Hogyan tárhatjuk fel egy néprajzkutató hagyatékát? Milyen tudományos relevanciája van egy ilyen kutatásnak? Milyen a jó mentor-mentorált kapcsolat? A Mester és tanítvány sorozatunkban hét interjút olvashatnak az érdeklődők a 37. OTDK helyezettjeivel és témavezetőikkel. A sorozat harmadik részében Zalatnay Klára Lujzával, az ELTE BTK Kulturális örökség tanulmányok mesterszak hallgatójával és témavezetőjével, Szakál Annával, a HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet munkatársával beszélgettünk.
Miről írtál OTDK dolgozatot? Hogyan találtál rá erre a témára, és miért ezt választottad?
Zalatnay Klára Lujza: Az OTDK dolgozatomat egy olyan kérdésről írtam, ami már a forrásanyaggal való korábbi találkozásom során elkezdett érdekelni. Együd Árpád levelezését az alapszakos szakdolgozatom kapcsán kezdtem el tanulmányozni Ilyefalvi Emese tanárnő tanácsára. A hagyaték feldolgozása pár éve indult meg, ennek keretében többen kezdtünk el foglalkozni a gyűjtő által létrehozott anyagokkal az ELTE-n. Mikor a szakdolgozati témaválasztás időszaka a végéhez közeledett, megkérdeztem az tanáraimat, hogy tudnak-e ajánlani nekem egy feldolgozatlan ego-dokumentum korpuszt, lehetőleg olyat, ami vidéki intézményben van – ezek rendezésére és feldolgozására ugyanis kevesebb szakember jut, bár tartalmuk ugyanolyan érdekes lehet, mint a fővárosi gyűjtemények darabjaié. Ekkor kaptam a javaslatot, ami végül az OTDK-t is magába foglaló másfél éves munkafolyamathoz vezetett. A szakdolgozatomban egy alapszintű felmérést szerettem volna elkészíteni a 939 levélről, arra való tekintettel, hogy ezek alapján milyen kapcsolatrendszere lehetett Együd Árpádnak, a tulajdonosuknak. Nem akartam az általános vizsgálat során specifikusabb résztémákra koncentrálni, de már ekkor felfigyeltem Együd Árpád és Olsvai Imre leveleinek mennyiségére és sajátos hangvételére. Az OTDK kutatást tehát egészében arra szántam, hogy ezt a konkrét szakmai kapcsolatot minél mélyrehatóbban megismerjem. Ennek érdekében interjúkkal egészítettem ki a levelekből szerzett ismereteimet, illetve az Együd által írt 54 levélre, és Olsvaitól kapott 55 válaszra fókuszáltam kutatásom során.
1. Az Együd-levelek Budapestre szállítása Kaposvárról, 2023 őszén. Balra Zalatnay Lujza, jobbra Pisztora Zsófia (Fotó: Ilyefalvi Emese), 2. Együd Árpád Olsvai Imrének írt levele 1980-ból, a Rippl-Rónai Múzeum Együd archívumából, RRM_EA_L_475 leltári számmal.
Milyen új eredményeket hozott a témavezetett hallgató TDK kutatása a hazai folklorisztikai kutatások számára?
Szakál Anna: A kutatói egodokumentumok kutatása, publikálása, de sok esetben még az archívumi összegyűjtésük és kutathatóságuk mikéntje is – úgy vélem – a kevésbé végiggondolt, átbeszélt kérdések közé tartozik a néprajztudományban. Ezért nagyon jó, hogy Lujzi – Ilyefalvi Emese tanárnő javaslatára – Együd Árpád levelezésével kezdett foglalkozni. Azt azonban fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy egy Együd Árpádot a középpontba állító kutatást több szempontból is nehéz feladatnak vélek, mivel a kutatás során a hangsúlyok megfelelő elhelyezésénél különösen óvatosan szükséges eljárni. Azt gondolom, egyszerűbb dolga lett volna, ha 19. századi – 20. század eleji, vagy ha egy, a korszakban meghatározó személyt és annak egodokumentumait választja témául, így azonban most, hála neki, rendelkezünk (vagyis majd miután publikálja, rendelkezni fogunk) egy remek esettanulmánnyal a 20. század második felének tudománytörténetéből. Remélem, hogy az itt megszerzett tapasztalatokat, ismereteket Lujzi a későbbi kutatásaiban is hasznosítani fogja tudni!
Hogy talált egymásra oktató és hallgató, hogyan kezdődött, zajlott a közös munka?
Z.K.L.: Szakál Annával viszonylag informális módon ismerkedtünk össze. Először egy konferencián találkoztunk, amit egy ott feltett kérdés miatt rövid levélváltás követett. Hónapokkal később (teljesen véletlenül) összetalálkoztunk az OSzK büféjében, ahol elkezdtünk szakmai kérdésekről beszélgetni – ezek nagy része a mindkettőnket foglalkoztató ego-dokumentumok, különösen azok feldolgozását és publikálását illető etikai kérdések köré rendeződött. Anna munkáival egyébként korábban, az egyetemi órák során találkoztam, de csak jóval később kapcsoltam össze, hogy tulajdonképpen kivel vitatom meg a fent említett problémákat.
A közös munka számomra rendkívül meghatározó, nemcsak az OTDK, hanem mindennemű jövőbeni tudományos igényű tevékenységem szempontjából. Nagyon fontosnak tartom a beépíthető visszajelzés pedagógiai szerepét, így az, hogy olyan témavezetővel dolgozhattam együtt, aki gyakran és alaposan reflektált mindenre, számomra kulcsfontosságú volt. Ehhez egyébként szükség van egy bizonyos szintű bizalomra; ahhoz, hogy a pozitív kritikákat fogadni lehessen, fontos, hogy a hibákról, tévutakról is ugyanolyan nyíltan lehessen beszélni, anélkül, hogy ezt akár a témavezető, akár a témavezetett zavarba ejtőnek élné meg. Anna a készülő szöveget például mindig kérdések segítségével tartotta mederben, tehát ahelyett, hogy kihúzta volna a szerinte nem megfelelő állításokat vagy hivatkozásokat, olyan kérdéseket tett föl azokkal kapcsolatban, amik mentén végig tudtam gondolni, hogy valóban megfelelőek-e jelenlegi formájukban vagy átalakítást igényelnek. Ha ezután is eltért a véleményünk, még mindig volt tér arra, hogy szóban győzzük meg egymást. Rengeteget tanultam Annától mind tárgyi, mind módszertani szempontból, de a gyakran órákig tartó eszmecserék voltak számomra a leginkább meghatározók. Ezek olyan őszinte, konstruktív szellemű szakmai beszélgetések voltak, amelyekben nem volt érezhető hierarchikus viszony mentor és mentorált között.
Sz.A.: A közös munka teljesen véletlenül kezdődött, valamikor 2024 elején, amikor Zalatnay Lujzával hosszú órákig ültünk az OSZK büféjében, és vitattuk meg az egodokumentumok kiadásának formai és etikai problémáit. Tehát már itt is kitűnik, hogy nem tudok szabályszerűen válaszolni a feltett kérdésre, mivel ez nem egy szokványos hallgató–témavezető helyzetként indult, nem csak azért, mert én nem oktatóként kerültem ebbe a szituációba, hanem, mert Lujzi nem átlagos hallgatóként tűnt fel előttem, hanem egy árnyalt gondolkodású, olvasott fiatalként, akinek – bár a pályája elején tart, de – elméleti kérdésekről való gondolkodásban és érvelő vitában különösen nagy gyakorlata van. Ezért, bár az elejétől egyértelmű volt, hogy ezek a beszélgetések alapvetően Lujzi készülő szakdolgozatának megírását segítik, legfőképpen mégis úgy éltem meg, mint nagyon élvezetes diskurzusokat néhány, mindkettőnk számára rendkívül izgalmasnak tűnő kérdésről. A szakdolgozat készülése idején zajló beszélgetések, szövegolvasások és -korrigálások során úgy tűnt, hogy érdemes volna az OTDK-n való indulással, majd a szöveg publikálásával összegezni az Együd Árpáddal kapcsolatos munkát: így Lujzi új szövegének megbeszélései, majd a szóbeli alkalomra való készülés, az előadás újbóli át- és átbeszélése jellemezték az új tanévben a közös munkánkat.
Bár egyetemi témavezetésben nincs tapasztalatom, de általában azt gondolom, hogy a mentornak az a legfőbb feladata, hogy rájöjjön, hogy a fiatalabb kolléga hová tud eljutni, hová fejlődhet és ennek mi lehet az útja. Ez meglátásom szerint két dolgot jelent: az egyik, hogy mindenki tud fejlődni, az is, aki akár nagyobb hiányosságokkal indult neki az egyetemi képzésnek, és az is, aki könnyedén teljesíti az egyetemi elvárásokat. Tehát mindenkit lehet segíteni, utat mutatni, feladatot adni, számonkérni, differenciált véleményt mondani, bátorítani, és olyan kritikát megfogalmazni, amiből tanulni tud. A másik pedig, hogy attól, hogy nekem vagy másnak ez az út vált be, nem biztos, hogy ő ugyanúgy azon tud előrébb jutni, lehet, hogy ő teljesen másként működik. Mentorként úgy vélem, az ember feladata, hogy kísérjen, figyeljen és akkor is véleményt mondjon, ha az esetleg nem pozitív, de éppígy kötelessége, hogy teret adjon a másiknak, hogy ő maga jöhessen rá arra, hogy mit szeretne igazán szívesen csinálni. Számomra ez is egy olyan fontos gondolat, amit a Lujzival való munka során tanultam meg: hogy egy okos-ügyes diák sok témát meg tudna írni jól, vagy akár kiemelkedően jól, de hosszú távon csak azzal a témával van értelme foglalkoznia bárkinek is, amit szívvel-lélekkel tud csinálni, és – bár ez túlmutat az OTDK-témavezetésen – úgy hiszem, ebben kell segíteni, hogy ezt meg tudja találni.
1. Zalatnay Klára Lujza és Szakál Anna megbeszélésen az OSZK-ban, 2025. (Fotó: Chikány Judit)
Milyen élmény volt számodra részt venni és előadni az OTDK-n? Volt olyan előadás, ami különösen felkeltette az érdeklődésedet? Mi volt számodra a leghasznosabb visszajelzés?
Z.K.L.: Alapvetően pozitív élmény volt. Ehhez hozzátartozik, hogy szerintem a bölcsészettudományok teljesítménye nem számszerűsíthető, tehát azt, hogy egy pontmennyiség mennyi értéket takar egy pályamunka vagy előadás esetében, nem lehet olyan egyértelműen dekódolni, mint a hard science területeinél. A verseny mint műfaj nem a kedvencem, a visszajelzést viszont – amint korábban írtam – igénylem, illetve konferenciákra is gyakran és szívesen járok, szeretek másokat hallgatni és kérdezni. Az előbbi kritikám ellenére a legpozitívabb élmények egyike az volt számomra, hogy a szóbeli forduló bírái milyen felkészülten és összetetten reflektáltak az előadásokra. Emellett meglepett a tapasztalás, hogy mennyire meghatározta a jelenlétemet versenyzőként az, hogy kit hallgattam meg közvetlenül azelőtt, hogy kimentem előadni. A szekciónkban Kádár Anna szerepelt elsőként, én következtem utána és olyan jó arányérzékkel adott elő, hogy sokkal inkább éreztem magamat konferencián, mint versenyen, ezáltal pedig a pontozás és rangsorolás jelentette él is tompult.
Mit gondol kutatóként, miért fontos, hogy a hallgatók egyéni kutatómunkát végezzenek, és tanulmányi versenyeken, konferenciákon vegyenek részt?
Sz.A.: Kutatóként úgy vélem, visszakanyarodva az előző kérdésre adott válaszomhoz, hogy az is a cél, hogy olyan diákokból legyenek később kutatók, akik az olvasás, gondolkodás, egy kérdéskör tágabb kontextusának megismerése, azaz a kutatás iránt – a Vígszínházbeli Liliomfi-előadást idézve – „ellenállhatatlan szenvedélyt” éreznek. Ehhez pedig szerintem az olyan lehetőségek vezetnek el, mint a TDK és a konferenciák –, de csak akkor, ha figyelni tudunk arra is (leginkább mi, akik mentorként közel állunk valakihez), hogy folyamatosan, árnyaltan jelezzünk vissza a hallgatónak. Azt gondolom, hogy hosszú ideig van szüksége az embernek ezekre a visszajelzésekre (én is a mai napig el szoktam küldeni a szövegeimet a nálam idősebb, tapasztaltabb kollégáknak és azokból a kritikai megjegyzésekből tanulok/tanultam a legtöbbet, amit ezekre kaptam, amit ezek kapcsán megbeszéltünk). Tehát úgy vélem, önmagukban a konferenciák vagy a TDK-szereplések inkább lehetőségek, amiket nagyon fontos megnyitni a hallgatók előtt, de ebben is fontos valamelyest vezetni őket.
1. Szakmai kirándulás a Szilágyságba a 17. tudománytörténeti konferencián, 2024 októberében. (Fotó: Szőcsné Gazda Enikő), 2. Egyeztetés Olosz Katalinnal, 2025. (Fotó: Chikány Judit.)
Mesélj a jövőbeli terveidről! Szeretnéd folytatni az OTDK-n előadott témád kutatását, vannak már ezzel kapcsolatban elképzeléseid?
Z.K.L.: Az Együd Árpád leveleivel folytatott munkának lassan a végéhez érek olyan szempontból, hogy most készül az eddigiekből egy összefoglaló tanulmány a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvébe. Bár minden kutatói életút kimeríthetetlen forrás, a dolgozatom írása közben is megfogalmaztam már, hogy a kevésbé meghatározó kutatói életműveket csak akkor lehet tudománytörténeti szempontból felhasználni, ha az adott korszak legközpontibb alakjainak az életművei is hasonlóan feldolgozott állapotban vannak. Az Együd-hagyaték értelmezéséhez tehát szükséges, hogy felrajzoljuk a 20. század második felének néprajztudományi térképét, ez a folyamat pedig még nem jár olyan fázisban, hogy előremutató legyen a néprajzi kutatás egy nem kimondottan elsővonalbeli kutatójának ilyen részletes vizsgálata. Az ego-dokumentum kutatás továbbra is érdekel, emellett mostanában elsősorban fogalomtörténeti és történetfilozófiai kérdéseken gondolkodom, illetve a mesterszakos szakdolgozatom leendő témája is foglalkoztat. Ennek egyik viszonylag friss, de annál meghatározóbb lehetséges iránya Erdély Miklós köztéri fotómozaikjainak vizsgálata a szocialista alkalmazott művészetek megítélésének és védelmének szempontjából.
Milyen tanácsot adnának azoknak a hallgatóknak, akik a jövőben szeretnének elindulni a TDK-n, OTDK-n?
Z.K.L.: Azt, hogy bármilyen – akár nem kanonikus – témát meg lehet írni és elő lehet adni izgalmasan, de ehhez elengedhetetlen, hogy ők maguk is érdekesnek tartsák. És legfőképp, hogy keressenek egy lelkiismeretes és kritikus témavezetőt!
Sz.A.: Hogy olvassanak minél többet, menjenek konferenciákra, beszélgessenek szakmáról, fedezzék fel más egyetemek kurzusait, hallgassanak meg (akár nem hivatalosan áthallgatva) más néprajzos tanárokat, hogy aztán találhassanak olyan témákat, amik újabb és újabb kérdésekre ösztönzik őket, amiket úgy érzik, hogy muszáj megpróbálniuk megválaszolni. És persze, hagyjanak minderre időt maguknak, hogy megtalálják a témát, megszülessenek a kérdések, érjenek a válaszok, készüljön a szöveg – hogy utána jó érzéssel lehessen erre a folyamatra visszatekinteni, amiben az eredménytől teljesen függetlenül sokat fejlődhettek. Szerintem ez a fontos: a kutatás örömének megtapasztalása, erre lehet jó terep az OTDK is.
Fotók: Chikány Judit, Szőcsné Gazda Enikő, Ilyefalvi Emese
Borítóterv: Pamuk Lili Judit