Szükség van még műfajokra? Van létjogosultsága a múlt rendszerező elveinek? Miért kell időről-időre alapfogalmak tisztázásról vitázni? És végül: mit adtak nekünk az adatbázisok? A budapesti folklorisztika legnagyobb műhelyei közös gondolkodásra invitáltak egy formabontó konferencia keretében a megújulás jegyében. A Műfajok, rendszerek, adatbázisok című kétnapos vitaülésről doktoranduszunk, Sőregi Anna számol be.
2023. április 13–14-én került megrendezésre a Műfajok, rendszerek, adatbázisok – Mérlegen a folklorisztika alapfogalmai című kétnapos konferencia a Humán Tudományok Kutatóházában. Az esemény szervezői a BTK Néprajztudományi Intézetének Folklór Osztálya, az ELTE BTK Folklore Tanszéke és a „Kelet–Nyugat” Vallásetnológiai Kutatócsoport. Az öt szekciónak húsz előadója volt, akik személyes felkérés alapján kapták a meghívást. A csütörtöki nap témája a Műfajiság a folklórban és a Rendszerek a folklorisztikában – a folklór cédula-archívumai majd, maradva a rendszerek világánál, a katalógusok és indexek voltak, estére pedig egy batyus bállal kísért szakmai beszélgetésre is invitálták a konferencia szervezői a jelenlévőket. Másnap a Digitális adatbázisok, tezauruszok, indexek valamint A folklorisztika történeti forrásainak gyűjtése, közzététele és hálózati kutatása volt a tudományos vita tárgya.
Az eseményt a konferencia ötletgazdája, Pócs Éva nyitotta meg, és ismertette, hogy nem hagyományos konferenciaként képzelték el a következő két napot, hanem szeretnének a spontán vitaülés felé közeledni, ahol nem az egyéni teljesítmények és nézetek bemutatásán van a hangsúly, hanem közös problémák felvetésén és megvitatásán. A hagyományos folklorisztikai rendszerek, az adatok sokféle csoportosítási módja, az archívumok rendszerei, katalógusai, a műnemek és műfajok kategóriái és alkategóriái régóta alakulnak, folyamatosan fejlődnek, változnak, megújulnak. Különösen így van ez a most zajló digitális forradalom idején. Ez idővel magával hozza az új problémafelvetéseket. A konferencia szervezői szeretnék, ha elsődlegesen nem a panaszaik dominálnának arra vonatkozóan, hogy elődeink mit csináltak rosszul, mit nem csináltak meg, hanem megoldási javaslatokkal élnének, megbecsülve és megőrizve a múltbeli kutatások hasznos eredményeit is.
Landgraf Ildikó, az első szekció vitavezetője is köszöntötte a megjelenteket. Ismertette, hogy a Bölcsészettudomány Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének Folklór Osztálya már hosszú ideje küzd a Népköltészeti Lexikon szócikkeinek írásával, és már régóta megfogalmazódott bennük, hogy a folklór alapfogalmainak kérdéséről tartsanak egy hasonló konferenciát. A szócikkek írásánál szembesültek azzal problémával, hogy számos folklorisztikai alapfogalom meghatározása is nehézségekkel jár, illetve kétséges, hogy milyen folklórjelenségekre, folklórszövegekre használják ezeket a terminusokat. Egy kézikönyv vagy egy adatbázis elkészítése és a szövegek kiadása fogalmi tisztázást igényel. Tulajdonképpen ezért gondolták a szervezőkkel közösen azt, hogy a rendszerezés, katalogizálás, és a műfajok alapfogalmainak kérdése összekapcsolható lehet egy konferencia keretében.
