Láncreakció/Tánczos Vilmos: „Egy magunktól elvállalt feladathoz kell hűségesnek lennünk, különben meghasonlunk önmagunkkal”

tanczos-vilmos-nyito

Kit tekintenek példaképüknek? Milyen körülmények közt szeretnek dolgozni, mit jelent számukra a munkájuk? Mi vitte őket anno a néprajz szakra? Mi a kedvenc filmjük, zenéjük, könyvük? Czégényi Dóra kérte fel a Láncreakció folytatására Tánczos Vilmost, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatóját. Interjúnkban Tánczos Vilmos többek között mesél arról, hogy melyik „ravasz és okos franciával” ülne le egy mély, szakmai beszélgetésre, miért nincs külön „szabadideje” és „munkaideje” és hogy miért érzi magát mindenhol otthon Európában.

1. Mi vitte a néprajz szakra, majd később a kutatói pályára?

Engem mindig, már érettségi előtt is a magyar nyelv és kultúra egésze vonzott, és a magyar népi kultúrát is ebben a tágabb keretben helyeztem el. Ez azóta sem változott meg: a népi jelenségek tágabb eszme- és kultúrtörténeti kerete ma is jobban érdekel, mint ezeknek a jelenségeknek a társadalmi vonatkozásai. Érettségi után, 1978-ban ezért mentem magyar nyelv és irodalom szakra, és bizonyos értelemben bölcsész maradtam ma is. Néprajz szak akkor nálunk, Erdélyben nem is volt az egyetemen, de elképzelhető, hogy ha lett volna, akkor sem ezt választottam volna, hanem a magyar vagy történelem szakot.

A magyar kultúra egészén belül a népiség iránti hangsúlyos érdeklődés a kolozsvári egyetemi évek alatt kristályosodott ki bennem, de még a szakdolgozatomat sem néprajzi témából írtam, hanem az emlékiratíró Bethlen Miklósból, mert akkor éppen az az eszme- és vallástörténeti háttér érdekelt, amelyben a 17. századi nagy erdélyi emlékirat-irodalom megszületett. De azért közben rendszeresen jártam terepre vallásos folklórt gyűjteni: Gyimesbe, Moldvába, a Mezőségre és persze a csíki szülőföldemre. Az első néprajzi gyűjtéseim 1980-ból, elsőéves egyetemista koromból származnak, és később a hét évig tartó általános iskolai magyartanári munkám során is végeztem néprajzi gyűjtéseket. Bizonyára akkor is egyfajta kutatóként éltem volna az életemet, ha a tudományos kutatást nem követeli meg az az intézményi keret, esetemben az egyetem, amelyben dolgozom. De miután 1992-ben egyetemi oktató lettem, a tudományos kutatás szerencsére részévé vált a munkaköri leírásomnak, és szívesen végzem is ezt a tevékenységet, amelyről nem is tudom eldönteni, hogy munkáról van-e szó vagy pedig kedvtelésről, szórakozásról.

2. Kit, kiket tekint példaképének a szakmán belül? 

Többen vannak, akiknek szakmai munkásságát vagy egyéniségük bizonyos részét nagyon tisztelem, folyamatosan tanulok is tőlük, de olyan élő néprajzkutató, akit minden vonatkozásban példaként állíthatnék magam elé, nincsen. Mindenkiben van olyan rész is, amit én nem szeretnék követni, ami tőlem idegen. Ezért nem is nevezek meg senkit, mert ezek után akárkit emelnék is ki, azt is meg kellene neveznem, hogy mi az, amiben nem akarom őt követni. 

