Kardos László biciklije és a nicki kocsmáros – két hét a Savaria Múzeumban

2021. júniusában – az embert próbáló alapvizsga még ki sem hűlt élményét hátrább tolva az agyamban – a szombathelyi Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum hátsó bejáratánál találtam magam. Itt készültem eltölteni a kéthetes múzeumi gyakorlatomat, így az épületbe laptoptáskával és félénk mosollyal felszerelve léptem be. Mivel utólag mindig sokkal okosabb az ember, álljon itt néhány apró tanács a jövő néprajzos hallgatóinak, akik múzeumi gyakorlatukra készülnek, és amelyeket jó lett volna, ha én is előre tudok.

Kérdezz!

Egyetlen gyakorlatvezető sem egy kész néprajzos muzeológusra számít. A múzeumi gyakorlat a tapasztalatszerzésről szól, természetes, hogy az elején még nem tudsz semmit. Rengeteg dolgot tanultam a Savaria Múzeum néprajzos munkatársától, Illés Pétertől a múzeumok működésétől kezdve a magyarországi tájházak történetén át az Őrség népi építészetéig. Időbe telt, mire feldolgoztam magamban a sok új információt, és lett annyi önbizalmam, hogy merjek kérdezni.

1-2. (bal felül és jobb felül) A két hétre birtokba vett irodai asztalom, ahol a leltárkönyvek digitalizálását végeztem, 3. (jobbra középen) A Vasi Múzeumi Látványtárában Kardos László nagyrákosi zsellérházának berendezéséből összeállított kiállítás, 4-5. A Vasi Múzeumi Látványtár egyszerre szolgál a múzeum raktáraként és kiállítótérként

A kérdéseim pedig nemcsak azt jelezték a gyakorlatvezetőmnek, hogy figyelek arra amit mond, hanem, hogy érdekel is és szeretnék többet megtudni a témáról. A hangom megtalálása után volt csak lehetséges valódi szakmai beszélgetéseket folytatni Illés Péterrel.

Ennek köszönhető például, hogy Kardos László néprajzkutató alakja nemcsak egy újabb megjegyzendő névként él a fejemben, hanem egy elszánt, de kicsit bohókás fiatalemberként, aki 1941 nyarát azzal töltötte, hogy egy kölcsönkerékpáron átszelte az Őrséget, majd később megírta a ma is kézikönyvként forgatott Az Őrség népi táplálkozása című doktori disszertációját 1943-ban.

Ne éjszakázz!

Amikor azt gondolod „ó holnap könnyű napom lesz, egész nap csak a leltárkönyvet fogom digitalizálni” és ezért nem fekszel le időben aludni, nagyon rosszul teszed. A múzeumok leltárkönyveinek és gyarapodási naplóinak digitalizálása – esetemben az adatok papírról Excel táblázatba gépelése – bár fizikailag nem megerőltető, de hamar mechanikus, monoton feladattá válik. Mivel a leltárkönyvek izgalmas adatsorai nem helyettesítenek egy nagy bögre kávét, azok, akik nem élnek koffeintartalmú készítményekkel, készüljenek fel az ébren álmodás állapotára, amely során csodaszámba megy, ha az illető nem nyálazza össze a könyvet és fejeli le a billentyűzetét. Sajnos időbe telt, mire megtanultam ezt a fájdalmas leckét. (Utólagos köszönetem Illés Péternek, aki elegánsan nem vett tudomást az állapotomról.)

Kezdeményezz!

A Savaria Múzeum épületén kívül egyik telephelyén, a Vasi Skanzenben is eltölthettem néhány napot. A skanzenben nem volt egy konkrét, kijelölt munka, amivel az ottlétem alatt foglalkoztam, –  mint a leltárkönyvek digitalizálása a múzeumi irodában – mindig az aktuális munkafolyamatba csatlakoztam be. Egyik reggel viszont nem találtam senkit a szabadtéri múzeum pici irodájában, és mivel nem volt, aki megmondja, milyen feladatnak álljak neki, gondoltam körbenézek. Több portára is bekkukantottam, mire megtaláltam Pospischil Barnabást, a Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztályának gyűjteménykezelőjét és M. Kozár Máriát, a múzeum nyugalmazott munkatársát és neves kutatóját. Éppen végigjárták a házakat és megbeszélték, hogy mely berendezési tárgyakat lenne szerencsés bevinni a múzeumba restaurálásra és “újakat” kitenni helyettük. Hozzájuk csatlakozva segítettem visszarendezni a székeket és asztalokat, amelyeket az előző napon egy videóklippet forgató tánccsoport elmozdított, illetve lúdtollas párnákkal, paplanokkal kitömni az ágyakat. M. Kozár Máriától többek között végre megtanultam, hogyan is kell szépen megvetni a vetett ágyat! Örülök, hogy végül nem ücsörögtem az irodában addig, amíg nem jött valaki, hogy eligazítson, mivel ezen a napon tapasztaltam meg, mit jelent szabadtéri múzeumban dolgozni.

