Hogyan kerül egy debreceni diák az ELTE Néprajzi Intézetébe, majd 1973-ban Chicagóba? Milyen élmények kötődnek az Eötvös Collegium falaihoz? És hogyan kapcsolódik a szemiotika a tárgyi néprajzhoz? Az ELTE Néprajzi Intézet 90 éves jubileumi sorozata most Gráfik Imrével készült interjúval folytatódik, aki mesél tanárokról, utazásokról, emlékezetes találkozásokról – és arról is, hogyan kapcsol ki egy muzeológus, amikor épp nem a tudománnyal foglalkozik.
Miért jelentkezett anno néprajz szakra? Tudna nekünk egy kicsit mesélni az indíttatásról, fiatalkori motivációiról?
Balatonalmádiban születtem, s a helyi – Györgyi Dénes műépítész tervezte és ma a nevét viselő – általános iskolában végeztem alapiskolai tanulmányaimat, majd 1958-tól a székesfehérvári (akkor) József Attila Gimnázium diákja lettem. Egy múzeumlátogatás alkalmával, azzal szembesültem, hogy az állandó kiállításban sok-sok olyan tárgy van, amelyeket én – nyári, szünidei szabadságom alatt – kézműves apai (lakatos, kovács) és anyai (bognár, kocsigyártó) nagyszüleimnél láttam és ismertem is használatukat. Fölkerestem az István Király Múzeum néprajzosát, Pesovár Ferencet, akivel több beszélgetés során tudtam meg, hogy van egy tudomány (néprajz és muzeológia), amely őseink kulturális örökségével, anyagi és szellemi műveltségével foglalkozik. Több beszélgetést, konzultációt követően alakult, majd véglegesült az érdeklődésem és szándékom, hogy néprajzzal szeretnék foglalkozni. A középiskolában azt a tájékoztatást kaptam, hogy főszakként Debrecenben indul néprajzos képzés, mégpedig egy tanár szakkal párosítva, így földraj-néprajz szakra fölvételiztem. Sikeres fölvételi után azonban tanrendi egyeztetési nehézségek miatt átirányítottak magyar-néprajz szakra. Ez ellen ugyan a magam módján tiltakoztam, mert a természetföldrajz jobban érdekelt, mint az irodalom és főképp a nyelvészet. Egyébként az szépirodalmat amúgy is szerettem, s inkább muzeológus akartam lenni, mint tanár.
Mikor végezte tanulmányait az ELTE-n, milyen volt akkor néprajz szakos hallgatónak lenni?
Rendhagyó módon csak az utolsó két évet végeztem az ELTE magyar-néprajz szakán, ugyanis a negyedik (szigorlati) év első szemeszterének végén a debreceni egyetemről eltávolítottak. A kicsapás alapjául a kollégiumi szobám elhíresült, különböző történelmi és vallási szimbólumokat, irodalmi idézeteket fölhasználó pop-art jellegű faldekorációja szolgált. 1965 végén már érződött az 1956-ra utaló MUK előszele, s az egyetemi KISZ titkárság a Párt titkársággal egyetértve, zavaros ideológiai veszélyt érezve pedagógiai pályára alkalmatlannak nyilvánított, s a büntetéssel példát statuált – ez utóbbi részletesen kifejtett a Néprajzi Hírek hasábjain, melyet A társasági élet vonzásában címmel írtam meg. Utólag szerencsésnek mondhatom magam, mert így voltaképp két különböző képzési szemléletű tanszék hallgatója lehettem. Debrecenben a Gunda Béla professzor nevével fémjelzett gyakorlatiasabb, amelyben a néprajz muzeológiai irányultsága volt hangsúlyosabb. Budapesten pedig a két tanszék – Folklore és Tárgyi néprajz – nagyobb lehetőséget nyújtott a tudományelméletek és kutatás-módszertani kérdések megismerésére.
