2025. április 29-én közös mécsesgyújtás keretében emlékeztünk meg Honti János (1910–1945) folkloristáról és mesekutatóról a Trefort-kert „Nevek a fugában” emlékművénél. Az eseményen Bárth Dániel, a Néprajzi Intézet igazgatója mondott beszédet, amelyet teljes terjedelmében közlünk.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi… Hol kezdődik Honti János története? Számunkra, akik a magyar és egyetemes folklorisztika történetében szemléljük alakját, már kicsit azelőtt, hogy megszületett. Kezdhetnénk például ott, hogy 1910. augusztus 3-án, 48 éves korában váratlanul elhunyt Katona Lajos, a 19–20. század fordulójának legkiválóbb folkloristája, szaktudományunk teoretikus alapjainak megteremtője, aki az élete utolsó két évében egyetemünkön kapott irodalomtörténeti katedrát. Több mint szimbolikus ugyanis, hogy amikor a fájdalmasan korán, félbe hagyott tudományos életművel a háta mögött a zseniális Katona elhagyta e világot, még ugyanabban az évben, 1910. október 19-én megszületett Budapesten a 20. század első felének egyik legnagyobb reményű és úgyszintén zseniális tudós folkloristája, Honti János.
Értelmiségi-nagypolgári családban látta meg a napvilágot Honti Rezső és Szendrői Irma gyermekeként. Apja (születési nevén Hermann Manó Rezső) akkoriban már jeles nyelvész, irodalomtörténész volt, akitől János kiváló nyelvérzékét és filológusi vénáját örökölte. Világképében, politikai gondolkodásában nyilvánvalóan szerepet játszott az, hogy az 1919-ben a budapesti egyetemen oktató apját a politikai átrendeződés után félreállították, felívelő szakmai karrierjét megtörték. A világirodalom és a nyelvek szeretetét fiára örökítő apától azt mindenképpen megtanulta a gyermek Honti, hogy a szellemet megtörni nem lehet, a személyes tudás az, amit semmilyen körülmények között nem vehetnek el az embertől. Ezen a téren a fiú már tinédzser korában ritkán látható erényeket villantott föl. Hihetetlen gyorsan sajátította el a világnyelveket. Gyermekkori meseélményei nyomán nagyon korán tudományos érdeklődése is kialakult a folklór epika irányába. A II. kerületi Toldy Ferenc reáliskolában tanult, ahol – talán a névadó emléke miatt is – a humántudományi érdeklődésű tanulókból szerveződő diákkör tagja lett (későbbi jó barátjával, az ókortudós Dobrovits Aladárral együtt). Itt, az ún. Atom-körben írta meg első tudományos dolgozatait, amelyekkel még érettségije előtt díjakat nyert. Egyik munkájában már a Szilágyi és Hajmási mondát elemezte történeti folklorisztikai oldalról. 18 (!) évesen, még az egyetemre kerülése előtt elkészítette első publikációját, a nyomtatásban megjelent magyar népmesék típuskatalógusát. Az Antti Aarne nemzetközi mesekatalógusát követő, elemző-igényességű jegyzék német nyelven 1928-ban jelent meg Helsinkiben, a világhírű FFC sorozatban (Honti 1928). Az éppen nagykorúvá vált Honti ezzel az alapos és hiánypótló (a hazai mesekutatást a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsoló) munkájával egycsapásra beírta magát a hazai és nemzetközi folklorisztika történetébe.
A pesti egyetemen (önálló néprajz szak még nem lévén) germanisztikát kezdett el tanulni, és az öt éves képzés végén német-angol tanári oklevelet szerzett. A germanista professzoroktól kevés ihletet nyert valódi szenvedélye, a szövegfolklorisztika és az irodalomtörténet irányába. Szabad óralátogatás és leginkább a különböző egyetemi szellemi körök keretében azonban könnyen megtalálta magának az inspirációkat, vitapartnereket és nem utolsó sorban barátokat. Ő is aktívan látogatta például a Kerényi Károly ókortudós és tanítványai által működtetett Stemma-kört, amelyben az ókorász tagok mellett egyéb bölcsésztudományok képviselői is elévülhetetlen szerepet játszottak. Az antikvitás kiemelkedő szerzői mellett más korszakok, köztük etnológiai kérdésfelvetések is bőséggel foglalkoztatták a kör élénk szellemi és társasági életét. E kör vitaüléseitől, a budai hegyekbe tett kirándulásaitól eredeztethető Hontival való régi ismeretsége, barátsága a Dobrovits Aladár oldalán feltűnő, valamivel fiatalabb Dömötör Teklának, aki a korai időktől haláláig végigkövette Honti pályáját, és életrajzát később ezzel a többletismerettel tudta bensőséges hangnemben megírni (Dömötör 1975). A Stemmában ott látjuk Honti mellett Dobrovitson és Dömötörön kívül Lengyel Dénest, Szerb Antalt, Trencsényi-Waldapfel Imrét, Szabó Árpádot, Borzsák Istvánt, Szilágyi János Györgyöt és másokat, a két világháború között kibontakozó pesti bölcsészgeneráció legkiválóbb és legkiműveltebb kútfőit. Közülük is az egyik legpallérozottabb a szellemi kalandozásokra és vitákra mindig készen álló Honti volt, nem csoda, hogy a kör Kerényi svájci emigrációja és Honti halála után, 1945-ben föl is vette a nevét, és 1948-ig Honti János Társaság néven működött tovább.