Szintén M. Kozár Máriától tudtam meg, hogy még számos épület felállítását tervezik a Vasi Skanzenben. A bolt és az iskola mellett egy kocsma is szóba került, amelyet egy Nick nevű településről szeretnének majd behozni. A kocsma tulajdonosának leszármazottja a háza padlásán őrizgetett egy papírdobozban családi iratokat, melyek a múzeumba kerültek, de eddig még nem volt alkalma senkinek foglalkozni velük. A gyakorlatom utolsó napjaiban választhattam, hogy folytatom a leltárkönyv digitalizálását vagy belevetem magam a már napok óta kíváncsian kerülgetett papírdoboz tartalmának listázásába. Izgalommal telve álltam neki a porlepte iratok átnézésének és hamarosan a nicki Nagy Béla kocsmáros és családja mikrovilágában találtam magam.

Vasi Skanzen

Ne vigyél kényelmetlen cipőt és ruhát!

Bármennyire is szerettem volna a tiszteletemet és komolyságomat kifejezni a munkatársaim és a múzeum felé, az elegáns blúzok és a csinos topánkák előnytelen választásnak bizonyultak. Szerencsére, gyakorlatvezetőm tanácsára (félig) hallgatva valóban kényelmes edzőcipőt is vittem magammal, és a hétvégén vásárolt egyszínű póló is jobb szolgálatot tett, mint az általam csomagolt ruhák többsége. Bár meglepően hangzik, de a nyári melegben végzett múzeumi gyakorlaton a ruhatár összeállításában nemcsak a kényelem, hanem a rétegezhetőség is fontos. A szabadban érezhető kánikula és a múzeum vagy a skanzen házainak vastag falai között megrekedt hűs levegő közti átmenet naponta többször okozhat kisebb sokkot a szervezetnek. Azok a ruhák és cipők, amiket nem félsz összekoszolni, biztosítják, hogy maradéktalanul elvégezhesd a rád kiszabott feladatokat, így sokkal inkább hozzásegítenek ahhoz is, hogy alkalmasságodat bizonyítsd.

Készülj fel a porra!

A poros tárgyakkal való találkozás elkerülhetetlen, ha múzeumban dolgozik az ember. Ráadásul néprajzosként az sem csoda, ha egyenesen felvillanyoz minket egy vastag porrétegbe burkolózó eszköz vagy dokumentum kézbevétele, hiszen a hosszú ideje most először megérintett tárgyat mi fedezhetjük fel újra, ránk vár a titkainak feltárása. Ez a felfedezés azonban piszkos munka! A kutakodáshoz szükséges előre összekészítenünk egy alapfelszerelést, amely számottevő mennyiségben tartalmaz zsebkendőt és nedves törlőkendőt, illetve az allergia tüneteit kezelő medicinákat. Az extra védelem érdekében viselhetünk maszkot és kesztyűt is. Esetemben a kézfertőtlenítő is hasznosnak bizonyult, mivel a már említett niczki korcsma dokumentumait valóban senki se forgatta még át, amióta a múzeumba kerültek, így a padláson való tárolás okozta minden mocsok az én kezemen landolt. A lapok közé ragadt földdel, pókhálóval, döglött bogarakkal és hernyókkal való találkozás azonban nem csorbította azt a számomra egyedi élményt, hogy én lehetek az, aki először próbál meg rendet teremteni abban a papírdoboznyi káoszban. A doboz tartalma rendkívül változatos volt, a kocsma pénztárkönyveitől az üzleti és magánleveleken, fotókon, magazinokon keresztül a szakrajzig számos dolgot találtam, amelyeket egy bizonyos Nagy Margit ipariskolai tanuló készített.

A nicki gyűjtés iratanyagának néhány darabja

A múzeumi gyakorlatom rengeteg tanulsággal és meglepetéssel szolgált, és bár sokszor úgy éreztem, hibát hibára halmozok, hogy kihozhatnék ebből sokkal többet is, ha ilyen vagy olyan lennék, mégsem bánok semmit. A gyakorlat arra is jó alkalom, hogy ne csak az adott szakmáról, intézményről vagy tájról, hanem önmagunkról is tanuljunk, ezért becsülök meg minden pozitív és kevésbé pozitív élményt, amivel ebben a két hétben gazdagodtam. A nicki kocsmáros és családjának emlékét őrző dobozhoz pedig azóta is visszahúz a szívem, remélem, lesz még alkalmam találkozni velük!

Fotók: a szerző sajátjai; a fotókon szereplő archívumi anyagok a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum tulajdonai, publikálásukhoz a múzeum hozzájárult

Szerző: Baranyi Janka