1. Debreceni egyetemisták. Ülnek bal szélen Kálnási Árpád nyelvész, jobb szélen egymás mellett Gráfik Imre és Bitskey István irodalomtörténész, bal szélen áll Tóth István ókor történész (elhunyt). 2. A debreceni néprajzos évfolyamom: Téglás József (elhunyt), Stuhán Veronika, Füvessy Anikó, Gráfik Imre, Zsoldos Julianna és Bellon Tíbor (elhunyt). 3. A Néprajzi Múzeum „verhetetlen” kispályás foci csapata (balról jobbra Vargyas Gábor, Gráfik Imre, Pásztor Mihály és Fejős Zoltán). (Gráfik Imre felvételei)
Kik voltak a tanárai abban az időben és ki volt az a tanár, kolléga, aki a legmélyebb hatást gyakorolta Önre és miért?
Jó érzés visszagondolni, hogy tanáraim szakterületeik legkiválóbb művelői voltak, akik, egyéniségük és személyiségük különbözősége révén egyrészt változatos, sokszínű és alapos tudást közvetítettek, másrészt ennek megfelelőek voltak követelményeik is. Aki azonban kicsit is ismeri szakmai pályámat, munkásságomat, annak aligha lesz meglepetés, ha fölemlítem, hogy a pesti egyetemen Tálasi István professzor úr volt emberileg, pedagógiailag és szaktudományos szempontból is a legnagyobb hatással rám. Fölismerte, hogy a több éves kényszerű katonai szolgálat miatt komoly hátránnyal rendelkezve térhettem vissza tanulmányaimhoz, s ezért sok konzultációs lehetőséget biztosított, nem csak az egyetemen, hanem lakásán is. A legszélesebb értelemben vett forrásfölhasználásra hívta föl a figyelmem, azaz a néprajzi szakirodalmon túl a történelmi/levéltári, demográfiai/statisztikai, s különösen a szépirodalmi, képzőművészeti/ikonográfiai adatok azonos értékű fontosságára. Tudatosította bennem, hogy nem másokhoz kell mérnem magam, hanem tanáraim követelményeit teljesítve önmagam tudásnövelése, ismeretbővülése legyen a mérce. Megtisztelő volt számomra, hogy tanulmányaim befejezését követően, néhány évvel a Néprajzi Múzeumban elfoglalt állásom után engem kért föl a szállítás és közlekedéskultúra néprajzi kutatásának áttekintésére. Még nagyobb, s talán a legnagyobb kitüntetések egyikének érzem, hogy amikor Tálasi István professzor úr töltötte be a Magyar Néprajzi Társaság elnöki tisztét, fölkért és 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémián előadást tarthattam az MNT közgyűlésén. Ez az előadás később – Hofer Tamás akkori Ethnographia szerkesztő fontos és hasznos konzultációját követően – egy évvel később meg is jelent Az áru útja a szállítás forradalma előtt címen.
Csakúgy, ahogy nagy és meghatározó hatással volt rám Voigt Vilmos tanár úr, aki – addig elképzelhetetlennek tűnő (és bizony, nem röstellem bevallani, zavarba ejtő) tájékozottságán túl – új szemléletet hozott és adott át fogékony, s nem csak folklór iránt érdeklődő hallgatóinak. Gondolok például a kultúra strukturális, esztétikai, szemiotikai szempontú megközelítésére, értelmezésére. Minden álszerénység nélkül büszkén vallom, hogy a hazai és nemzetközi szemiotika, jelesül az etnoszemiotika terén nemcsak tanítványa, hanem a későbbiekben közvetlen munkatársa is lehettem, amelyről a Kultúra és szemiotika című kötet is tanúskodik.
Munkatársi, kollegiális körben – akkor is és most is – úgy érzem, kivételezett helyzetben voltam. 1970-ben diplomázva a budapesti Néprajzi Múzeumban kaptam álláslehetőséget múzeumi gyakornokként. Több alkalommal – szóban és írásban is – megemlítettem, hogy ez a tény alapvetően befolyásolta szakmai életem. A Néprajzi Múzeum akkori munkatársi köre – minden túlzás nélkül – a magyar néprajztudomány meghatározó egyéniségeiből tevődött össze. A velük való mindennapos találkozás, lehetőség megszólításukra, kérdések föltevésére, véleményük meghallgatására, konzultációkra, valójában – a debreceni KLTE és a budapesti ELTE után – harmadik egyetemi kurzus volt számomra.