Honti az egyetem alatt folyamatosan publikált leginkább németül, franciául és angolul, és a magyar folyóiratokba magyarul. Még csak 21 éves volt, amikor második könyve is megjelent az FFC sorozatában Volksmärchen und Heldensage címmel (Honti 1931). Jellemző, hogy magyar nyelvű monográfiája „csak” 1937-ben látott napvilágot (Honti 1937). Az egyetemi végzése idején már nemzetközi hírű tudós, aki élénken levelezett Kaarle Krohnnal, Stith Thompsonnal (Dömötör 1978), és akinek könyvéről Walter Anderson írt elismerő recenziót, a Néprajzi Múzeumban csak fizetetlen gyakornoki álláshoz jutott, középiskolai tanári státuszban pedig az álláshiány és a korszak ideológiai miliője miatt sokáig nem is reménykedhetett. A legstabilabban az Országos Széchényi Könyvtárban tudott elhelyezkedni, ahol örömmel és természetesen elképesztő precizitással végezte katalogizáló és feldolgozó munkáját. Számunkra tanulságos, hogy egyik éves jelentésében már meglebbent egy olyan tematikát, amelyet aztán évtizedekkel később (bizonyos értelemben máig) végez a hazai folklorisztika: „A Széchényi Könyvtár aprónyomtatvány-gyűjteményének áttanulmányozása a XIX. sz. vásári irodalmának (ponyva) vizsgálatára annak a kérdésnek a szempontjából, hogy mi a népköltészethez való viszonya. Különösen fontos és még feldolgozatlan terület a képmutogató és hasonló aktuális és ponyván forgó verseknek a szerepe mint népballadaforrásoké.” (Dömötör 1975) A kétszer házasodott Honti anyagi helyzete a második világháború alatt tovább romlott, sokszor bérmunkából (fordításokból) élt, akkor már az egyébként is szórványos tudományos publikációs tiszteletdíjak is megcsappantak.
1- 3. Közös mécsesgyújtás
De Honti addig és annyit írt, amíg és amennyit csak lehetett. Tudományos életénének 16 éve alatt csaknem száz írása jelent meg nyomtatásban. Nemzetközi elismertsége itthon némi irigységet szült. Talán szakmai féltékenység állhat leginkább a jóval idősebb pályatárs, Solymossy Sándorral való kiegyensúlyozatlan viszonya hátterében. A Néprajzi Társaságnak aktív tagja maradt és az Ethnographiában is rendszeresen publikált, de nagyobb és fontosabb tanulmányait vagy idegennyelven, vagy változatos humántudományi hátterű folyóiratokban, szerteszét jelentette meg. A kortárs folkloristák közül jó kapcsolatban volt Ortutay Gyulával, ketten, fej-fej mellett képviselve a megújuló mesekutatás két eltérő világszínvonalú irányát: míg Ortutay inkább a társadalmi-szociális indíttatású, szigorúan helyszíni gyűjtésen alapuló, az adatközlőt középpontba állító irányt képviselte, Honti az akár antikvitásig visszanyúló, európai kultúrtörténetbe ágyazott, legszigorúbb filológiai háttéren alapuló, szövegcentrikus történeti-filológiai megközelítés híve és művelője volt. Utóbbi esztétikai-stilisztikai irányzatot később a svájci Max Lüthi, nálunk pedig Voigt Vilmos képviselte leginkább a nemzetközi mesekutatásban, akik számára Honti művei fontos hivatkozási alapot jelentettek.
