Az ELTE 90 éves Néprajzi Intézetének interjúsorozatában Vidacs Bea, az afrikai kutatások egyik legismertebb hazai képviselője mesél első kutatói élményeiről, amelyek már hallgató korában az állomásozó terepmunka irányába terelték őt. Az út Etyekről Londonba, Londonból Szentpéterszegre, onnan pedig az afrikai Kamerunba vezet minket.
Miért jelentkezett annak idején a néprajz szakra? Tudna nekünk egy kicsit mesélni az indíttatásról, fiatalkori motivációiról?
Tizenhét évesen három évre Nigériába költöztem a szüleimmel. Azért akartam néprajz szakra járni, mert „Afrikával” szerettem volna foglalkozni, és úgy gondoltam, hogy ezt a „néprajzos” teszi. Csak valamivel később jöttem rá, hogy Afrikát inkább a szociálantropológusok tanulmányozzák, de jelentkezésemkor ennek még nem voltam tudatában. Természetesen arra a kérdésre, hogy ki foglalkozik Afrikával, többfajta válasz is lehetséges, de még mielőtt eljutottam volna Afrikába, általános iskolás koromban nagy érdeklődéssel olvastam a számomra elérhető, Európán kívüli társadalmakkal foglalkozó írásokat, különösen az Élet és Tudomány című hetilapot, amiből visszamenőleg kivágtam és eltettem az összes ilyen témájú cikket. A nigériai utamat megelőzően szortíroznom kellett a dolgaimat és össze kellett csomagolnom, amit fontosnak ítéltem – ezeket is megőriztem. Azzal az elhatározással tértem haza Magyarországra, hogy afrikanista leszek, ezért megfeledkeztem róluk, és amikor kicsomagoltam „kincseimet”, meglepődve nyugtáztam, hogy ezek szerint döntésemnek mélyebb gyökerei vannak, mint gondoltam volna.
Mikor végezte tanulmányait az ELTE-n, milyen volt akkor néprajz szakos hallgatónak lenni?
1975 és 1981 decembere között voltam néprajz szakos. Akkoriban még öt éves volt a képzés mindenkinek. 1975-ben, amikor az ELTE-re felvételiztem, nem lehetett közvetlenül jelentkezni néprajz szakra. Ún. „B” szak volt, ami azt jelentette, hogy két másik szakra kellett felvételt nyerni, néprajzból egy évig órákat kellett hallgatni, és az év végén a tanszék eldöntötte, hogy átveszi-e a hallgatót, vagy sem. Én angol-könyvtár szakra jelentkeztem, ugyanis abban az évben a könyvtár szakon kívül csak egyetlen másik szakot lehetett választani az angol mellé: népművelést. A könyvtár szak felvételi anyaga elsősorban könyvtár-, írás- és reformáció-történetre, illetve általános kultúrtörténetre koncentrált, és vonzóbbnak és elsajátíthatóbbnak tűnt, mint a népművelés szak jóval ideologikusabb anyaga.
B szakosként az első évben a két, meglévő szakunk tárgyai mellett hetente egyszer (szombat délelőttönként) néprajzi előadásokat hallgattunk, illetve szemináriumokon vettünk részt. Az év végén kérvényezni kellett a felvételt, majd a tanszék eldöntötte, hogy felveszi-e a jelentkezőt. Tehát gyakorlatilag három szakosak voltunk az első évben, és egy éven keresztül felvételiztünk a néprajz szakra. Szemináriumi dolgozatokat írtunk, illetve folklórból és tárgyi néprajzból vizsgáztunk, sőt szociálantropológiai előadásokat is hallgattunk és azokból is volt számonkérés. A néprajz órákat Dömötör Tekla és Barabás Jenő tartotta, míg a szociálantropológiába Bodrogi Tibor, az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának az igazgatója vezetett be minket. Bár afrikanistának készültem, a néprajz képzés elsősorban a magyar néprajzra összpontosított. Az egyetemre való felvételem után felkerestem Bodrogi Tibort, és rajta keresztül megismertem az etnológiával foglalkozó kutatókat, akikkel konzultálni tudtam egyetemi éveim alatt (Bodrogi mellett Boglár Lajost, Ecsedy Csabát és Sárkány Mihályt). Ők jóindulatúan figyelmeztettek, hogy amíg át nem vesznek a néprajz szakra az első év után, ne nagyon hangoztassam ezt az ambíciómat. Miután felvettek a tanszékre, leadhattam az egyik szakomat, én a könyvtár szaktól váltam meg.
Több, mint harminc fővel mi voltunk az első nagylétszámú évfolyam, ezért a másodév elején a tanszék oktatói kissé szörnyülködve mustrálgattak minket az előadóteremben, azon tanakodva, hogyan fog ennyi néprajzos állást találni. A felsőbb évfolyamokon jóval kevesebben tanultak, de köztünk több, jobbára idősebb, a néprajz területén tevékenykedő, illetve több magyar és nem magyar ajkú külföldi hallgató is akadt. Másodéves korom után évet halasztottam, és egy évet töltöttem Angliában, ahol szociálantropológiát és hausza nyelvet tanultam, így aztán a kezdő évfolyamommal csak két évig jártam együtt. Hazatértem után az egy évvel később felvettek évfolyamához csatlakoztam, ez a csoport is meglehetősen népes volt. Akik végül néprajzosként vagy antropológusként folytatták az évfolyamtársaim közül, a következők voltak: Asztalos Ildikó, Deáky Zita, Gábor Anna, Horváth Sándor, Liszka József, Nagy Zoltán, Tari János, Tomisa Ilona, Tüskés Gábor.