1.Gunda Béla professzor úr tanszéki irodájában. 2. Tálasi István professzor úr. 3. Voigt Vilmossal 80. születésnapján. (Gráfik Imre felvételei)
Egyik első intézményi terepmunkám és kiállításom Kresz Mária fölkéréséhez kapcsolódik. Kresz Mária, aki a Magyar Osztály keretébe tagolódó Kerámiagyűjteményt kezelte, nyitott, közvetlen egyénisége következtében azok közé tartozott, akikkel különösebb „tiszteletkörök” nélkül kapcsolatba lehetett lépni. Ennek ellenére meglepetésként ért, amikor egyszer a folyosón megszólított, és mint mondta, szeretne velem valamit megbeszélni. Emlékszem, kisebb pánik fogott el, afféle – még el nem felejtett – vizsga előtti hangulat, valamiféle megfelelési kényszer. A beszélgetés azonban távolról sem az idősebb kolléga „tudásfelmérő” kérdéseivel kezdődött, sőt, mindjárt az elején jelezte, hogy ő szeretne tőlem segítséget kérni. Őszintén megvallom, kissé megszeppentem, de mint mondta, tudja, hogy egyik érdeklődési területem a szállítás és közlekedés témaköre, ehhez tehát én értek, s ő éppen egy olyan komplex programon dolgozik, amiben közreműködésemre számít. Kresz Mária korábbi gyűjtései után az 1970-es évek elején egy fazekas-film forgatása kapcsán újabb gyűjtéseket végzett a Vas megyei Veleméri-völgy fazekasainál. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a térség elnevezése is Kresz Máriától származik. Korábban Kardos László a Kis-Kerka menti Őrség gerencsérmesterségéről írt. Kós Károly pedig züricvölgyi gerencsérségről értekezett. A film egyfajta teljes keresztmetszetét akarta adni – s a Moldován Domokos rendezésében megvalósult film ezt meg is adta – a népi agyagművességnek, benne az Őrség sok archaizmust őrző fazekasságának, pontosabban, ahogy ott nevezték, a gerencsérek munkájának. Azaz a nyersanyag előkészítésétől, a termék elkészítésén át, az áru értékesítéséig készültek felvételek az ország különböző pontjain. Ez utóbbiban, az értékesítésben számított rám, ugyanis e nyugat-magyarországi vidéknek jellegzetes falujáró, vásározó kereskedelme volt. Erről született tanulmányom a Vasi Szemlében jelent meg Velemér völgyi gerencsérek, valamint Adalékok a Velemér völgyi gerencsérek hagyományának őrzéséhez címmel. Tekintettel arra, hogy a filmkészítés kapcsán egy kiállításban is gondolkodott, arra kért, hogy gyűjtsem fel, illetve vásároljam meg a falujáró, vásározó kereskedelem bemutatásához szükséges szekeret – úgynevezett somogyi szekér –, teljes felszereltségével együtt. A kiállítás 1971-ben meg is valósult, ám mivel a Néprajzi Múzeumnak akkor éppen nem lévén kiállítási helye, így a „Velemér völgyi gerencsérek” a Fővárosi Művelődési Házban került bemutatásra.