Szilágyi Levente képei a Műfajok, rendszerek, adatbázisok… című konferenciáról
Az első szekció a Műfajiság a folklórban címet viselte, melyben Mikos Éva a műfaji problematika 19. századi kialakulásának történeti hátteréről beszélt. A műfajokat leíró fogalmak többségét a 19. században, az irodalmi műfaji hierarchia szabályainak megfelelő módon igyekeztek klasszifikálni. Ez a mai napig hatással van a gondolkozásra, azonban az újabb műfajok besorolását nehezíti. Véleménye szerint szakmai közegben jó lenne, ha képesek lennénk úgy beszélni a folklórról, hogy felülemelkedünk bizonyos kategorizálási kényszereken. A műfaji klasszifikáció történetének visszabontása pedig sokat segíthet annak megértésében, hogy eleink mit, miért és miért úgy gyűjtöttek, ahogyan gyűjtöttek. Összességében úgy látja, hogy paradigmaváltásra lenne szükség a folklór műfajiságát illetően. Második előadóként Küllős Imola A közköltészet kutatásának és kiadásának konzekvenciáit foglalta össze. Összegezte a műfajisággal (az osztályozással, katalogizálással) kapcsolatos legfontosabb problémákat: hiányzik a folklórkutatók által egy egységesen elfogadott terminológiai rendszer; bizonyos dalcsoportokban, énektípusoknál a toposz/téma-, ill. motívumkatalógus; illetve szükséges lenne a folklórszövegek textológiájának kidolgozása. Az első előadóhoz hasonlóan, ő is úgy látja, hogy a hagyományos irodalom(esztétikai), poétikai szempontú műfaji keretek, a folklórszövegek rendszerezésére, tipologizálásra és hiteles kiadásához nem megfelelőek, hiszen szem előtt kell tartani azt, hogy az alkalom, a funkció, a szövegek történeti/társadalmi kontextusa, valamint a nyelvi közlés stílusa a műfaji besorolás elengedhetetlen kategóriái.
Ezután Keszeg Vilmos irányította a figyelmet a műfajiság vizsgálata mellett arra, hogy a kutatásoknak olyan kérdéseket kellene követniük, mint a műfajkontextus, a műfajtörténet, a szövegfunkciók, a beszélés (társalgás, beszédaktus) szabályai/normái, a szövegtömbnek a beszédeseménybe való illeszkedése illetve a szövegkontextus (pre- és poszttextus). Emellett még azt a kérdést boncolgatta, hogy a folklór (népköltészet) művészetként vagy tágabban társadalmi kommunikációként, beszédszokásként értelmezhető-e? Gulyás Judit a mese műfajának problematikájához tette fel kutatásának egyik fő kérdését: ha az a feltevésünk, hogy az irodalmi műfajszemlélet hatott a folklórműfajok kategorizációjára, akkor az is vizsgálandó kérdés lehet, hogy mi szükség volt/van műfajokra az irodalomban, mi is maga a műfaj, mi a funkciója, hogyan működik? Hogyan működik, ha szerződésnek, ha használati utasításnak, ha kódnak, ha elvárásrendszernek, ha azonosítást és visszakereshetőséget lehetővé tevő címkének stb. tekintjük? A szekció zárásaként Tamás Ildikó A mindennapi beszédtevékenység és a regiszterek szerepe a folklószövegek alakulásában és tipológiájában címmel tartott előadást, melyben azt emelte ki, hogy a műfajfejlődés részben nyelvhasználati alapokon nyugszik, a kommunikációban résztvevő jelentésszerkezeteink sematikusak. Úgy látja, hogy a regiszterváltások (szóbeli-írásbeli, verbális-vizuális, offline-online) szintén alakítják a műfaji kereteket. Tehát egy új kommunikációs csatornába kerülve a folklóralkotások tartalmi, formai és stilisztikai változásokon mennek keresztül, és vannak olyan tartalmak és struktúrák, amelyek alkalmasak a hibrid létformára, míg mások sokkal inkább „röghöz” (regiszterhez) kötöttek.
A második szekció, a Rendszerek a folklorisztikában A): A folklór cédulaarchívumai címet viselte, vitavezetője Pócs Éva volt, aki vitaindítóként a Néphit Archívum fejlesztésének kérdéseire világított rá. Bevezetőjében felvetette a témához kötődő legizgalmasabb problémát: Mi a papíralapú archívumok szerepe a digitalizált archívumok mellett? Összefoglalóan: az eredményes felhasználás érdekében a cédulaarchívumot, a digitalizált verzió mellett nem csak mint egy adatbázisépítő lenyomatként kell megőrizni; kutatási célra is feltétlenül szükséges fenntartani, mivel ez kevesebb áttétellel, hibalehetőséggel rendelkezik, illetve sokszor egymagában ez tartalmazza az elsődleges forrást. Őt követően először Mikos Éva osztotta meg gondolatébresztő meglátásait arról, hogy a lassan két évszázad alatt felgyűlt archívumi anyagok alapján vissza lehet-e bontani az elsődleges kontextust? Rekonstruálhatóak-e az egyes folklórszövegek funkciójára vonatkozó jellemzők, hiszen a 19. századi gyűjtések, sok esetben nem tartalmazzák az előadó személyes adatait. Az adatközlő kilétének megállapítása meghatározó lenne. Hiánya annál is nagyobb nehézség, mivel sok esetben azt sem tudjuk pontosan, hogy az elbeszélő milyen társadalmi státuszú személy volt. Ebből azt is feltételezhetjük, hogy a korai, 19. századi, vagy akár 20. századi eleji gyűjtések még jóval nagyobb társadalmi merítést jelentettek. Hesz Ágnes a Magyar Néphit Archívummal kapcsolatban felmerülő kérdéseket és problémákat vetette fel. Balatonyi Judittal közösen a cédulakatalógus alapján állítják össze a halottakkal kapcsolatos hiedelemszövegek gyűjteményét. Egy olyan képződménnyel dolgoznak, ami a cédulakatalógus és a digitális adatbázis között helyezkedik el. Úgy látja, hogy az adatbázisok nagyon jól láttatják azt, hogy milyen gyűjtési aránytalanságok vannak (pl. a gyűjtési anyagban erősen Erdély dominál, vagy ha valamire sokat kérdeztek rá, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy sok volt belőle, hanem csak sokat kérdeztek rá).