A hallgatói életre jellemző volt, hogy jó viszonyban voltunk a többi évfolyam hallgatóival is. Természetesen együtt mentünk az éves tanszéki kirándulásokra (ekkor még nem volt az egyetemen Néprajzi Intézet, csak önálló tanszékek – a szerk.), és szerveztünk különféle tanszéki eseményeket is. Mi, hallgatók kapcsolatban álltunk a Néprajzi Kutatócsoport és a Néprajzi Múzeum kutatóival is – ki-ki érdeklődése szerint konzultálhatott velük. Sokunkat bevonták terepkutatásokba is, bár ekkor már befejeződött a Magyar Néprajzi Atlaszhoz való gyűjtés, ami a korábbi évfolyamok hallgatóinak lehetőséget adott a terepen való jártasság megszerzésére. Képzésünk tudósképzés volt, az egyéb, tanárképzéshez kapcsolódó szakokkal ellentétben, a néprajz, a régészet, a művészettörténet (amelyek valamikor egy közös muzeológusi képzést is nyújtottak), valamint például a nyelvészet (mindegyik „B” szak volt ekkortájt) azt feltételezte, hogy „tudós” lesz belőlünk. Ennek megfelelően többségünk a néprajzot tartotta a fontosabb szakjának, és identitásunk része volt, hogy már egyetemistaként is a szakmához tartozónak éreztük magunkat.
Ennek volt példája az az emlékezetes, nem közvetlenül a tanuláshoz köthető esemény, amit mi, hallgatók szerveztünk egy akkoriban népszerű TV vetélkedő paródiájaként, amire a Kutatócsoport, illetve a Néprajzi Múzeum dolgozóit hívtuk ki. A Néprajzi Múzeum Kossuth téri épülete alkalmasabb helyszínnek tűnt egy ilyesfajta buli megtartására, ezért az esemény ott zajlott. Már elsőévesként is javasolt volt konferenciákra járni, s a felsőbb évfolyamok hallgatói előadásokat is tartottak. Természetesen a tény, hogy Budapesten tanultunk, megkönnyítette ezt a jelenlétet a szakmai életben.
1-3. Lakodalmi előkészületek a menyasszonyos háznál, kopasztás (1980). (Vidacs Bea fényképei)
Kik voltak a tanárai abban az időben és ki volt az a tanár, kolléga, aki a legmélyebb hatást gyakorolta Önre és miért?
A Folklore Tanszék és a Tárgyi Néprajz Tanszék más-más stratégiát követett az oktatás megszervezésében. Míg a Folklore Tanszék oktatói – Dömötör Tekla, Katona Imre és Voigt Vilmos – mindegyik évfolyamot tanították, addig a tárgyi néprajz tananyagot minden évfolyamban más tanár oktatta – Barabás Jenő és Tálasi István a Tárgyi Néprajzi Tanszékről, illetve Hoffman Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója. Én Hoffman tanár úr évfolyamába kerültem másodéves (teljes jogú néprajz szakos hallgató) koromban, és a Néprajzi Múzeum „köteles termébe” jártunk órát hallgatni. Talán negyedéves lehettem, amikor Boglár Lajos az első egyetemi szemináriumát tartotta, illetve ötödéves voltam, amikor Paládi-Kovács Attila elkezdett tanítani a tanszéken.
Másodév után egy évet halasztottam, és (külön minisztériumi engedéllyel) egy évig Angliában, a London University School of Oriental and African Studies (SOAS) nevű intézményében hallgattam szociálantropológiát és hausza nyelvet három trimeszteren keresztül. A budapesti (és általában a magyarországi) képzéssel ellentétben, itt az alapképzés (BA) szintjén nem volt elvárás, hogy a hallgatókból tudósok váljanak – az a mesterfokozat, illetve leginkább a doktori tanulmányok célja volt. Mivel én a magyar rendszerből érkeztem oda, rendkívül meglepett, amikor tanévkezdő beszédében az intézmény feje külön felhívta a figyelmünket arra, hogy ne képzeljük, a BA diplománk segítségével a tanulmányainknak megfelelő szakterületeken fogunk elhelyezkedni. Ma már Magyarországon is ez a helyzet, de akkor nekem ez határozottan meghökkentő volt. Nagyon izgalmas és tartalmas évet töltöttem Londonban, de ennek az interjúnak nem ez a témája, bár később még visszatérek az ott tapasztaltakra és hatásukra szakmai fejlődésemre és döntéseimre.
Amikor visszatértem Magyarországra, bekerültem az akkor utánam következő, szintén viszonylag nagy létszámú évfolyamba, amelyet Barabás Jenő oktatott tárgyi néprajzból, őt már ismertem az első évből. Ily módon viszont sajnos sosem hallgattam egyetlen órát sem Tálasi professzortól. Barabás Jenőnek határozott pedagógiai célkitűzései voltak, talán ő próbált minket a legcéltudatosabban bevezetni a kutatás módszertanába és kezünkbe adni azokat az eszközöket, amelyekkel kutatóvá válhat az ember. Még elsőéves korunkban kaptunk tőle két igen emlékezetes szemináriumi feladatot. Egyrészt át kellett tekintenünk az addig megjelent legfontosabb magyar néprajzi folyóiratok összes számát és ennek alapján összeállítanunk egy általunk kiválasztott néprajzi kistérség bibliográfiáját. Ez még jóval a számítógépek mindennapi életben való megjelenése előtt volt. Ha meg akartuk oldani a feladatot, kénytelenek voltunk megnézni a tartalomjegyzéket és átlapozni a lapszámokat, aminek segítségével egy általános áttekintést kaptunk a szakma fejlődéséről és a szerzőkről, valamint a néprajzkutatókat foglalkoztató, időben változó témákról. Megismertük a képi anyagot és megtanultuk, hogyan készítsünk pontos bibliográfiát.