Itt említem meg, hogy pályakezdőként óriási lehetőséget kaptam, ugyanis – bevallott nyelvi nehézségeim ellenére – kiléphettem a nemzetközi tudományosság terére. Feledhetetlen emlékem és élményem a IX. Nemzetközi Antropológiai és Ethnológiai tudományok Kongresszusa. A Chicagóban megrendezésre került rendezvényre Ortutay Gyula akadémikus vezetésével 15 tagú magyar küldöttség utazott ki, mégpedig jelentős néprajzos többséggel. Személy szerint: Dömötör Tekla, Katona Imre, Voigt Vilmos, Boglár Lajos, Gráfik Imre, Hofer Tamás, Kresz Mária, Sárkány Mihály, továbbá Bökönyi Sándor, Korompay Bertalan, Kralovánszky Alán, Lipták Pál, Nemeskéri János és Tárkány Szűcs Ernő. Ebben megtisztelően nagy segítséget kaptam Hofer Tamástól, aki a Néprajzi Múzeumban dolgozva ismerte a különböző témák iránti érdeklődésemet és módszertani törekvéseimet. Ő biztatott, hogy a tulajdonjelek tárgykörében, a korábbiaktól eltérő, újszerű szempontokat érvényesítő feldolgozásommal, illetve ezt tárgyaló előadással pályázzak meg egy ösztöndíjas támogatást a konferencián való részvételre. Nemcsak ösztönzött, hanem segített fölvenni a kapcsolatot magával Sol Tax professzorral, a kongresszus főszervezőjével. Sol Tax professzor egyrészt befogadta a kissé késve küldött jelentkezésem és előadásomat besorolta a konferencia absztraktokat tartalmazó programfüzetébe is, másrészt biztosította konferencia-részvételi költségemet, s részben az Ő révén ismerkedhettem meg személyesen a magyar származású Thomas A. Sebeok professzorral a nemzetközi szemiotika kiemelkedő egyéniségével, a „szemiotika pápájával”. Sebeok professzor pedig megjelentette az előadásom tanulmánnyá formált változatát a Semiotica című rangos folyóiratban. E tanulmány – minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy – jelentős tudományos karriert futott be. Több korábbi közlés után legutóbb beválogatták egy – a magyar szemiotikai kutatásokat elismerő és dokumentálandó – nemzetközi kitekintésű tanulmánygyűjteménybe.
1–2. kiállítási plakát és a chicagói felhőkarcolók. (Gráfik Imre felvételei)
Miként zajlottak az egyetemi hétköznapok az Ön idejében?
E kérés kapcsán ismét föl kell idéznem Tálasi István professzor urat. Az ő közbenjárására lehettem – három év ideológiai nevelés célzatú sorkatonai szolgálat után – a nemes hagyományait a körülményekhez képest őrző Eötvös Kollégium lakója, ahol az ELTE bölcsészettudományi és természettudományi karának hallgatói egy közösségben éltek, és hol spontán, hol tudatosan érdeklődtek, beszélgettek egymás eltérő tudományterületeik ismeretanyagáról, s főképp élvezték a kollégiumi könyvtár áldását, s a különböző programokat, például fakultatív előadásokat, szemináriumokat. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején már szabadabb szellemiségű kollégiumban – rövid ideig, amíg le nem vetették – szobánk ajtaját „díszítette” az alábbi fölirat: LÉTEZNI TILOS! (Egyéb megszorítások később.)
Természetesen kiegészítette, ám inkább hétvégeken, diákéletünket a film, színház, kiállítások adta élmények. A nyári és a téli szünetekben pedig – fiatalabb korban a kispályás foci, s máig a szlalom síelés és a gombfoci játék – szenvedélyemnek éltem. Az utóbbiról, mintegy az élet ajándékaként könyvet is írtam. Mert vallom és hiszem: „Félek a játszani nem tudó emberektől.” (József Attila), és azt is, hogy „nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” (George Bernard Shaw).
A síelés azonban a pandémia és a hószegény telek óta sajnos elmaradt. Korábbi dokumentumok azonban igazolják, hogy volt, amikor amatőrként ugyan, de jeleskedtem. A néprajzi kutatásához, a terepmunkához kapcsolódó fényképezés – fotódokumentumok készítése – nemcsak szakmai kötelesség, hanem egyfajta hobby tevékenység is volt.
Mi volt az a téma, amely a leginkább foglalkoztatta diák korában?
