A tél beálltával egyre hidegebb van, a sötétség növekszik, a nappalok egészen a napfordulóig rövidülnek – a világok közti fátyol elvékonyodik, rontás és boszorkányság lebeg a sűrű ködben. A téli, karácsonyi időszakhoz kapcsolódó hiedelemlények Európa-szerte gyakran sötét, barátságtalan alakok, akikkel nem érdemes összetalálkozni a fagyos éjszakában. Mesterszakos hallgatónk, Berty Réka szedte csokorba őket, hogy felbukkanásuk ne érje meglepetésként egyik kedves olvasónkat se.
A téli hónapok rövid, mezőgazdasági munkákra kevéssé alkalmas napjai bőven engedtek teret az ember lelki szükségleteinek kielégítésére, fantáziálásra és mesélésre. Ennek kiemelt ideje volt Európában a karácsonyi tizenketted, a karácsony (december 25.) és vízkereszt (január 6.) közötti tizenkét nap. Ez egy átmeneti időszak a napforduló előtti sötétség és az utána következő világosság között, és emiatt, mint minden liminális fázis, egy sebezhetőséggel járó, veszélyes periódus is (Avdikos 2015). Szorongást okoz nem csak a természetnek, hanem a természetfelettinek való kiszolgáltatottság is. Ehhez az időszakhoz egész Európában számtalan dramatikus népszokás és hiedelem kapcsolódott. Rontó, ártó lények, a jókat, szorgalmasokat megajándékozó, a rosszakat, lustákat felfaló alakok népesítik be a karácsonyi tizenketted hosszú éjszakáit – lássunk közülük néhányat Izlandtól Görögországig!
Perchta
Perchta a délnémet és az osztrák folklór boszorkányos alakja, Hessenben és Türingiában Frau Holle néven ismerik, az Alpok vidékén pedig Frau Perchtaként. Tirolban és Bajorországban karácsonykor minden házat meglátogat, hogy megvizsgálja a háztartás rendjét, a háziak pedig ételfelajánlásokat készítenek elő neki, dél-Tirolban például tojást és főtt gombócot helyeznek a tetőre vízkereszt előestéjén. Perchta befolyásolhatja az év járását, a férfiak vagy állatok termékenységét és a háztartás egészségét is. Frau Holle az időjárást is alakítja: ha megrázza a tollpárnáit, esik a hó. (Motz 1984:152)
Boldogságot és bőséget hoz, ha a kedvében járnak, egyes régiókban megajándékozza a gyermekeket, máshol azonban teljesen gonosz szellemként tartják számon. Aki nem fon eleget karácsonyig, rossz szerencséje lesz, de Salzburg tartományban Perchta akár fel is metszhette a leány hasát – a karácsonyi tizenkettedben sok helyen tilos a fonás, és ez a boszorkányos női istenség megtorolja a tilalom megszegését. Hasonló bosszúra számíthatott az Alpok vidékén mindenki, aki gonoszul viselkedett. Perchta és a helyenként vele azonos Hulda folyamatosan fel-felbukkannak a 9-17. század között egyházi forrásokban és boszorkányperekben boszorkányvezérekként. (Motz 1984:154–156)
Perchta alakját korábban – elsősorban a Grimm-testvérek – erősen mitologizálva értelmezték, összefüggésbe hozták az északi népek vadászistennőivel és a római panteon Dianájával. Ijesztő hiedelemlényként inkább az volt praktikus szerepe, hogy betartassa a fonás és a kapcsolódó tevékenységek tilalmát és a böjtöt (Smith 2004:168–169). A 20. század közepén az Osztrák Néprajzi Atlaszhoz készült kérdőívekben szerepelt Perchta, és az eredményekből látszott a vele kapcsolatos hiedelmek és történetek élő volta. (Smith 2004:171)
Tomte