A másik igen tanulságos és munkaigényes feladat, amit Barabás Jenő adott nekünk, egy kétperces faluismertetés megírása volt, amihez az anyagot az általa összeállított, magyarországi statisztikai adatok forrásait tartalmazó lista alapján kellett összegyűjteni. A legkorábbi összeírásokkal kezdve a legfrissebb népszámlálás anyagáig kellett ehhez áttekinteni az összes forrást egyetlen, szabadon választott falura vonatkoztatva. Én a somogyi Zselickisfaludot választottam, ahol több nyarat is töltöttem gyermekkoromban, mert érdekesnek találtam, hogy egy teljesen más perspektívából ismerhetem meg az általam kedvelt falut. Az így összegyűjtött adatok segítségével egy rövid, koherens ismertetést kellett írnunk az adott településről. Ebben a feladatban szintén az volt az érdekes, hogy megkaptuk a létező forrásanyagok keresztmetszetét és átfogó képet nyertünk arról, hogy mit lehet kihámozni ezekből az adatokból. Barabás tanár úr kilátásba helyezte, hogy ha két percnél tovább tart a beszámolónk, akkor félbe fog szakítani minket, egy percig sem kételkedtünk, hogy be is fogja váltani az ígéretét. Ez a megkötés két szempontból is tanulságos volt: egyrészt a lényeg megragadására és absztrahálásra, vagyis tömörségre kényszerített, másrészt jó előkészületet adott a későbbi konferenciaelőadások időkereteinek betartásához.
Izgalmas volt Dömötör Tekla boszorkányság-szemináriuma másodéves korunkban, amikor minden hallgató más-más szempontból vizsgálta meg Schram Ferenc akkor nemrégiben megjelent (1970) kétkötetes boszorkányper anyagát (a III. kötet 1983-ban jelent meg – a szerk.). Mivel mindenki ugyanazzal a forrásanyaggal dolgozott, a szemináriumi beszámolókon egymást hallgatva a szokásosnál sokkal mélyebben beleláttunk egymás dolgozatába és a mélyebb összefüggéseket, hasonlóságokat és különbségeket láttunk meg. Emlékezetes volt még Voigt Vilmos szemiotika szakszemináriuma, azóta is más szemmel nézem a századfordulós budapesti bérházak homlokzatának tagolódását. Tanáraink nagy tudását, széleskörű tájékozottságát, műveltségét lenyűgözőnek találtam.
Miként zajlottak az egyetemi hétköznapok az Ön idejében?
Az oktatás ingyenes volt, sőt még egy szimbolikus összeget is kaptunk ösztöndíjként. Évfolyamtársaim többségét anyagilag támogatni tudták a szülei. Viszonylag kevesen voltak köztünk, akiknek el kellett tartaniuk magukat. Ennek ellenére többnyire vállaltunk valamilyen munkát, én eleinte angol nyelvet tanítottam, harmadéves koromtól kezdve pedig rendszeresen fordítottam angol nyelvre néprajzi és antropológiai szakszövegeket. Vizsgaidőszakban különösen, de a szemináriumi dolgozatok és egyéb beszámolók miatt, ha nem órán voltam, vagy a barátaimmal kávéztunk és vitattuk meg a világ sorát a Váci utcában – akkor még a Pesti Barnabás utcában (Piarista köz) volt a bölcsészkar –, vagy a könyvtárban töltöttem az időm nagy részét. Eleinte a Széchényi Könyvtárban, ami akkor a Nemzeti Múzeum épületében volt, illetve a Parlamenti Könyvtárban. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárába akkortájt csak különleges kegyként lehetett bejutni, és hasonló volt a helyzet az MTA Könyvtárával is. Évfolyamtársaink és egyéb barátaink gyakran szintén ugyanott olvastak, úgyhogy a könyvtárazás egyben egyfajta közösségi klubéletnek számított.
Mi volt az a téma, amely a leginkább foglalkoztatta diák korában?
Bár alapvetően érdekesnek találtam a néprajz órákon hallottak túlnyomó részét, amikor csak tehettem, Afrikával kapcsolatos témákat választottam, például könyvismertetések esetén vagy szemináriumi beszámolóként. Másodéves koromban a nyugat-afrikai titkos társaságok kérdése foglalkoztatott, ezért választottam a „boszorkány társaságok” témáját a fent említett boszorkányság szemináriumon. A fekete kontinens iránti érdeklődésemet megtartottam, amikor a SOAS-ra jártam – az intézmény egyik erőssége éppen az afrikanisztika volt, végül az ott töltött év vezetett el a magyarországi állomásozó terepmunkán alapuló szakdolgozati kutatásomhoz, a komasághoz. Egyik kurzusomon külön szekció foglalkozott a műrokonság kérdésével. Az évzáró (zárthelyi) írásbeli vizsgakérdések egyikeként ezt a témát választottam, és a dolgozat írása közben érdekesnél érdekesebb gondolataim támadtak a műrokonság és rokonság viszonyáról. Amikor aztán hazatértem Magyarországra, írtam egy dolgozatot, amiben áttekintettem a kérdést szociálantropológiai szempontból. Nem volt különösebb gyakorlati célom a dolgozattal, igazából csak tisztázni akartam, hogy mit is gondoltam a kérdésről. Bár már a mi időnkben is létezett az OTDK, az oktatóink nem bátorítottak minket a részvételre, és ezért eszembe sem jutott pályázni az írásommal – mai fejjel már biztos pályáznék.
