értelmében ezt hívják alázatnak: tudom, ki vagyok és hol a helyem. Biztosan kell szorgalom a tudásunk folyamatos építéséhez, nyitottság a szakmai és emberi kapcsolataink ápolásához. Biztos, hogy egyedül nem megy, a saját erőnk egymagában nem elég, kellenek, akikkel lényegretörően meg tudjuk beszélni a dolgainkat és dilemmáinkat, és kellenek stabil szeretetkapcsolatok – máskülönben utántöltés híján lefulladunk. Kellenek tisztán látható célok akár rövidebb, akár hosszabb távon; ha pedig valami úgy látszik, hogy értelmét vesztette, már nem csinálható tovább, akkor ahhoz nem kell ragaszkodni, hanem keresni kell mást. Minden tudomány való valamire, ami végső soron saját magán kívül van, mások javára, vagyis a szolgálatban. Azt is érdemes tudni, hogyan bánjunk a külső visszajelzésekkel: sokat ne várjunk se rájuk, se tőlük, de ha van, becsüljük meg őket; ne ezekre építsük az önbecsülésünket, egészségtelenül ne is hasonlítgassuk a saját teljesítményünket a másokéhoz. Úgy gondolom, hogy a néprajz a megértés tudománya, mert az a sokoldalú tudás, az egészet és a részleteket egyszerre egységbe fogó, a saját tapasztalatokra támaszkodó szemléletmód, amit képvisel, nagyon sokat tud segíteni abban, hogy közelebb juthassunk nem csak saját magunk, de a szűkebb és tágabb környezetünk, az emberi világunk alaposabb megértéséhez. Ez lehet a tárgyi alapja az empátiának, a békességnek, az áldozatvállalásnak, végső soron a helyes szeretetnek is.
Budapest, 2025.07.03.
Mohay Tamás
Interjút szerkesztette: Vancsa Boglárka
Borítóképet készítette: Pamuk Lili Judit
Borítófotók: Mohay Tamás képei