1. Szászkúton, Moldvában, 1996-ban 2. Pusztinán, Moldvában, 1998-ban, 3. Erdélyi Zsuzsannával a kolozsvári Fellegvárban, 1999-ben, 4. Bogdánfalván, 1995-ben 5. Csíksomlyón, 1998-ban, 6. Forrófalván, 1991-ben Fotók: Tánczos Vilmos sajátjai

3. Ha találkozhatna egy, ma már nem élő kutatóval, kivel ülne le legszívesebben egy mély, szakmai beszélgetésre? 

Talán leginkább Michel Montaigne-t, ezt a ravasz és okos franciát szeretném a mi korunkba varázsolni, és meghallgatni azt, amit a mi mai világunkról gondol. És a többi sztoikusokkal is szívesen beszélgetnék ugyanerről, akik előtte és utána éltek. A 20. századiak közül talán az urbánus Márai Sándor volna számomra a legtanulságosabb, aki a paraszti világot egyáltalán nem ismerte, sőt elvakultan elutasította. Amikor a népről, a népies irodalomról és a folkloristákról ír, tévedést tévedésre halmoz, mindegyre igaztalanul ítélkezik, de mégis eredeti és legfőképpen őszinte, morálisan hiteles a véleménye a magyar kultúra egészéről és a 20. századi magyar társadalomról. Érdekelne, hogy hogyan látja ma a világot és a népi kultúra helyét a világban. Lehet, hogy kellemetlen beszélgetőtárs volna, de szívesen szóba állnék vele, ha egyáltalán elfogadna engem partnerének. 

A keresztények közül pedig Erdélyi Zsuzsanna hitére, optimizmusára volna szükségem. Szeretném, ha még beszélhetnék vele, ha még erőt adhatna és vigasztalást.

4. Honnan szerez motivációt egy nagyobb projekthez, és mi a munkamódszere? Volt-e olyan, hogy úgy érezte, elhagyja a pályáját?

A magunkfajta embereknek az ún. „projekt” sorsszerűen adott: a világ egy kis részének, egy választott emberi jelenségnek a megismerése. És az emberélet túlságosan rövid ahhoz, hogy az ember ezt a „projektet” megvalósítsa. Inkább az a kérdés, hogy a „projekt” mely részeit lehet egy rövid emberélet alatt befejezni, pontosabban mi az, amit csak mi végezhetünk el, mi az, ami a mi feladatunk, és természetesen kérdés az is, hogy hogyan lehet ezt megvalósítani. Egy magunktól elvállalt feladathoz kell hűségesnek lennünk, különben meghasonlunk önmagunkkal. Ha pedig egy feladatról vagy hivatásról önként lemondunk (például a pályaelhagyás is lehet ilyen), akkor az nem is volt igazán a mi feladatunk vagy hivatásunk. Ha efféle történik velünk, akkor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy ki vagyok én és mi végre vagyok én a világon. Magam szerencsés voltam, mert 1992-ben egy versenyvizsgán felvettek az egyetemre (többen is voltunk jelentkezők a tanársegédi állásra), utána is tudtam teljesíteni az ezzel járó feladataimat, és így intézményes keretben tudtam tudományos kutatással foglalkozni. De meg vagyok győződve, hogy akkor sem hagytam volna abba a néprajztudománnyal való bíbelődést, ha ezt egyéb munkám mellett amatőr néprajzosként kellett volna megtennem. Lehet, hogy akkor más módszereket, az elvégzett terepmunka megjelenítésének más formáit, műfajait kerestem volna, de a népi kultúrával, a tradícióval való kapcsolat megmaradt volna akkor is. A kérdésben szereplő motiváció az, hogy az ember nem bújhat ki a saját bőréből.

5. Hogyan tudja összehangolni a tudományos pályáját és a magánéletét? 

Most, 63 éves koromban ez már nem nehéz. A gyermekeim felnőttek, saját lábukon járnak. Itthon a feleségemmel rendszeresen szoktam a reggeli és a délutáni kávénál intellektuális dolgokról is beszélgetni, de amúgy ún. „magánéletem” nemigen van: nincsen „társaságom”, nem járok össze senkivel. Ezt fölösleges dolognak, időpocsékolásnak tartom, mert az effélének számomra nem lenne igazi tartalma, értelme. Akik igazán közeli barátaim voltak, sajnos meghaltak. Van ugyan még egy-két ember, barát a korosztályomból, akikkel szívesen beszélgetnék olykor, de ők nem élnek a közelemben. És egyébként is az a véleményem, hogy aki tudománnyal, művészetekkel és más hasonló dolgokkal foglalkozik, annak meg kell halnia a világ számára, hogy átadhassa magát annak, amit csinál. Úgy van, ahogy Kempis Tamás mondta: akik sokat zarándokolnak, ritkán válnak szentté. 