Csak később, amikor komolyan el kellett gondolkodnom arról, hogy miről is fogok szakdolgozatot írni, jutott eszembe ismét a téma. Ehhez hozzátartozik, hogy a szocializmus alatt esélyem sem volt arra, hogy Afrikába menjek kutatni, pláne nem szakdolgozathoz való gyűjtéshez. Vagyis, ha Afrikáról akartam volna szakdolgozatot írni, az csakis könyvtári munkán alapulhatott volna. Én azonban londoni tanulmányaim nyomán a terepmunkát találtam az antropológia legizgalmasabb részének. Abner Cohen professzor, aki oktatóm volt a SOAS-on, egy beszélgetésünk során azt javasolta, hogy végezzek terepmunkát Magyarországon, és így kamatoztassam a SOAS-on nyert tudásomat. Ez a tanács is hozzájárult ahhoz, hogy negyedéves koromban úgy döntöttem, ahelyett, hogy egy újabb, száz másik kiadványra épülő könyvet írnék szakdolgozatként Afrikáról, inkább kipróbálom a terepmunkát. A már megírt műrokonságról szóló dolgozat adta a kiindulópontot, így esett a választásom erre a témára, annak is a magyarországi néprajzban tematizált részére: a komaságra, illetve a keresztszülőség intézményére. Ez szerencsés választás (vagy kompromisszum) volt, mert ötvözte a szociálantropológiai megközelítést a néprajzival. Bár a komaságnak szakirodalma a magyar néprajzban, mégis legitim néprajzi téma volt, ami abból is látszik, hogy a Magyar Néprajzi Atlasz is feltérképezte a magyarországi keresztszülőválasztási stratégiákat (Morvay 1967). A terepmunka iránti “elfogultságomat” az is erősítette, hogy addigra már több, néhány napos terepkutatásban is részt vettem, ezért hiányérzetem volt a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt és a néprajzban akkortájt uralkodó, és a terepen vizsgált kérdésekben is megnyilvánuló múltba nézés miatt. Ez alól a tendencia alól kivételt képeztek a varsányi kutatások, amiket az MTA Néprajzi Kutatócsoport kutatóinak egy része végzett éppen az én egyetemi éveim alatt, ám ebből a kutatásból szinte semmi nem került be a mi tanulmányainkba – a Varsány-kötet 1979-ben jelent meg (Bodrogi szerk. 1979).
1. Paul Biya, kameruni elnök az 1994-es foci VB emlékbélyegén 2. Közérdekű hirdetés (Rúgjuk ki Afrikából a gyermekbénulást) (1995) 3. Harmadosztályú csapat játékosai fontos meccs előtt 4. Félidőben, Yaoundé, Kamerun, 1995. (Vidacs Bea felvételei)
Hol végezte az első terepkutatást egyetemista korában?
Az első tereplátogatásomon Vass Jánossal (Panyiga), egy felsőbbéves hallgatóval és még két-három évfolyamtársával vettem részt. Osztopánba mentünk, ahol Panyiga egy hajdani kondásssal akart interjút készíteni. Mivel elsősorban a tapasztalatszerzés érdekelt, bekönyörögtem magam közéjük. A faluszélen lakó idős ember elmesélte nekünk, hogy saját szemével látott leszállni a rétre egy sárkányt és részletesen leírta a kinézetét. Teljesen elbűvölt, ezért annál inkább meglepődtem, amikor a faluközpontban egy fiatal nő megkérdezte tőlünk, hogy kik vagyunk és mit csinálunk a faluban. Miután válaszoltunk, megkérdezte, hogy kinél jártunk, és nem volt képes elhelyezni ismerősei körében a mi jeles adatközlőnket. Akkor értettem meg, hogy egy, a modern falu szempontjából marginális embert látogattunk meg.
A tanrendben előírt módon kötelező lett volna egy egyhetes terepmunka, amit a korábbi évfolyamok egy falu közös meglátogatásával oldottak meg. A mi évfolyamunkban nem ez történt, Barabás Jenő egyenként, illetve párban küldött minket el különböző településekre, és a megvizsgálandó problémakört is megadta. Én Asztalos Ildikó évfolyamtársammal Etyekre jártam ki egy-egy napra. Nem volt elvárás, hogy ott is aludjunk, összesen egy hetet kellett terepmunkával töltenünk. Etyek egy sváb falu, ahonnan a lakosság egy részét a háború után kitelepítették Németországba, és helyükre Erdélyből ditróiakat telepítettek be. Nekem azt a feladatot adta Barabás Jenő, hogy derítsem fel, hogy hogyan „akkulturálta” egymást a két népcsoport. Terepmunkánk első napján kiderült, hogy a betelepítettek és a megmaradt sváb lakosság között sokáig nagyon komoly ellentétek voltak, amelyek csak a közelmúltban csendesedtek el, úgyhogy nem volt ajánlatos erről az időszakról vagy az egymás közötti viszonyról kérdezősködni. Végül azt találtam ki, hogy táplálkozási szokásokról fogom a falubelieket kérdezni, mert ez a kérdés elég ártatlannak tűnt. Idősebb asszonyokat faggattam arról, hogy mit főztek régen, és mit főznek ma. Menüsorokat, a hétköznapi és az ünnepnapokon fogyasztott ételeket és az elkészítési módjukat kérdeztem végig. Feltűnő volt, hogy a svábok sorra ínségeledeleket soroltak fel az étrend alaptételeiként, míg az erdélyiek sok-sok húsról és gazdag étkekről beszéltek; a puliszkát említették ugyan, de hozzátették, hogy pörkölttel kell enni. Amikor utánanéztem a ditróiak hátterének, kiderült, hogy egy meglehetősen szegény faluról van szó, úgyhogy valami nem stimmelt ezzel a beszámolóval. A két népesség közötti konfliktusokról hallott történetek alapján egy olyan kép állt össze bennem, mely szerint a