Két olyan témát említhetek meg, amelyek végigkísérték munkásságom. Az egyik; eredendően a tulajdonjelek, illetve a népi kultúrában, hagyományos műveltségben használt jelek változatainak kutatása. Ebben a tárgykörben egyrészt a jelfogalom kiterjesztésével, a tágabb értelemben vett alkalmazásával, másrészt a kultúra egészének jelként való értelmezésével az úgynevezett jelvilágoknak, a vizsgálata foglalkoztatott. A másik nagy téma; az ipari forradalom előtti szállítás és közlekedéskultúra, ezen belül főképp a magyar néprajzi kutatásban kissé elhanyagolt, úgynevezett belvízi, azon belül is a folyamhajózásnak a gőzhajózás előtti népi gyakorlata határozta meg érdeklődésem. Balaton mentiként a vízi élettel kapcsolatos érdeklődésem természetes volt. E téren ugyanis még a XX. században is föllelhető volt az archaikus emberi erővel történő hajóhúzás és az állati erővel való hajóvontatás.
Hol végezte az első terepkutatást egyetemista korában?
Első terepmunkám még a debreceni egyetemi évekre esik. Gunda Béla professzor úr, kedvelt kutatási területe, a pásztorok felé „terelt”. Ezt a kötelező nyári terepmunkát, amire a debreceni szemináriumok alatt jól fölkészültem, önállóan, illetve egyénileg a Bakonyban végeztem, mégpedig tárgyat is gyűjtve, három különböző faragású pásztorbotot. Szégyenkezve vallom be, hogy ez utóbbiakat baráti, pontosabban barátnői kapcsolataim elmélyítése céljából elajándékoztam.
Pesti egyetemistaként maradandó emlék a Balogh Judit, Körner Tamás és Létay Miklós évfolyamtársaimmal végzett gyűjtőút a Tisza felső folyása mentén – Botpalád, Kispalád, Túristvándi. A Morvay Judit szakmai vezetésével végzett terepmunka tárgyi anyaga a szentendrei Skanzen Felső-Tisza-vidék tájegység házainak berendezésében hasznosult.
Azt azonban nem röstellem megvallani, hogy alapvetően, illetve inkább egyéni, magányos gyűjtő alkat vagyok. Ez a magyarázat arra, hogy az úgynevezett – egyébként fontos és sikeres – csoportos, csapatmunkában végzett kutatási programokba nem kapcsolódtam be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy közösségtől elzárkózó egyén lennék. Igazolásként megemlítem azt az egyéni, privát kezdeményezésem, miszerint Jankó János, a Balatonmellék tudós kutatójának jubileumához kapcsolódóan 1993-ban találkozóra hívtam szülővárosomba, Balatonalmádiba a Jankó János díjas néprajzkutatókat. Az első találkozót követően minden évben megrendeztem a díjazottak informális összejövetelét, illetve később egy-egy díjazott meghívása alapján más-más hazai és erdélyi, felvidéki, délvidéki településekre is eljutott a társaság. Különleges esemény, amikor a legkorábbi díjazottak köréből: Pócs Éva, Paládi Kovács Attila, Kósa László; a mindenkori legújabbak: Bednárik János, Ilyefalvi Emese, Áment Kovács Bence; és a határainkon túliak: Liszka József, Pozsony Ferenc, Papp Árpád, ilyen alkalmakkor együtt lehetnek. E találkozók sora nem szakadt meg, legutóbb 2024-ben ismét Balatonalmádiban jöttünk össze, a legendás Remete patak parti „ősgazos” portán – ma divatos kifejezéssel élve „káosz kert” – álló, szerény Remete-lakomban.
1. Jankó János Díjasok találkozója Balatonalmádiban, 2024. szeptember 28-án. A fényképen láthatók: Nagy Zoltán, Hála József, Vargyas Gábor, Ament-Kovács Bence, Balatonyi Judit, Bereczki Ibolya, Bednárik János, Mohay Tamás, Kemecsi Lajos, Paládi-Kovács Attila, Gráfik Imre, Borsos Balázs, Pócs Éva, Landgraf Ildikó, Szarvas Zsuzsa, Vass Erika, Sárkány Mihály. (A fotó készítője nem ismert). 2. Haiku a „remetelakról”.
Hogyan talált rá arra a kutatási területre, amely később meghatározta szakmai pályáját?