Svédországban elterjedt az apró lényekben (småfolk) való hiedelem, közülük a legnépszerűbbek a tomte vagy niss néven emlegetett manófélék. Ők a farmokon élnek, általában az istállóban vagy öreg fák alatt, és apró csínyekkel rendszeresen beleavatkoznak az emberek munkájába – hátráltathatnak, de segíthetnek is. Szeretik, ha a farm rendben van tartva, és az állatokat rendesen gondozzák. A tomte jóindulatát továbbá úgy lehet kivívni, ha karácsony este tejszínt vagy kását tesznek ki neki az istállóba. Így remélhetőleg jó kedve lesz, és segíteni fogja az ünnepi készülődést és a mindennapi életet. (Cyriax 1923:316)
A tomte elnevezés valószínűleg az óészaki nyelv tomt szavából származik, ami mezőt, telket jelent, a tomte pedig az, aki az első házat építette a területen, és ott marad a helyet őrizni – az új lakóknak pedig tisztelni kell őt. Egyféle házi istenség hiedelme fedezhető fel a jelenségben. A 16. századi egyházi forrásokban démoni, ördögi alakként, szellemként jelenik meg. (Nygaard 2019:155–156)
Benjamin Thorpe 19. századi angolszász irodalmár így ír róluk Northern Mythology című munkájában: „Olyan forma, mint egy tizenkét hónapos gyermek, de az arca idősebb kinézetű, értelmes. Kis piros sipkát visel, durva szürke gyapjúkabátot, rövid bricsesznadrágot és olyan cipőt, amilyet a parasztgyerekek is hordanak.” (Thorpe 1851:92)
Mathias Nygaard folklorista kutatásai igazolják, hogy a svéd vidéken még napjainkban is él az apró lényekben és a tomtéban való hit – huszonéves adatközlője is akadt, aki mesélt a manókkal való találkozásairól. (Nygaard 2019:162–164)
Svéd karácsonyi képeslapok „Boldog Karácsonyt” falirattal, kását evő tomtékkal 1910-ből. Norvég Nemzeti Múzeum, blds_15133, blds_09070
Jólakötturinn és a karácsonyi legények
Izlandon a szörnyű karácsonyi óriásmacskától (Jólakötturinn) rettegtek – a bestia körbejárt a tájon, és felfalt mindenkit, aki nem kapott új ruhát karácsonyra.
Jón Árnason (1819–1888) volt az első, aki a Grimm-testvérek munkái nyomán kezdett foglalkozni az izlandi mondák és tündérmesék gyűjtésével barátja, Magnús Grímsson (1825–1860) társaságában (Þorsteinsdóttir 2024). Árnason könyvtárosként, tanárként és titkárként dolgozott Reykjavíkban, Grímsson pedig iskolamester és lelkész volt, mellette verseket, regényeket, drámákat írt és fordított – nem volt idejük és pénzük gyűjtőutakra indulni az izlandi vidékre. Azonban korábbi tanítványaik lévén az egész szigetországot lefedő gyűjtőhálózatot tudtak kialakítani, és levélben érkeztek meg hozzájuk a folklórszövegek (Simpson 1972:1–3). Az így felgyűlt hatalmas anyagból egy kisebb válogatást először közösen publikáltak (Árnason–Grímsson 1852), majd Grímsson halála után Árnason két további kötetben adta ki a mondákat és meséket Konrad von Mauer német germanista segítségével Lipcsében (Árnason 1862–1864). A második kötetben a karácsonyi szokások leírásánál szó esik a Karácsonymacskáról (Árnason 1864:569–571). A hiedelem – vagy inkább felnőttektől származó fenyegetőzés – hátterében valószínűleg az állhatott, hogy valamiként ösztönözni kellett a gyerekeket és a cselédeket, hogy még az adventi időszakban minél több gyapjút feldolgozzanak. Aki szorgalmasan részt vett a munkában, új ruhadarabot kapott karácsonyra, aki viszont lustálkodott, számíthatott a Karácsonymacska érkezésére.