Granasztói Péter a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumát mutatta be, melynek folklorisztikai szempontú módszeres feldolgozása nem történt meg, azonban az arcívum munkatársai létrehoztak több cédulakatalógust, amelyek segítségével ezek a gyűjtemények hozzáférhetővé és kutathatóvá váltak. A kutatást segítő szakmutató a folklórműfajok nagy kategóriáit is tartalmazta. A cédulázás az analóg világ meghatározó módszere volt az adatok rendszerezésére, témák, kutatások feldolgozására. Több kutatói hagyatékkal kerültek be változó összetételű cédulaanyagok, vagy nagyobb kutatások cédulaanyagai. Egy részük egy elmúlt korszak tudományos munkájának, feldolgozásának lenyomata már csak, míg vannak olyanok, amelyek „digitalizálása” a használatuk új dimenzióit teremti meg. Szakál Anna a Néprajztudományi Intézet Adattárában fellelhető cédulaanyagokról, azok bekerülésének módjáról, kutathatóságáról, rendezési és használati problémáikról tartott előadást. Emellett érintette azt is, hogy mit lenne fontos összegyűjteni, milyen típusú anyagok hiányoznak az archívumból és ezek segítségével – kiegészítve a hagyományosan létrejövő gyűjtési anyagokat – milyen kérdésekre tudnának egzaktabb választ adni, milyen kutatások tudnának mindebből profitálni. Végezetül Tóth G. Péter a digitális állományok analóg előzményeiről, a cédulák sorsáról és az archiválás folyamatairól beszélt. Fontosnak látja meghatározni azt, hogy mi az archívum, ha az analóg cédulaadatok mellett digitális adatbázisokban tartjuk nyilván azokat. Ahogyan a szövegek médiumot cserélnek (az irodalmi szövegek kiadásról kiadásra, könyvről-könyvre más-más formátumra kerülhetnek) szükséges-e a szöveget és annak hordozóját is újra definiálni, továbbá hogy adatbázisokat vagy szövegbázisokat, vagy esetleg mindkettőt együtt szükséges-e építenünk?
Ilyefalvi Emese, Szilágyi Levente és Szakál Anna képei a Műfajok, rendszerek, adatbázisok… című konferenciáról
A harmadik szekció, Katalógusok és indexek kérdéskörével szorosan kötődött az első kettőhöz. A katalógusok és indexek fajtáit, minőségét és terjedelmét, a rendelkezésre álló források, rendezetlen vagy rendezett forrásgyűjtemények, archívumok valamint az állandósult és változó műfaji keretek nagymértékben meghatározzák. A szekció vitaindítójaként Pócs Éva a hiedelemmonda-katalógusok sajátos problematikájáról szólt néhány szót, elsősorban Magyar Zoltán közelmúltban elkészült erdélyi katalógusa, valamint a hiedelemmonda részleget is tartalmazó moldvai katalógusa alapján. A hiedelemvilág tanulmányozásához egy – ezt jól kiegészítő, sajnos még nem létező – segédeszközt javasol: a magyar nyelvű hiedelemvilág teljességét felölelő motívum-indexet. Olosz Katalin a romániai magyar népballadák katalogizálásának problémáit mutatta be. Bármennyire is kutatott műfaj a népballada, a magyar folklorisztikában nem került sor általánosan elfogadott, egységes rendszerezési elv kidolgozására. A 20. század csaknem valamennyi rendszerezési kísérletére jellemző a történeti szemlélet, mely történeti fejlődésében/alakulásában láttatja a balladaanyagot, a történetiség fogalmát azonban nem tisztázta egyik rendszerező sem. Csupán annyiban jutottak közös nevezőre, hogy a történeti szempont mentén két nagy kategóriát különíthetnek el: a régi és az új népballada csoportját. Olosz Katalin rendszerezési elvül a téma szerinti csoportosítást választotta, amelyet a Freiburgban megrendezett nemzetközi értekezleten fogadtak el 1966-ban, az európai népballadák típuskatalogizálásának egységesítése érdekében.
Harmadikként Landgraf Ildikó a történeti mondakiadványok és rendszerezések kapcsán beszélt azon jeleségekről, amelyek ellenálltak a katalóguskészítés egységesítő alapelveivel. A műfaj- és típuskatalógusok helyett, a lehetőséget a műfaji határokon átívelő motívum-indexek használatában, illetve az olyan online prózaepikai folklórarchívumok létrehozásában látja, amelyek a több szempontú keresést (motívum, szereplő, hely, idő, stb.) teszik lehetővé. A szekció utolsó előadója, Vargha Katalin a rendszerezési lehetőségeket ismertette a magyar találósok történeti szövegkorpuszában. A találósokat illetően a magyar és nemzetközi kutatás számára is nehézséget okozott az, hogy a szerkezet és a funkció azonossága mellett nem volt lehetséges egy egységes szempont kialakítása a rendszerezés során. A magyar szövegkorpusz összeállítása jelenleg csak digitális formában képzelhető el, ebben helyet kell kapnia a különböző szövegtípusoknak és valamilyen formában a népköltési gyűjteményeket megelőző forrásból származó szövegeknek is. Véleménye szerint, a korpuszt kutatói szempontú, egyfajta logikát követő, következetes rendszerezése (kvázi típusok és szövegvariánsok szerinti) lenne a megfelelő.
A konferencia második napján, a negyedik szekció vitavezetője Ilyefalvi Emese volt, aki a néprajzi és folklorisztikai digitális adatbázisokat készítő és tervező szakemberek számára hasznos közös megoldások keresésére hívta fel a figyelmet és indította el a Digitális adatbázisok, tezauruszok, indexek címmel az ülést. Indításként felvetette az ELTE hallgatói által gyakorta feltett kérdést, hogy szükséges lenne egy olyan keresőmotor létrehozása, ahol a digitálisan közzétett anyagok egy helyen kereshetőek. Kutatói igény is lehet, hogy elkészüljön egy ilyen keresőfelület, aminek velejárója például a duplumok kiszűrése. Elsőként Tóth G. Péter az adatbázisok létrehozására a legfontosabb közös pontok megtalálását javasolta, illetve a kulcsfogalmak (adat, adatbank, adatbázis, adatbánya) pontos definiálását emelte ki az előző nap folytatásaként. Kitért arra is, hogy van-e értelme, szükséges-e az adatbázisok összekötésére, összefésülésére. Milyen nyereséggel és /vagy esetleg veszteséggel számolhatunk egy ilyen műveletkor? Másodikként Odler Zsolt vetette fel kérdéseit, arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megfogalmazni és milyen elvárásokat kell kitűzni az adatbázisok létrehozásánál. Véleménye szerint ami leginkább gátat szab a közös gondolkodásnak az az, hogy hiányoznak a képzett szakemberek az intézményekből, és nem alakult ki egy közös ágazati stratégia, ami miatt minden intézmény a saját útját járja. Pávai István a Hagyományok Háza munkatársaként ismertette az általa megálmodott és az intézet által létrehozott Folklór Adatbázis koncepcióját hozzászólásában.
Bednárik János ismertette a MúzeumDigitár felületén létrehozott adatbázis lehetőségeit és korlátait, amely a BTK Néprajztudományi Intézet belső használatra jött létre, de célja, hogy a felhalmozott anyagot „kívülről” is minél inkább láthatóvá és használhatóvá tegye. A MúzeumDigitár rendszer alkalmas a néprajzi tartalmú fényképállomány és (bizonyos korlátokkal) más médiumok szabványos metaadatolására, más típusú források digitalizálására azonban kevéssé alkalmas. Végezetül Hauptman Gyöngyi az Együd Árpád-hagyaték digitalizálásának példáját, azon belül is a kéziratos hagyatékok digitalizálásának lehetőségeit és kérdéseit vetette fel. Együd Árpád, a számos publikáció mellett hatalmas, feldolgozatlan, főként Somogy megyére vonatkozó folklór- és egyéb néprajzi anyagot hagyott a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumra (hang-, fotó és filmfelvételek, ill. tetemes mennyiségű kéziratos anyag és levelezés formájában). Hagyatéka ma már elérhető digitális formában, három különböző felületen. Az előadás során felmerülő egyik legfontosabb kérdés, az ezen adatbázisok praktikus összekapcsolásának lehetőségeit vizsgálta.
Szilágyi Levente képei a Műfajok, rendszerek, adatbázisok… című konferenciáról
Az utolsó szekció megnyitásaként Tóth G. Péter, a folklorisztika történeti forrásaihoz kapcsolódó gondolatokat és kérdéseket gyűjtötte össze. Domokos Mariann Történeti források és folklorisztikai értelmezések a prózafolklór-kutatásban című előadásában arra a problémára mutatott rá, hogy miközben a vizsgálatok kényszerűen és egyre hangsúlyosabban kutatástörténeti irányúvá válnak, addig az egykor élő folklór vagy folklór jellegű tudás megismerésére irányuló törekvések másodlagos jelentőségűekké lesznek (mintha többé már nem a folklór állna a folklorisztikai érdeklődés középpontjában). Másodikként Keszeg Vilmos a szépirodalom és a média archívumként való értelemzését mutatta be. Példaként Horváth István (magyarózdi költő, regényíró) novellájába beépülő etnográfiai elemeket ismertette. Pávai István hozzászólóként ismertette a novella főszereplőjének, Magó Erzsébetnek (a megesett lány) a történetét, ami láttatta azt, hogy miért is lehetett olyan inspiráló az író számára ez az esemény. Következőként Mikos Éva a kommunikáció- és médiatörténeti források folklorisztikatörténeti kutatásokba való bevonásáról beszélt, a 18-19. századi populáris olvasmányokban (ponyvák, kalendáriumok). A jelenben zajló kutatásokat segíti, hogy hazai és nemzetközi szinten egyaránt jelentős online archívumok keletkeztek az utóbbi évtizedekben, amelyekkel különösen a sajtótermékek folklórhordozó és terjesztő tulajdonságai jól nyomon követhetők, amiből, ha korlátozottan is, de következtetni lehet a korabeli falusi és városi folklór alakulására, valamint a folklórhoz való értelmiségi viszonyulások árnyalataira is.
Frauhammer Krisztina olyan szövegekre, forrásokra hívta fel a figyelmet, amelyek a hordozóiknak szólnak. Érdemesnek látja egy nagy paraszti önéletrajzi gyűjtemény készítését, továbbá a vallásos kéziratos füzetek összegyűjtését, amelyekben visszatükröződik az, hogy a vallásos emberek milyen szövegeket fogadtak be. A nap és a konferencia utolsó előadója Szakál Anna, arra a kérdésre kereste a választ, hogy van-e helye a folklorisztikában, hasznosítható-e más tudományágak számára is az, ha egy gyűjtő munkásságát úgy mutatjuk meg, hogy nem szűkítjük le az általa létrehozott munkákat a kutató által (azaz a 21. századi folklorisztika által) folklórszövegnek tekinthető művekre, hanem sokkal inkább egy gyűjtő írásgyakorlatára, az általa létrehozott szövegvilágra fókuszálunk? Amikor Ürmösi Sándor (gyűjtő) írásos hagyatékának kötetbe rendezését összegezte, arra irányította a fókuszt közreadóként, hogy az a szöveg és életvilág legyen látható, amiben a gyűjtő létezett és alkotott. Küllős Imola hozzászólóként fogalmazta meg, hogy több generáció és több iskola folklorisztikáról vallott nézetei ütköztek ezen a konferencián, és nem is mindig azonos tudásalapon. Lényegesnek látja továbbá azt, hogy mivel a magyar folklorisztikának nincs egy egységes terminológiai rendszere, emiatt fontos a fogalmak tisztázásával kezdeni a tanulmányokat.
Az előadásokból egy kötetet terveznek kiadni, melynek egyik célja, hogy a konferencián elhangzott előadások mellett a hozzászólások is hozzáférhetővé váljanak az olvasóközönség számára. Az előadók és a résztvevők is igényt fogalmaztak meg a hasonló jellegű ülések iránt, hiszen a rendszerezési, műfajalkotási és kategorizálási kísérletek mindig kollektív alkotások. Bár a különböző műhelyek eltérő módon közelítik meg adatbázisok és archívumok létrehozását, a közös gondolkodás és az ötletek megosztása során születhetnének meg a hosszútávon jól működő, bővíthető és korszerű rendszerek.
Szöveg: Sőregi Anna
Képek: Ilyefalvi Emese, Szilágyi Levente, Szakál Anna
Borítókép: Szilágyi Levente