Mint föntebb már utaltam rá, voltak korán megválasztott, úgymond „rám-, illetve megtalált” kutatási témáim (a jelek világa és a szállítás, közlekedés). Újabb tárgykörök egyrészt a családi kézműves örökség révén (mesterségek, céhek) és ennek mintegy kiterjesztésével a tárgyalkotó népművészet kutatásában jelentek meg. Másrészt pedig, mivelhogy a Néprajzi Múzeumban, ahol pályámat kezdhettem, már folytak Magyarország központi szabadtéri néprajzi múzeumának előkészületei (volt úgynevezett Falumúzeum Osztály is), Hoffmann Tamás főigazgató úr bizalmával, a tervezett Dél-Tiszántúl tájegység előkészítő munkálataiba kapcsolódtam be. Ez egyben azt is jelentette, hogy minden korábbinál kiterjedtebb terepmunkát végeztem és végképp elköteleződtem népi építkezés kutatása iránt. Ebből született az Építészeti hagyományunk nyomában. Tanulmányok a népi építészet és a településnéprajz köréből 1974-2018 című kötetem.
Nem is föltétlenül új, de hangsúlyosabb témaként jelentkezett később a határon túli magyarság kulturális örökségének, néprajzának kutatása, akkor, amikor pályázat eredményeként a Vas megyei múzeumi szervezet vezetője, a Savaria Múzeum igazgatója lettem. Mindenekelőtt azonban – „skanzenbéli előéletem” alapján – fontosnak tartottam a II. ütem megvalósításában megrekedt Vasi Múzeumfalu tovább építésének biztosítását. Emellett a Vas megyei tevékenységem legkiemelkedőbb eredményének tekintem a rendszerváltást követően megszűnt megyei népművészeti monográfiák újjáélesztését A Vas megye népművészetét. Az első három – alföldi megye (Szolnok 1987, Hajdú-Bihar 1989 és Csongrád megye 1990) – monográfiája Hofer Tamás sorozatszerkesztői iránymutatása révén Népművészeti Örökségünk címen az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A nagy budapesti kiadó – föltehetően a finanszírozás átalakulása következtében föladta a vállalkozást.
Nyugat-Magyarországi éveim alatt nagyobb feladatot jelentett az ausztriai, burgenlandi és a szlovéniai, Lendva vidéki – nem mellesleg a több vonatkozásban az Európai Unió előzményének is tekinthető úgynevezett Alpok-Adria Munkaközösségbe is tartozó – magyarság kutatása. Nem maradhat említés nélkül, hogy az akkori Vas megye – ma Vasvármegye – vezetői és értelmiségi elitje már a rendszerváltozás előtt jó kapcsolatot alakított ki a szomszédos térségekkel. Ezt lehetett kiteljesíteni részben az MTA VEAB Magyarságkutatási Munkabizottságának megalapításával, amelynek révén elnöki periódusom alatt két tanulmánykötetet jelentettünk meg: Tanulmányok a burgenlandi magyarság körébôlés Tanulmányok a szlovéniai magyarság köréből. Ennek a jelenlegi határainkon túlra kitekintő kutatási iránynak sajátos eredményei is vannak, amelyet a Határtalanul – Határon innen és túl című kötetben adtam közre. Ez a kötet rendhagyó módon, 5 nyelven (magyar, angol, horvát, német és szlovén) közöl tanulmányokat; valamint szerényebb előzmény után: Széki lakodalom. Szék honismereti bibliográfiájával és CD-ROM melléklettel.
Szombathelyen, a Tanárképző Főiskolán több tanszéken is tanítottam, s ebbéli a munkámat –valamint, reményeim szerint, a hallgatók felkészülését – igyekeztem segíteni egy néprajzi ismereteket tartalmazó jegyzet közreadásával, amely Néprajzi olvasókönyv címmel 1998-ban jelent meg a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola gondozásában.
Természetesen nem voltam hűtlen korábbi témáimhoz sem. Első, könyv-jellegű publikációmat még a Néprajzi Múzeum jelentette meg; ez a Szállítás és közlekedés Szentendre szigeten címet viseli, és a Néprajzi Közlemények sorozat XV. évfolyamában, egy önálló kötetként látott napvilágot. Ám e tárgykörben előtanulmányok sora után a belvízi, folyami fahajózás monografikus földolgozását is beleértve, a legsikerültebbnek érzem a gazdaság- és kereskedelemtörténeti vonatkozásokat is tárgyaló könyvemet. Ez Hajózás és gabonakereskedelem. „Gabonakonjunktúra vízen” címmel 2004-ben jelent meg a pécsi Pro Pannonia Kiadó gondozásában.