Árnason folklorisztikai publikációjából merített ihletet később Jóhannes úr Kötlum költő, aki a Jólin koma (Karácsony közeleg) című 1932-es gyermekeknek szóló könyvében verseket írt a Karácsonymacskáról, Grýláról, a trollasszonyról és gyermekeiről, a tizenhárom karácsonyi legényről. Grýla férje segítségével összegyűjti a rossz gyerekeket, hogy megegye őket, a karácsonyi legények (jólasveinar) pedig a karácsony előtti tizenhárom napban meglátogatják az izlandi gyerekeket, és ajándékot visznek azoknak, akik jól viselkedtek. A könyv nagyon népszerű lett Izlandon, Kötlum költeményei nyomán váltak újra széles körben ismertté a karácsonyi időszak ezen szereplői.
A Karácsonymacskát így írja le Kötlun: „Éles sörte bajusza, / hátát magasra domborítja. / Szőrös mancsán szörnyű karmok / ránézni is borzalom. / Erős farkát megrázta, / Ugrált, karmolt, fújtatott / Hol fent a völgyekben / Máskor lenn a partokon.” (Hallbergur Hallmundsson angol fordítása nyomán) A későbbiekben a Karácsonymacska alakja összekapcsolódott a troll Grýlával és a karácsonyi legényekkel – a szörnyű macska a trollok nem mindennapi háztartásában vált háziállattá.
A gyermekkönyvbe az első hivatásos izlandi illusztrátor, Tryggvi Magnússon rajzai kerültek, melyek meghatározóak voltak abban, ahogy a tizenhárom mikulásszerű karácsonyi legényt elképzelték a 20. század folyamán.
A Jólakötturinn és az egyik Jólasveinn. Tryggvi Magnússon illusztrációi
A kallikantzarik
Görögországban úgy tartják, a karácsonyi tizenketted idején a kallikantzari nevű lények tombolnak a földön. Egész évben az alvilágban élnek és vágják a világfa törzsét, vagy a világot tartó oszlopokat próbálják lerombolni. Minden évben már majdnem sikerrel járnak, mikor is eljön a karácsony ideje, és a felső világba kell jönniük – távollétükben a fa vagy az oszlopok helyreállnak. Az emberek világában azonban akkora pusztítást végeznek, hogy sokan nem csak gyerekként, hanem még felnőtt korukban is rettegnek tőlük (Lawson 1910:190).
Kinézetüket tekintve szörnyfélék – a füleik, szarvaik, lábaik bakkecskére hasonlítanak, de lehet szamárfülük is, és testük mindemellett emberi, de egyesek szerint fekete bundájuk van és izzó szemük. (Lawson 1910:203) A felső világban töltött idejük alatt sem mutatkoznak nappal – a fény elől barlangokba bújnak, férgeket, kígyókat, békákat esznek, de éjjel szabadon rohangálnak és széttépik, aki az útjukba kerül. Pusztítanak, amerre csak járnak: betörnek a házakba, felforgatnak és összetörnek mindent, felfalják az ételt, nőket rabolnak és embert esznek. (Lawson 1910:194)
Sok hiedelemtörténet szól a kallikantzarik rémtetteiről, de az ellenük való védekezésnek is léteznek különféle módjai. Karácsony estén fekete keresztet kell rajzolni az ajtóra, ételtartókra, csecsemőkre, a kályha tüzét folyamatosan táplálni kell az egész tizenkettedben, hogy ne mászhassanak be a kéményen, és ajánlatos a bejárati ajtó közelében tüzet égetni éjjel, mert az távol tartja őket. Hatékony lehet ellenük a tömjénégetés is, és nem szabad senkinek sem válaszolni az ajtón át, mert a kallikantzarik el tudják változtatni a hangjukat (Lawson 1910:201-202). Vízkeresztkor, a víz- és házszentelés alkalmával térnek végleg vissza az alvilágba, hogy egy újabb évig nyugalma legyen tőlük az embereknek (Lawson 1910:195).
Kallikantzarik egy negyedik osztályos görög olvasókönyvben. Anagnostikon D΄ Dimotikou, Organismos Ekdoseos Scholikon Vivlion, Athén, 1961, 80.