1. Máramarosi fatemplomban, 2019-ben, 2. Szesszió utáni csevej a diákokkal, 2022-ben, 3. Bákóban 2013-ban diákokkal és csángóföldi magyartanárokkal, 4. A Vigyázó-hegységben diákokkal és Mohay Tamás tanár úrral, 2017-ben

6. Mivel szokta tölteni a szabadidejét? Mi kapcsolja ki leginkább?

A „szabadidő” fogalmát nem nagyon ismerem, mert a „munkaidő” fogalmát sem ismerem. Az élet nálam egyben van. Ha kirándulni megyek (olykor kimegyek a feleségemmel a Bükkbe, néha a dákjaimmal is kisebb-nagyobb kirándulásokra, sétákra) vagy ha szépirodalmat olvasok (szoktam, mindig ezzel alszom el este), mindig úgy érzem, hogy ez megint egy olyan lázadó döntés volt, amelyet meg kell magam előtt is indokolnom, magyaráznom. Mindig meg szoktam nézni a magyar válogatott futballmérkőzéseit (gyermek- és ifjúkoromban a recsegő rádióban hallgattam ezeket falun) és olykor a kolozsvári csapat, a KVSV (újabban CFR) mérkőzéseit is. Szeretem, hogy vannak olyan téglalap alakú terek a világon, amelyeken külön saját igazságos törvények uralkodnak, és amelyek – legalábbis elvben – függetlenek a külső világtól.

7. Van olyan film vagy könyv, amit bármikor újra megnézne vagy újraolvasna? 

Az élet már említett rövidsége miatt csak jó könyveket szabad olvasni és csak jó filmeket szabad megnézni. Szeretném még elolvasni a világirodalom nagyjait (ehhez egy megbízható és nagyon művelt öreg tanítóm szerint 6-7 év szükséges és elegendő), de legalább újraolvasni az igazán nagyokat. Egész életemben hellyel-közzel folyamatosan benne voltam ebben a „projektben”, de a hézagok mégis nagyon nagyok, és egyáltalán nem biztos, hogy lesz még időm a kitöltésükre. Az igazán nagyokra még valahogy mindenképp sort kellene keríteni, noha a többséget már elolvastam: Homérosz két eposza, a görög drámák, Dante, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann – ezek a legnagyobb csúcsok nálam (közülük csak Goethe az, aki majdnem teljesen ismeretlen számomra, a többiekről vannak fogalmaim). A magyar irodalomból mindenképp szeretnék még néhány Krúdy-regényt elolvasni, mert teljesen eredetit alkotott, olyan világot teremtve, amelynek egyáltalán nincsen világirodalmi megfelelője, legfeljebb a korabeli nagy tudatfolyam-regényekhez hasonlítható (Proust, Joyce). Filmműveltségem ugyancsak nagyon hézagos, itt is bőven van pótolnivaló, de ehhez talán nem kellene ennyi idő. 

8. Ajánljon egy zenét az olvasóknak! Miért pont ezt választotta?

Zene szerintem csak egy van: a szférák, a világegyetem zenéje, amely az abszolútumot, az Istent keresi. Ezt a zenét a középkori egyházzene jelenítette meg leginkább, és ebből nőtt ki később a szimfonikus zene. Ebben nálam Bach van a csúcson mindenek felett, és ha választanom kellene, őt választanám, akit legszívesebben hallgatok. Persze vannak mások is, akiket szeretek, leginkább a romantikusok (Csajkovszkij, Brahms, Chopin) vagy későromantikusok (Grieg, Dvořák, Mahler, Fauré). Az oroszokat különösen kedvelem (az említett Csajkovszkij mellett Rahmanyinov, Sztravinszkij). Munka közben, amikor a számítógépen valamilyen mechanikus, nem túl nagy odafigyelést igénylő dolgot végzek, a Bartók Rádiót szoktam hallgatni élőben vagy felvételről. Zenét igazából csak teljes odafigyeléssel szabadna hallgatni, de erre ritkán van esély, azaz viszonylag ritkán döntök úgy, hogy teljesen félreteszek valamit a zene kedvéért. Az élő zenei koncert például ilyen, ide is gyakrabban szeretnék eljárni.