Hosszúra nyúlna most Honti János kiterjedt és gazdag munkásságának elemzése, amit rövid élete alatt különösen a folklór epika kapcsán elvégzett. A korábbi értékelések kimutatták érdeklődésének irányait, folytonos megújulását, sőt torzóban maradt terveit is, amelyek egy örökké gondolkodó és útkereső, kritikus és önkritikus tudós képét rajzolják elénk, az utána járó generációk elé. Példaértékű tudományos látásmódja tragikus életúttal társult.
Azért gyújtunk ma mécsest éppen itt, a második világháborúban elhunyt egykori egyetemi polgárok emlékművénél, mert Honti János egyike volt azoknak, akik idejekorán, egy gyilkos politikai rendszer embertelen törvényei következtében vesztették életüket. Amikor Európa felett már gyülekeztek a sötét fellegek, 1937 őszén Honti Párizsba került ösztöndíjjal. Egy éves hazai ösztöndíját még egy évvel, ottani támogatással meghosszabbította. Természetesen odakint is rengeteget kutatott és nem mellékesen, megvetette a francia folklór archívum rendszerezésének alapjait. A francia fővárosban érte a második világháború kirobbanásának híre. És itt újra és újra feltolul az utókorban a nagy kérdés: miért jött ő (is) haza az akkor a szabadság földjének tűnő Párizsból, miért nem maradt kint nyugaton emigrációban? Erre a Párizsban is mellette lévő Dömötör Tekla azt a választ adja, hogy a hazaszeretet hozta haza őt is, mint számos barátját, kortársát, akik itthon egyre fokozódó üldöztetéseket éltek meg. A kelta és ír kultúra iránt szenvedéllyel érdeklődő, germanista indíttatású Honti számos esetben vallott arról írásban és szóban, hogy mindenekelőtt a magyar kultúrtörténet foglalkoztatja, a magyar mesék és folklór szövegek tudományos elemzése hajtja. Nem utolsó sorban hazaszólították őt barátai, akikkel a háború éveiben, egy idő után már a munkaszolgálatok szabadságaiban is igyekezett tartani a kapcsolatot. Mondhatni, Honti olyan lett, mint az egyik kedvenc meséjének, A halhatatlanságra vágyó királyfi-nak a többször általa is elemzett mesehőse: akinek a távoli szabadság földje nem hoz kielégítő megnyugvást, és végül a honvágy hazahúzza még a biztos halandóság terhe mellett is.
A legszebben Devecseri Gábor emlékezett vissza ezekre az évekre és alakjára:
„Mikor párizsi esztendei után felbukkant a budai hegyekben – s mindig föl kellett nézni rá, oly nagyon magas volt –, már háborús, bombázós évek jártak. Angyalként imbolygott, a magas emberek szokása szerint, akik mintegy toronyból nézve alá, keresik, hol nyugtassák meg tekintetüket; vidám volt…
S bomlottak ki nyomban, a tavaszi erdő bomló rügyei közt a viták is, főként Szilágyi János Györggyel, s röppent föl a kék egű magasba Honti Giovi fejtegetéseiből, piros tűzszárnyon, a mese világa. Amely – mint éppen ő szikrázóan szép könyvében megírta – mindig a valóság talajáról indul, mint valami repülőgép a magasba, és mindig ide érkezik, meghozott kincseivel, vissza. De ha most visszatekintek arra a valóságra, amelyről a külön mesevilág akkor felröppent, hát emlékezetemben azonnal tótágast áll a tájék, mert mi volt az a valóság? – tündérvilág és alvilág egyidőben. Fiatalság tündérerdeje és szaporodó kínok gyalázatos pokla. S biztonságos lábbal lépdelve parázson, jegyzetelő figyelemmel lovagolva felhőt, Honti János ott lebegett mesehősei közt. Erdei tündérek kórusa kísérte…
S azért volt, hogy mindent siettetni vágytunk, munkák munkálását, élet élését, ifjúi szümposzionok tréfa-sorozatát egyaránt. S ezért volt, hogy például Honti János, később, mikor már élete nem Párizs és Budapest, hanem munkatáborok pokla és – egyre rövidebb időre – otthoni könyvtára között járta ingalengéseit, a rövid szünetek idejét megosztotta műve munkálása és baráti együttlétek között. A kettő azelőtt is elválaszthatatlanul egymásba áramlott. Ezekben az években is dolgozott, fáradhatatlanul. „Hősiesen” – tolulna írógépemre a szó, ha nem tudnám, hogy még nagyobb erőfeszítésbe került volna, még iszonyatos körülmények között is, nem dolgozni. Munkája volt a lélegzetvétele. Általa és vele élt. És mégis hősiesen, mert jelentősen. A hősiesség neve az angyalok nyelvén: logika. Csak az eszmék rácsa közt, idegbomlásán felülemelkedő József Attila kristálytiszta gondolkodásához, csak a láger sötétjében araszolva író Radnóti formai fegyelméhez hasonlítható az a következetesség, amellyel Honti János életének a meggyilkoltatásába torkolló iszony-szakaszában művét építette… Honti János logikája ma is hat és teremt: kérlelhetetlen-gyöngéd parancsai műve folytatóinak munkájában éltetik személyiségét.