La Befana
Olaszországban vízkereszt előestéjéhez, január 5-éhez kapcsolódik a boszorkány, Befana érkezése – ő azonban, bár külseje megtévesztő, jóságos természetű. Toszkánában nem december 25-én van ajándékozás, hanem vízkeresztkor, de az északi Aosta régiójában például karácsonykor is kapnak ajándékot a gyerekek, majd január 5-én este kiakasztják a harisnyájukat, és hasonlóan a magyar Mikuláshoz, reggelre Befana megtölti édességgel, dióval, mogyoróval, gyümölccsel és egyéb apróságokkal (Gee 1982:94–95).
A monda szerint a napkeleti bölcsek Betlehembe tartva megálltak Befana kunyhójánál, útba igazítást kértek az asszonytól, és hívták, hogy tartson velük a Krisztushoz. Befana először a sok házimunkára hivatkozva elutasította őket, de mikor később meggondolta magát, nem talált a nyomukra – azóta is minden évben nyughatatlanul keresi az újszülött Jézust, és közben ajándékot hagy az olasz gyerekeknek.
Dramatikus szokások is kapcsolódnak ezen boszorkány alakjához – Stanley Gee az 1980-as években a toszkán hegyi falvakban élő szokásként írja le Befana látogatását. A szokás két fő alakja, Befana és férje, Befano, szakadt ruhákba öltöznek, korommal befeketítik az arcukat, szétbontott kötélből parókát készítenek. Befano csak a kísérő, a főszerep Befanáé, de mindkét szerepet játszhatta férfi vagy nő, fiú vagy lány is. Állandó kíséretük volt egy ló vagy szamár, és három-négy zenész. Minden háznál táncoltak és elénekelték a – falvanként különböző, egyedül ehhez a szokáshoz kapcsolódó – Befana-dalt. A háziak egy pohár borral, falat étellel vagy egy kis pénzzel jutalmazták őket (Gee 1982:95–96).
Bartolomeo Pinelli: La Befana, 1821 (rézkarc), National Gallery of Art, Washington
Felhasznált irodalom
ÁRNASON, Jón 1862–1864 Íslenzkar Þjóðsögur og Æfintýri 1–2. Leipzig: J.C. Hinrichs
ÁRNASON, Jón – GRÍMSSON, Magnús (szerk.) 1852 Íslenzk Æfintýri. Reykjavík
AVDIKOS, Evangelos 2015 Differentiating Worldview: Kalikantzaroi (Goblin)-Stories, Cyclical Time and Orthodox Christian Doctrine. Western Folklore, vol. 74, no. 2, 185–211.
CYRIAX, A. Kellgren 1923 Swedish Christmas Customs. Folklore, vol. 34, no. 4, 314–21.
GEE, Stanley 1982 Some Notes on Italian Folk Customs. Folklore, vol. 93, no. 1, 93–97.
LAWSON, John Cuthbert 1910 The centaurs In Uő: Modern Greek Folklore and Ancient Greek Religion: A Study in Survivals. London, Cambridge University Press, 190–255.
MOTZ, Lotte 1984 The Winter Goddess: Percht, Holda, and Related Figures. Folklore, vol. 95, no. 2, 151–66.
NYGAARD, Mathias Ephraim 2019 Tomte Stories in Swedish Hälsingland: Place and Vernacular Religion. Folklore, vol. 130, no. 2, 153–74.
SIMPSON, Jacqueline 1972 Icelandic folktales and legends. Berkeley and Los Angeles, California: University of California Press
SMITH, John B. 2004 Perchta the Belly-Slitter and Her Kin: A View of Some Traditional Threatening Figures, Threats and Punishments. Folklore, vol. 115, no. 2, 167–86.
THORPE, Benjamin 1851 The Tomte or Swedish Niss In Uő: Northern Mythology vol. 2, London: Edward Lumley, 91–94.
ÞORSTEINSDÓTTIR, Rósa 2024 Jón Árnason In The Literary Encyclopedia. (https://www.litencyc.com/php/speople.php?rec=true&UID=14951 letöltés: 2025.12.16.)
Szöveg és borítókép: Berty Réka