Hasonló módon, mindvégig vizsgáltam a népi kultúra jelhasználatát. Tanulmányok sokasága mellett, két könyvben tettem közzé a fontosabb írásokat: előbb magyar nyelven, Jel és hagyomány. Etnoszemiotikai tanulmányok címmel, a debreceni KLTE Néprajzi Tanszék kiadásában (a Folklór és Etnográfia sorozat 59. köteteként), majd egy válogatott anyagot angolul is megjelentettem Signs in Culture and Tradition címen, a Savaria University Press kiadásában, Szombathelyen.
Kisebb-nagyobb előtanulmányok után sikeres múzeumi programként valósíthattam meg a múzeumi gyűjtemények úgynevezett műtárgykatalógusainak sorozatában két kötetet. Az első kapcsán erős motivációt jelentett, hogy államvizsga bizottságom elnökeként László Gyula régész professzor – aki ásatásának leleti alapján rekonstruálta a honfoglalás kori magyar nyerget – figyelmembe ajánlotta a Néprajzi Múzeum nyereg kollekcióját. Megemlítette, hogy az utolsó tiszafüredi nyeregkészítő munkaeszköz készletét ő gyűjtötte a Néprajzi Múzeum számára, s tervei között szerepelt a nyereg gyűjtemény földolgozása, de ezt különböző okok miatt nem tudta megvalósítani. Elvégzendő feladatként, egyfajta kötelességként figyelmembe ajánlotta a páratlan kollekciót. Szombathelyről visszatérve a Néprajzi Múzeumba a feladatot elvégeztem. Ebből született meg A nyereg című kötet, amelyhez nagyszabású kiállítást is rendeztünk A Nyeregbe! címmel. A tárlat kamara-kiállításként több külföldi múzeumban is bemutatásra került, többek között Ausztriában, Bulgáriában és Szlovéniában. A Céhemlékek című műtárgykatalógussal pedig felmenőimre, mint kézműves mesterekre is emlékeztem.
1.Gráfik Imre katonai fényképe. 2. Bagi Imre, bakonyi juhász, a maga faragta kosfejes bottal, amit Gráfik Imrének ajándékozott. 3. A falujáró, vásározó az úgynevezett somogyi szekér a kiállításon. (Gráfik Imre felvételei)
Melyek voltak a legnagyobb akadályok vagy kihívások, melyekkel szembenézett hallgatóként vagy fiatal pályakezdőként és hogyan tekint vissza rá mai fejjel?
A kényszerűen félbeszakadt egyetemi tanulmányaim után – noha alapszigorlatom alapján akár taníthattam volna általános iskolák alsó tagozatában – sehol senki nem vett fel, még ipari tanulónak sem, pedig megpróbálkoztam fényképész tanonc lenni, de sikertelenül. Néprajzkutatóként a legnagyobb nehézséget az idegen nyelvek használata jelentette. Alapos idegen nyelvtudás nélkül – a gyerekként különórán, majd középiskolásként már tanrend szerint elsajátított, de megközelítően sem anyanyelvi szinten használt német nyelvet kivéve – rengeteg időrabló (ámde nem hiábavaló) szótárazásra kellett fordítanom az időt. Azt is őszintén be kell vallanom, hogy az egykori Jugoszlávia, ma Szerbia Vajdaság tartományából, Zentáról repatriált poliglott feleségem segítségét is gyakran igénybe vettem.