De ezt az énjét, aki szárnyasan, egyetemi tavaszok villanyos levegőjében, hegyi fűzek és tölgyek törzse közt járt, gyermeki bájú és felnőtt-szigorú angyal-mosolyával egyszerre tudta megköszönni az érdeklődésről tanúskodó mondatot, kigúnyolni a benne rejlő képtelenséget, bevezetni a mindjárt következő ledorongolásként és ajándékként felhangzó cáfolatot, és mindenekfölött szenvedélyesen és szeliden és élvezően örülni a vitának, amely hiszen nem más, mint sűrített beszélgetés, játék, munka, élet, ezt az énjét sem szabad elveszítenünk.” (Devecseri 1965)
Élete utolsó évében Hontit már nem engedték haza, levelei is megritkultak, mivel fogvatartói azok számát is korlátozták. Ukrán területen lezajlott munkaszolgálata során közel került a helyi parasztokhoz, igyekezett nyelvüket megtanulni és folklór szövegeiket gyűjteni. 1945 telén és tavaszán, utolsó hónapjaiban az otthonról kapott Dante Isteni színjáték egy példányát olvasta, amit darabokra szedve rejtegetett magánál. Bibliofil apjától egyik utolsó levelében kért elnézést a könyvellenes, barbár megoldásért a szenvedő fiú. Sok más értelmiségi és nem értelmiségi sorstársával egyetemben őt is a visszavonuló német frontvonallal együtt nyugat felé hajtották embertelen körülmények között. Nem ért el a koncentrációs táborig. Kimerült szervezete Kópházánál felmondta a szolgálatot.
Honti János – akár csak az egyik elődje, Jankó János – nem érte meg a 35. születésnapját. Emlékét barátai őrizték, évfordulókon néhány évtizedig még megemlékeztek róla. Születésének centenáriumán, egy új századba lépve, már nemigen emlegették, emlegettük. Pedig, ha egyszer a nagyreményű magyar folkloristáknak díjat alapítanánk (a Jankó-díjhoz hasonlóan 35 éves korhatárral), azt csakis Honti Jánosról nevezhetnénk el. Talán egyszer ennek is eljön az ideje.
Adósságaink tudatában most itt vagyunk és emlékezünk: halála 80. évfordulóján mécseseket gyújtva idézzük föl egy derékbatört, mégis kimeríthetetlenül gazdag tudományos életmű, egy örökifjú kutatóegyéniség, egy igazi halhatatlan királyfi emlékét, bennünk és általunk továbbélő alakját.
Dr. Bárth Dániel beszéde 2025. április 29-én hangzott el a közös mécsesgyújtás keretében, Honti János tiszteletére és emlékére.
A „Nevek a fugában” emlékműről bővebben ITT olvashat.
Felhasznált irodalom:
- Devecseri Gábor: Tavaszi angyal. Élet és Irodalom (1965) IV. 16.
- Dömötör Tekla: Honti János. Bp., 1975
- Dömötör Tekla: János Honti – Leben und Werk. Helsinki, 1978. (FFC No. 221.)
- Honti, János: Verzeichnis der publizierten ungarischen Volksmärchen, auf Grund von Antti Aarnes Typenverzeichnis zusammengestellt. Helsinki, 1928. (FFC No. 81.)
- Honti, János: Volksmärchen und Heldensage. Beiträge zur Klärung ihrer Zusammenhänge. Helsinki, 1931. (FFC No. 95.)
- Honti János: A mese világa, Bp., 1937.
- Ortutay Gyula: Honti János. In: Írók, népek, századok. Bp., 1960. 314–318. itt: 317.