bevándorló erdélyiek nagyon szegények voltak és (legalábbis sváb szomszédaik szerint) még a mezőgazdasághoz sem értettek, különösen a szőlőműveléshez (otthon nem is foglalkoztak szőlővel). Végül az adta a megoldás kulcsát, hogy egy alkalommal a megszokottnál tovább maradtunk a faluban, éppen egy ditrói idős asszonynál voltunk, amikor betoppantak a felnőtt gyerekei. A nénit éppen a töltött káposzta receptjéről faggattam: azzal kezdte, hogy ahhoz nagyon sok hús kell. Mire megszólalt a lánya, aki egyébként a helyi tanácsnál (ma önkormányzat lenne) dolgozott: „Ugyan, édesanyám, nem emlékszik, amikor máléval töltötte?!” Az idős asszony erősködött, hogy a töltött káposztához sok hús kell, ám végül elismerte, hogy volt olyan, hogy máléval töltötte hús helyett. Ez a véletlenül elkapott beszélgetés volt az, ami elindított abba az irányba, hogy tágabb kontextusba helyezve és egymáshoz viszonyítva értelmezzem adatközlőim válaszait. Értelmezésem szerint a székelyek és a svábok rajtam keresztül egymáshoz, illetve a „hatalomhoz” beszéltek, és ki-ki a saját falubeli létjogosultságát próbálta bebizonyítani. A székelyek azt hangsúlyozták, hogy az őket ért vádak és lenézés jogosulatlan volt, nem voltak olyan szegények, mint ahogyan szomszédaik terjesztették róluk, és igazságtalan volt a vád, mi szerint nem volt joguk a faluban élni. Ezzel szemben a svábok azokra az ötvenes évekbeli vádakra reagáltak, amelyek elítélték, kuláknak minősítették s meghurcolták a jobbmódúakat (vö. Vidacs 1984). Az, hogy mindezt egy véletlenül elhangzott beszélgetésből bogoztam ki, mély benyomást gyakorolt rám és a hosszantartó („állomásozó”) antropológiai terepmunka felé terelt.
Később a saját „kontómra,” az MTA Dunántúli Tudományos Intézete megbízásából egy hosszú kérdőívet gyűjtöttem fel. A kérdőív száz kérdésből állt, a háború előtti földviszonyokkal kezdődött, ezt követték a semlegesebb, a paraszti kultúrára, a mezőgazdasági és egyéb tevékenységekre vonatkozó kérdések. Rögtön az első adatközlőnél kiderült, hogy a földviszonyokról nem szívesen beszélnek. Bizalmatlanságukhoz az is hozzájárulhatott, hogy ez a falu is sváb volt, és innen is sok embert kitelepítettek a háború után. A bizalmatlanság eloszlatására megfordítottam a kérdések sorrendjét, és a semlegesebb témákkal kezdtem, majd folytattam a „rázósabb” kérdésekkel. Az addigra kialakult bizalmasabb viszonynak hála akkor már nem okozott problémát a kérdések feltevése. Itt is megtapasztaltam, hogy a legérdekesebb dolgok gyakran nem a hivatalos interjú során hangzanak el: sokat beszéltek például a kitelepítés traumájáról, ugyanis a kitelepítettek egy része visszajött az NDK-ból és idővel visszatelepült a faluba, tehát voltak köztük olyan családok, amelyek személyes tapasztalatokkal rendelkeztek a történtekről. Itt értettem meg, hogy az emberek a múltat a jelen szűrőjén keresztül értelmezik. Az elvárt két nap helyett egy hetet töltöttem a faluban, mert annyira izgalmasnak találtam a terepet.
A fentiekben említett késztetés, amit a londoni tanulmányaim adtak, összekapcsolódott az imént említett és egyéb személyes tereptapasztalatokkal, amely megérlelte bennem az elhatározást, hogy saját terepmunkát végezzek a szakdolgozatomhoz. A témát könnyű volt eldönteni, hiszen addigra már megírtam a műrokonsággal foglalkozó dolgozatot, ami elméleti keretet adott a téma feltérképezéséhez. Mindezt valamikor negyedév végén döntöttem el. A terv végrehajtásához fél évet kellett halasztanom, amihez szükségem volt a tanszék jóváhagyására és a dékán engedélyére. Mivel angliai tanulmányaim miatt előzőleg már halasztottam egy évet, az egyetlen lehetséges útnak az ún. keresztfélév bizonyult, vagyis az ötödév első féléve alatt terepmunkát végezni, majd beiratkozni az ötödév második félévére, és a következő tanév első félévében elvégezni az ötödév első félévét. Így is történt.
A nyár folyamán egyrészt a Néprajzi Múzeumban dolgoztam az akkor éppen készülőfélben lévő állandó kiállításon, másrészt heti három napon át az országot jártam terepmunka helyszínt keresve. Barabás Jenő listáját használtam, hogy bizonyos kritériumok szerinti falvakat keressek a népszámlálási adatok segítségével. Bár elég sok faluban jártam az ország különböző vidékein, nem igazán találtam olyat, amelyik megfelelőnek tűnt volna. Hozzátenném, hogy mint budapesti, értelmiségi családból származó néprajzhallgató nem ismertem jól a magyar vidéket, dacára többéves néprajzi tanulmányaimnak. Végül szerencsémre bementem az egyetemre, és összetalálkoztam Barabás Jenővel, akinek elmondtam a problémát és ő rámutatott, hogy túlságosan kicsi közösségekben gondolkodom – az afrikanisztikai olvasmányaim és némi romantika hatására kétszáz fő alatti lakosságú falvakat kerestem fel elsősorban. Barabás Jenő elmagyarázta, hogy egy ilyen pici helyen túlságosan egybemosódnak a különféle szerepek, és nehéz lenne tisztázni a társadalmi kapcsolatokat. Azt javasolta, hogy menjek Berettyóújfalu környékére.
Így is tettem, és így találtam meg Szentpéterszeget, ahol komaválasztási stratégiákat vizsgáltam 1980 októbere és 1981 január vége között. Ebből a vizsgálatból született a szakdolgozatom, és az ebből készült publikáció (Vidacs 1985, 2018). Akkoriban meglehetősen sok külföldi – elsősorban angol és amerikai – a doktori disszertációjához kutató antropológus végzett állomásozó terepmunkát Magyarországon: Chris Hann, Marida Hollós, Éva Huseby, Martha Lampland, Michael Sozan vagy Ildikó Vásáry. Köztük több magyar származású is volt, de én voltam az első Magyarországon képzett néprajzos hallgató, aki hosszabb időt töltött a terepen és kimondottan antropológiai szemlélettel vizsgálta az adott társadalmat. Jóllehet, mint említettem a hazai antropológia képviselői figyelmeztettek elsőéves koromban, hogy ne nagyon hirdessem afrikanista ambícióimat, igazából senki sem gördített akadályt az antropológiai témaválasztás elé, és a Tanszék fenntartás nélkül jóváhagyta a keresztfélév iránti kérvényemet. Amikor konzulensemmel, Bodrogi Tiborral tudattam elhatározásomat, elfogadta, és csak annyit kérdezett meg, hogyan fogom finanszírozni a kutatást. Amikor (vállvonogatva) azt mondtam, hogy nem tudom, majd kiadom a lakásomat, csupán annyit felelt, hogy „ha nem kéri, akkor nem tudok támogatást adni”. Ezért annak ellenére, hogy nem volt semmilyen létező megoldás a szakdolgozati terepmunka finanszírozására, megkaptam az akkoriban szokásos napidíjat. Figyelmeztettek, hogy ne maradjak egyhuzamban több mint harminc napig a faluban, mert akkor az amúgy is nevetségesen alacsony összeg – ami az ötvenes évek óta nem változott – a felére csökkenne. Igy aztán havonta egyszer feljöttem Budapestre, hogy ennek a feltételnek is megfeleljek.
1980 október eleje és 1981 január vége között közel négy hónapot töltöttem a terepen. Egy középkorú házaspárnál laktam, és a faluban gyakran az ő lányukként emlegettek. Résztvevő megfigyelésen, illetve egy általam összeállított kérdőíven alapult a kutatásom. A terepre érkezve nagyon hamar rájöttem, hogy nem szorítkozhatom kizárólag a komaság vizsgálatára, hanem a témámat ki kell terjesztenem a rokonság és a szomszédság körére is, sőt a nem koma barátokat is figyelembe kell vennem. A komaság, és különösen a keresztkomaság különösen a kölcsönös segítségnyújtási és egyéb társas alkalmak idején nyert jelentőséget: tengeritörés, disznótor, lakodalom – beleértve a kopasztást is, a névadást, névnapokat, temetést, építkezést. Ezek közül több eseményen is részt tudtam venni, illetve a kérdőívem és a jegyzeteim segítségével fel tudtam térképezni, hogy milyen arányban és milyen módon aktivizálódnak a fent említett társadalmi kategóriák tagjai. Ez a vizsgálódás ugyanakkor betekintést nyújtott a kölcsönös segítségnyújtás mechanizmusába és társadalmi jelentőségébe. A másik kérdés, ami a néprajzi szakirodalom sugallatára fontos volt számomra, hogy mennyire életképes, illetve mennyire van kiveszőfélben a komaság intézménye. Erre leginkább a kérdőívemre támaszkodva, a terepmunka befejeztével tudtam választ adni. Az általánosan elfogadott nézet szerint, ha rokon keresztszülőt választanak (nem rokon) komák helyett, az az intézmény megszűnésének a jele. A gyűjtött adataim azonban azt mutatták, hogy mindaddig, amíg a kapcsolat nem teljesen szimmetrikus és kölcsönös, a rendszer fenntartható. Ami igazán aláássa a keresztkomaság intézményét, a családok közötti hosszútávú kooperációt, az a teljes kiegyensúlyozottság – függetlenül attól, hogy rokonok vagy komák között jön létre a kapcsolat, vagyis az a kérdés, hogy a reciprocitás milyen formája érvényesül a kapcsolatban (általános vagy kiegyensúlyozott). Mindebből azt szeretném kiemelni, hogy bár a kutatás elején elsősorban a komaságra, mint intézményre akartam koncentrálni, és úgy véltem, hogy a komaság valamilyen desztillált modellje lehet a rokonságnak, a gyűjtött anyag más irányba vezetett, mint előfeltételezéseim sejtették velem. Az egyik fontos tanulsága ennek a kutatásnak számomra az volt, hogy az előfeltételezésekre szükség van ugyan, ám érdemes, sőt szükséges odafigyelni arra, amit az emberek mondanak és csinálnak a terepen, és ennek megfelelően módosítani a kutatást. Még az ilyen fajta rugalmasság ellenére is gyakran megtörténik, hogy az ember csak a terepkutatás elvégzése után, anyagának feldolgozása közben jön rá, hogy egyéb kérdéseket is jó lett volna feltenni, illetve, hogy a tágabb összefüggések csak a terep elhagyása után válnak világossá, értelmezhetővé. Izgalmasnak és érdekesnek találtam a terepmunkát, ugyanakkor nagyon fárasztónak, talán éppen azért, mert az objektivitás jegyében igyekeztem személytelen maradni, nehogy befolyásoljam adatközlőimet. Nem valószínű, hogy sikerült, de igyekeztem mindent megtenni érte.
1-4. Lakodalmi előkészületek a Faluházban: kemenceellenőrzés, kalácskészítés, pihenő és a csigaleves őrzése – segítők (2009).
Hogyan talált rá arra a kutatási területre, amely később meghatározta szakmai pályáját?
Szakmai pályámat több kutatás is alakította. A néprajz szak elvégzése után a Néprajzi Múzeum Afrika-gyűjteményének kezelője lettem, ami közelebb hozott ugyan Afrikához, de eltávolított az antropológiától. Ugyanakkor lehetőséget nyújtott az Afrika-gyűjtemény megismerésére, annál is inkább, mert múzeumi pályafutásomat leltározással kezdtem, aminek során kezembe vehettem minden egyes tárgyat a gyűjteményből. Ennek a feladatnak melléktermékeként sajtó alá rendeztem a Bornemisza-gyűjtemény, a gyűjtő által kézzel, angolul írt katalógusát. (Vidacs 1980, ami valójában kb. 1984-ben vagy 1985-ben jelent meg, csak a Néprajzi Értesítő éppen többéves késésben volt). 1983 decemberében elhagytam Magyarországot, és az Egyesült Államokban, New Yorkban telepedtem le. Itt szereztem meg a doktori fokozatot (PhD) kulturális antropológiából a City University of New York Graduate Center Antropológia tanszékén. Ebben az intézményben elvileg nem lett volna probléma, hogy afrikanista akartam lenni, mégis amikor felvettek, mindenki, a tanszéki titkárnőt is beleértve természetesnek vette, hogy majd Magyarországon fogom végezni a disszertációhoz vezető terepmunkát. Nemcsak erre az egy tanszékre volt igaz, hogy míg az amerikai antropológus hallgatóktól szinte elvárták, hogy az USA-n kívül végezzék a terepmunkájukat, a külföldi hallgatók esetében természetesnek vették, hogy „otthon” fognak kutatni. Végül azonban sikerült meggyőznöm a tanszéket, hogy valóban afrikai terepet választok, és attól kezdve támogatták elhatározásomat. Az Egyesült Államokban a doktori kutatáshoz szükséges anyagi támogatást csak kis mértékben finanszírozzák az egyetemek – mindenkinek külső forrásokra kell pályáznia – én a Wenner-Gren Alapítványtól kaptam végül támogatást.
Disszertációm témájaként a kameruni futball társadalmi és politikai jelentőségét választottam. Ez egy városi kutatáson alapuló, alapvetően politikai antropológiai munka volt, amit 1994-ben kezdtem el közvetlenül a FIFA Világbajnokság kezdete előtt. A felkészülés idején, amikor a kutatási tervet készítettem, két fő kérdésre koncentráltam: 1) a sport és sport diskurzusok nemzeti tudatra gyakorolt hatására, valamint a nemzettudat, illetve az etnikai tudat egymáshoz való viszonyára a foci tükrében, 2) a politikai manipuláció és a futball viszonyára – arra, hogy hogyan próbálja a politika a maga javára fordítani a győzelmeket, illetve, hogy a lakosság hogyan fogadja és értelmezi ezeket a manipulációkat. A terepmunka során ezek a kérdések kiegészültek további kérdésekkel, amelyek felé a Kamerunban megélt tapasztalatok tereltek. Például, bár számítottam arra, hogy a VB fontos esemény lesz kutatásom szempontjából, a meccsek különböző népszerű bárokban való nézése közben realizáltam, hogy a kommentárok nem csak a nemzeti érzéseket tükrözik., hanem a kameruniak gyarmati történelmükhöz való viszonyulásairól, a világ hierarchiájában elfoglalt helyükről, a fehérekhez és a feketékhez való hozzáállásukról, illetve a kormányuk felelősségéről és közállapotaikról is tanúskodnak. A VB után intenzíven részt vettem a harmadosztályú bajnokság mindennapjaiban, és közelről figyeltem meg a csapatok fennmaradásért való küzdelmét, részese lehettem egy „öregfiúk” csapata és egy ificsapat életének is. A foci körüli emberek legkedvesebb témája maga a foci, és ennek szemüvegén keresztül látják a világot. Ez vezetett ahhoz, hogy a posztkolonializmus elméleti kereteit is bevegyem értelmezésembe. Terepmunkám nagyrésze az edzéseken és meccseken való részvétel mellett véget nem érő beszélgetésekből állt, amik a futballról szóltak, illetve a futball nyelvén szóltak. Egy idő után magam is futball metaforákat kezdtem használni a körülöttem zajló világ értelmezéséhez. Szemben a korábbi magyarországi kutatással, Kamerunban adatközlőim mindennapi életének része lettem, és dacára annak, hogy látványosan „más” voltam, sokkal jobban át tudtam érezni mindennapi küzdelmeik nehézségeit (Vidacs 2009). Úgy vélem, a futballról való diskurzus lehetőséget ad az embereknek arra, hogy az őket körülvevő valóságot kommentálják, és a nézeteiken keresztül bírálják is ezt a valóságot, gyakran a nemzet ideáljában, illetve a fociban rejlő étosz nevében kormányuk, illetve a világban uralkodó hierarchikus viszonyok ellenében. Mindebben a magyar olvasó áthallásokat vehet észre, ugyanis értelmezésemben nem csak az amerikai antropológiai tanulmányaim során elsajátított látásmódnak, hanem magyarországi és közép-kelet-európai tapasztalataimnak is fontos szerepe volt.
1. A lövés (Youndé, Mimboman, 2006) 2. Falusi szurkolók, harmadosztályú hivatalos meccs – a kameruni zászlóval ünneplik csapatuk győzelmét (2009) 3. Focizók falun (2006) 4. Tojásos-szendvics árus a focipálya mellett (2006).
Melyek voltak a legnagyobb akadályok vagy kihívások, melyekkel szembenézett hallgatóként vagy fiatal pályakezdőként?
Mindössze két évig dolgoztam a Néprajzi Múzeumban, mielőtt kivándoroltam volna, úgyhogy nem nagyon tapasztaltam meg a magyarországi fiatal pályakezdők elé tornyosuló akadályokat, de amíg ott voltam, kétségtelenül aggodalommal töltött el, hogy el fogok-e tudni jutni Afrikába kutatni, amire addig igen kevés precedens volt. Ugyanakkor annak szükségessége, hogy beletanuljak az Afrika-gyűjteménybe és ellássam a muzeológusi teendőket, gyakorlatilag illuzórikussá tette annak a fajta tudományos felkészülésnek a lehetőségét, ami egy esetleges afrikai terepkutatáshoz vezethetett volna.
Mit üzenne vagy tanácsolna a jelenlegi hallgatóknak, akik most lépnek a néprajztudomány útjára?
Akár néprajzosnak, akár antropológusnak készülnek, legfontosabb tanácsom, hogy legyenek nyitottak. A néprajz és az antropológia manapság minden hajdani néprajz tanszék nevében egyenrangú félként szerepel, és érdemes elmélyedni mindkét diszciplínában: tanulságos lehet megismerkedni metodológiájukkal, gondolatvilágukkal, a megközelítések hasonlóságaival és különbségeivel. Ugyanígy fontos megismerni a többi tanszék hallgatóit, és rajtuk keresztül az egyes tanszékek megközelítéseit és hagyományait. Nagyon szimpatikus kezdeményezésnek találtam két évvel ezelőtt a Netnoworking Kárpát-medencei néprajzos és antropológus hallgatók találkozóját, amin volt szerencsém részt venni előadóként/vitapartnerként. Ha módjuk van rá, menjenek vendéghallgatónak külföldre is, ahol lehetőségük nyílik nyári kurzusokon, szemináriumokon, workshopokon részt venni, különféle elméleti és gyakorlati megközelítési módokat megismerni. A nyitottságot tágabb értelemben is hasznosnak tartom: még ha limitált helyi vonatkozású kérdéssel foglalkoznak is, érdemes venni a jelenség nemzetközi párhuzamait, mint történeti gyökereit és helyi változatait. Nemcsak a jelenség megismerésének szintjén, hanem a különböző kontextusok és értelmezések feltérképezésével és összehasonlításával. Azt javaslom, hogy minél szélesebb körben próbálják ki gondolataikat: ez önmagában is szélesíti látókörüket, de hasznosnak bizonyulhat akkor is amikor tudományos ösztöndíjakra pályáznak. A bíráló bizottságok elvárják, hogy a pályázók otthonosak legyenek a nemzetközi szakirodalomban (attól függően, hogy hova pályáznak, természetesen valamennyire változhat, hogy mi számít elengedhetetlen alapnak). Ezzel távolról sem azt akarom mondani, hogy hagyjanak fel a saját tudományos hagyományokon alapuló kérdésekkel, vagy próbálják azokat valamiféle divatosnak vélt sémába beletuszakolni, éppen ellenkezőleg – ha sikeresen tudják integrálni a nemzetközileg elvárt ismereteiket és kutatási kérdéseket saját hagyományaikon alapuló értelmezésükkel és kérdésfelvetésükkel, jelentősen megnövelik esélyeiket arra, hogy kitűnjenek a pályázók sokaságából, és ráadásul egy, az átlagosnál jóval sokrétűbb pályázatot tudnak írni.
Interjút készítette: Vancsa Boglárka
Borítókép: Pamuk Lili Judit
Borítófotók: Vidacs Bea
Felhasznált Irodalom
BODROGI Tibor (szerk.)
- 1978 Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. Budapest: Akadémiai Kiadó.
MORVAY Judit
- 1967 Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagából. Keresztszülők. Néprajzi Értesítő XLIX (1967): 52-54.
SCHRAM Ferenc
- 1970 Magyarországi boszorkányperek, 1529-1768. 1-2. Budapest: Akadémiai Kiadó.
BORNEMISSZA, Paul
- 1980 Descriptive Catalogues of East African Objects collect and written by Baron Paul Bornemisza in 1902—1903. Vidacs Bea (szerk.) Néprajzi Értesítő LXII. Budapest: Múzsák Közművelődési Kiadó.
VIDACS Bea
- 1984 Food as Ethnic Identity in Etyek, Hungary. Journal of Folklore Research 21(2-3): 226-28.
- 1985 Komaság és Kölcsönösség Szentpéterszegen. Ethnographia 96(4): 509-529.
- 2009 Egy szebb jövő képei: A futball a kameruni közgondolkodásban. Budapest: L’Harmattan Kiadó.
- 2009 Az etnográfiától az antropológiáig: Megjegyzések a terepmunkáról. In Vargyas Gábor (szerk.) Átjárók. A magyar néprajztól az európai etnológiáig és a kulturális antropológiáig. Budapest: L’Harmattan Kiadó. Pp.137-138.
- 2018 Blood Is Thicker than Water: Transformations in Strategies of Choosing Godparents in a Hungarian Village. Journal of Family History 43(1): 12-29.