Életem a maga korában legnagyobb és legkorszerűbb építésű nyaraló-villából – helyi szóhasználatban Monbrécia/ Mombrécia – indult, ahol éppen csak a háborús években laktunk, s a Hunyadi János u. 10. szám alatti csipkés tornácos házon át, a Remete patak menti Remete köz 5. számú, velem korosodó Remete-lakig vezetett. A Remete-lak nemcsak nekem ad ideális helyet a kikapcsolódásra, pihenésre, hanem meghívott vendégeimnek és az olykor váratlanul fölbukkanó ismerőseimnek is. Felnőttként az élet; néprajzkutatói, muzeológusi hivatásom ugyan elsodort szülővárosomtól, eljutottam Amerikától Japánig, Skandináviától Afrikáig, s nem lehettem, ma sem vagyok állandó lakos, de hűségesen vissza-visszatérek. Szüleim, akiket a második világháború utolsó éveiben fogadott be Balatonalmádi, a vörösberényi temetőben nyugszanak. A Remete-patak mentén megbúvó, szerény nyaralóházam – nyugdíjasként már gyakoribb – rövidebb-hosszabb itt tartózkodást tesz lehetővé. Ahogy időm és energiám lehetővé teszi igyekszem bekapcsolódni Balatonalmádi kulturális közéletébe. Mindezen körülmények – úgy vélem – hiteles tanúi szülővárosomhoz való ragaszkodásomnak.
Hosszú, több mint fél évszázados múzeumi szolgálat után a 80. életévemet is betöltve kaptam esélyt, megtisztelő lehetőséget, hogy könyv formájában is kifejezhessem szülővárosomhoz, a toszkániai és riviériai hangulatot árasztó Balatonfelvidékhez és a néprajztudományhoz való kötődésemet.
1.Gráfik Imre és feleségével: „Ötven év múltán is egy irányba tekintve”. 2–3. Amatőr bajnok sífutó Gráfik Imre és edzőtábori oklevele. (Gráfik Imre felvételei)
Mit üzenne vagy tanácsolna a jelenlegi hallgatóknak, akik most lépnek a néprajz tudományának útjára?
Tanuljanak és törekedjenek minél magasabb szinten elsajátítani idegen – akár az úgynevezett „kis” – nyelveket. Olvassanak sok szakirodalmat és szépirodalmat is. Mindeközben, ne feledkezzenek meg szabad idejük hasznos és egészséges kitöltéséről sem, például: kulturális programok, kirándulás, sport.
Sok sikert kívánok a jövő néprajzkutatóinak, néprajzos muzeológusainak!
Gráfik Imre
Interjút készítette: Vancsa Boglárka
Borítóképet készítette: Pamuk Lili Judit
Borítófotók: Gráfik Imre fényképei
Felhasznált Irodalom:
GRÁFIK Imre
- 1976 A szállítás és közlekedés kutatása. In Barabás Jenő (szerk.): Dissertationes Ethnographicae. Budapest, ELTE. 123–151.
- 1983 A magyarországi fahajózás. A hajóvontatás néprajza. Néprajzi Közlemények XXVI. Budapest: Néprajzi Múzeum.
- 2000 Voigt Vilmos köszöntése. Néprajzi Hírek 29. (1-2.). 101–103.
- 2010 Akinek mindenkihez volt (jó) szava (mondanivalója). (Szubjektív arcképvázlat Kresz Máriáról). Néprajzi Hírek 39. (2.). 51–65.
- 2010 Property Sign examination through entropy analysis. In Joám Evans Pim, Sergey A. Yatsenko and Oliver T. Perrin (edited by): Traditional Marking Systems – A Preliminary Survey. Dunkling Books, London & Dover. 61–80.
- 2011 Tálasi István, a halk szavú, ám nagy hatású professzor. Néprajzi Hírek 40. 2. sz. 62–67.
- 2021 Tárkány Szűcs Ernőre emlékezve (Chicago 1973).In Nagy Janka Teodóra – Bognár Szabina – Szabó Ernő (szerk.): „Száz plusz tíz” jubileumi kötet. Tárkány Szűcs Ernő (1921 – 1984) Tárkány Szűcs Ernő Jogi Kultúrtörténeti és Jogi Néprajzi Kutatócsoport (2011–2021). Pécsi Tudományegyetem KPVK – Bölcsészettudományi Kutatóközpont NKI, Szekszárd. 47–68.
- 2024 A Monbréciától a Remete közig. Balatonalmádi: Almádiért Közalapítvány–KULTUS.