Gyermekkoromban a Székelyföldön a műdal és népdal egyvelegén nőttem fel, emiatt ez a zenei világ ma is közel áll a szívemhez, de hát ez a terület nem tartozik a szférák zenéjéhez, az igazi muzsikához. Az igazi zene önmagán kívül nem fejez ki semmit (ezt Igor Sztravinszkij állította), a népzene és a népdal pedig tematikusan (pl. szerelem, katonaság, vallás stb.) és rituálisan (pl. szokásköltészet) is kötött, továbbá mindenféle társadalmi funkciói is vannak, tehát végül is valamiféle „programzene”. Mindazonáltal azt hiszem, hogy Bartók és Kodály tévedtek, amikor a „tiszta forrás” programját meghirdették, mert ezzel megpróbáltak kirekeszteni a magyar kultúrából valamit, ami pedig történetileg szervesen oda tartozik, és ami sok vonatkozásban szép és értékes is. Brahms a Magyar táncokat csupa műdal alapján komponálta és gyönyörű. A vallásos népénekek is gyönyörűek (ezt Moldvában élő és eredeti előadásokban is sokszor megtapasztaltam a Kájoni-népénekek gyűjtésekor) – Bartók ezeket sem kedvelte. De megértem valahol őket is: forradalmat nyilván csak kellő határozottsággal, világos jelszavakkal lehetett csinálni és legfőképpen győzelemre vinni.

1. Nápoly kikötőjében, feleségével, 1996. szeptember 12-én, egy Hungarológiai Konferencia után, 2. Grantchesterben, Angliában, 2016-ban, 3. Úrnapi felvonulás Toledóban, Spanyolországban, 2019-ben

9. Ha megtehetné, hova utazna el a legszívesebben?

Életem első felét egy diktatúrában, zárt határok között töltöttem. Emlékszem, valamikor az 1980-as évek második felében útlevelet kértem Magyarországra, de visszautasítottak. A rendszerváltás után aztán megnyíltak a határok, és mohó hévvel sokfelé elmentem. Mindenekelőtt Európát akartam látni, azt a helyet, amelyben az én kultúrám is kialakult, amelyben a magyar kultúrának természetes helye van. Úgy érzem, ezt a tervemet meg is valósítottam: láttam Európa legnagyobb múzeumait (némelyiket háromszor-négyszer is), azaz azokat a helyeket, amelyek őrzik ezt a kultúrát. Otthon éreztem magam mindenütt, mert magamra ismertem mindenhol Európában. Mindenekelőtt a közös keresztény gyökerek miatt, amelyből aztán végül kisarjadt minden. Lehet, hogy épp ellenhatásként, de úgyis valahogyan a kereszténység viszonylatában.

Most, életem vége felé gondolkodom azon, hogy vajon akarok-e még látni ezen kívül egyebet is, teljesen más, idegen világokat. A keleti kultúrákra, vallásokra vagy Észak-Amerikára gondolok például. Ha igen, akkor csakis kíváncsiságból, nem pedig azért, hogy megértsem ezeket a világokat (erre nincs valós esély), és nem is azért, hogy otthon érezem magam ezekben a világokban úgy, ahogyan Európában többé-kevésbé otthon vagyok (lehetetlen volna ez is). 

+1: Kitől kérdezné meg ugyanezeket? 

Keszeg Vilmos kolozsvári professzor úrtól, a most nyugdíjba vonult tanszéki kollégámtól. A tanár úr hosszú pályája alatt példásan és kitűnően végezte el a feladatait, de sohasem nyilatkozott a nézeteit, személyiségét érintő kérdésekről. Kíváncsi volnék nagyon, hogy mit válaszol ezekre a kérdésekre. 

One thought on “Láncreakció/Tánczos Vilmos: „Egy magunktól elvállalt feladathoz kell hűségesnek lennünk, különben meghasonlunk önmagunkkal”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: