A Gaal György-jubileum alkalmából néhány mese magyar fordítását közöljük a blog olvasóival. Elsőként A világ hálája (Der Welt Lohn) című népmesét olvashatják, alatta pedig megtalálják az eredeti, német szöveget is. A meséket Havay Viktória fordította.
Idén ünnepeljük az első magyar népmesegyűjtemény megjelenésének 200 éves évfordulóját. Gaal György (Georg von Gaal, 1783 ̶ 1855) író, népmese- és proverbiumgyűjtő a magyar nyelvterületen elsőként figyelt fel a mese mint műfaj jelentőségére. Az Esterházy család bécsi könyvtárosaként az általa, jellemzően közkatonáktól gyűjtött anyagot gyűjteménybe rendezte és 1822-ben megjelentette “Mährchen der Magyaren” címmel Bécsben, német nyelven. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában számos Gaalhoz köthető magyar és német nyelvű meselejegyzést őriznek. A magyar és német nyelvű kéziratokat, a Gaalhoz kapcsolódó levelezést illetve a kiadásban megjelent mesék összevetését Havay Viktória, az ELTE BTK Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Program doktorandusza 2008 óta kutatja. Számos tanulmányban már olvashatunk a Gaal-féle meseanyag egyes szegmenseinek feltárásáról, viszont az 1822-es kötet fordítása ezidáig még sosem jelent meg.
Hívunk minden érdeklődőt két kapcsolódó rendezvényre is: ELKH Néprajztudományi Intézetének 2022. november 8-án tartandó konferenciája, illetve a Hagyományok Háza által szervezett, 2022. november 18-i Gaal György szakmai napra.
A világ hálája
Népmese
Egy szegény gazda fülledt déli időben vándorolt hazafelé a falucskájába, kifáradva és erőtlenül a zöldség nagy terhétől, amit a városba vitt eladni. Biztosan tudta, hogy odahaza a házsártos felesége már türelmetlenül várja, és minden egyes tétova lépésével az asszony szitkozódó nyelvének csak újabb élt ad. Mindezek miatt a hosszú útját megszakítás nélkül kellett volna folytatnia, mégis leült egy határkőre egy negyedórácskát pihenni.
A kő alatt azonban, amit láthatóan az eső kimosott az eredeti állásából, ̶ vagy egyéb véletlennek köszönhetően ̶ egy irtózatos kígyó lakott. Amikor a kígyó észrevette a gazdát, kinyújtotta felé a fejét és félénk sziszegéssel így szólt hozzá: „Üdvözöllek, jó idegen! Essen meg a szíved rajtam és szabadíts meg ennek a roppant nagy kőnek a terhétől, mely minden pillanatban az agyonnyomással fenyeget! Lásd, a súlya egyre fájdalmasabban nyom engem, és ha nem mentesz meg azonnal, akkor engem agyonnyom.”
A gazda igencsak meghökkent ennek az amúgy egyáltalán nem emberbarát állatnak a bizalmaskodásán, megsajnálta ugyan, ám mégsem mert meggondolatlanul a közelébe menni. Akkor a kígyó még siralmasabban könyörgött neki: „Kérve kérlek, könyörülj rajtam, szabadíts, szabadíts ki engem! Meghálálom a jótéteményedet, ahogyan azt viszonozni szokás.” A jószívű gazda nem gondolkozott tovább, minden erejét összeszedve elgördítette a követ az annak nyomása alatt levő kígyóról.
Nagy lett aztán az ijedelme, amikor a megszabadított szörnyeteg hirtelen minden dühével rárontott és mérget szórva felé, elnyeléssel fenyegette. Alig térve magához így dadogta remegve és elfehéredve: „Ez a hála, amely a megmentődet illeti?” A kígyó közönyösen azt válaszolta: „Így jutalmazza a világ a jócselekedeteket és én sem ígértem neked másképp”.
Ezek a szavak csak még jobban növelték a gazda megdöbbenését. Semerre sem látott menekülő utat, amerre megszökhetett volna, sehol egy idegen, aki a segítségére siethetett volna. Felkészülve arra, hogy az irtózatos fenevad felfalja, megpróbálta azt szívdobogva, könnyes szemmel, ilyen szavakkal megenyhíteni: ”Elismerem, hogy a prédád leszek, hiszen nincs sem erőm, sem bátorságom, hogy veled megküzdjek, hanem mégis hiányzik az értelmem ahhoz, hogy szavaidat megértsem. Én egy szegény, együgyű gazda vagyok, túlságosan kevéssé ismerem a világot ahhoz, hogy megértsem jutalmazásának azon módját, amiképpen azt te mondtad. Adj még nekem egy pillanatnyi gondolkodási időt vagy pedig hívjunk valaki mást is bírónak!”
„Legyen úgy!” kiáltotta a kígyó, az utóbbit megengedem neked! Amott a szikes pusztán legelészik egy öreg ló, egy még nemesebb állat, mint amilyennek én tűnhetek neked; siessünk oda és hallgassuk meg a véleményét. Úgy is történt. A gazda félénken közelített a mezőhöz és a méreggel teli kísérője lassan csúszott utána. Hamarosan el is jutottak a száraz, füvetlen pusztára, és maguk előtt láttak egy szürke gebét, ami alig volt több, mint egy lónak a csontváza, amint nyomorúságosan rágta a legelő gyér füvét. A kígyó azzal magához vette a szót és így szólította meg a gebét: „Mit tart téged itt ezen a kopár legelőn, mikor otthon a dús, illatos abrakot élvezhetnéd? Mi csúfította el a nemes testedet, ami által ilyen sovány lettél, hogy a csontjaidat alig fedi bőr?” Fájdalmasan lihegve így válaszolt a ló: „Nem tudtad, hogy ez a világ általános hálája és minden érdem megfizetési módja? Harminc keserves éven keresztül cipeltem egy bátor harcost, minden jelzését értve, gyeplőjének minden mozdításának engedelmeskedve, hatszor mentettem meg a csata viharából, fogságból és a halál torkából. Most pedig, hogy a kortól és munkától megtörve már nem tudom őt tovább szolgálni, átadott engem a csősznek, aki hamarosan bőrt is lenyúzza a csontjaimról.”
„Na, hallod?” Mondta a kígyó a gazdának gúnykacajjal. „Tudomásul vetted? Készülj a halálra, mert ütött az utolsó órád!” Ahogy ezt kimondta, felágaskodott, hogy megújult dühvel rontson a gazdára. A szegény ember azonban alázatosan térdre ereszkedett a kígyó és a ló között és így esedezett: „Ó, csak még egy kis ideig könyörülj az életemnek, feleségem és gyermekem van odahaza, ki fogja szegényeket eltartani, ha te engem elnyelsz? Keressünk egy második bírót is, hiszen egy ember élete megér annyit! Ha ez is ugyanazt az ítéletet hozza, akkor felkészítem magamat a halálra.”
„Legyen úgy!” mondta a ravasz folytogató, „leszek olyan irgalmas, hogy ezt is megengedem neked.” Azzal a legelő mentén egy bozótoshoz hajtotta a gazdát, ami alatt egy másik állat alakját vélte látni. Ahogy odaértek, egy öreg, megfáradt vadászkutyát találtak, ami egy fűzfatörzshöz kikötve kínosan próbálta magát az őt ellepő légyrajtól megszabadítani.
„Hogyan jutottál te, nyulaknak vitéz réme, hogy ily nyomorúságos oszlophoz lettél kötözve, mikor én nemrég még láttalak bátorsággal telve nyulakat ugrasztani a bokrokból?” ̶ mondta neki a kígyó. Ám a szegény kutya keservesen nyöszörgött és ezt a választ adta: „Ilyen a világ hálája és minden érdem általános megfizetési módja. Miután gazdámat hat szép éven át szorgalommal és hűséggel, otthon és a mezőkön szolgáltam, nevemet pedig nyulak egész serege között tettem hírhedtté, most itt hagyott engem kikötve ehhez a fatörzshöz, hogy várjam az utolsó kegyelemlövést, amit a vadász puskájából hamarosan felém küld.”
Gaal György 200 éve megjelent népmesegyűjteménye: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822.
A szegény embernek megremegett minden porcikája, mert a kígyó láthatóan kinyújtóztatta förtelmes testének gyűrűit, hogy ráutalt áldozatát dühével körülfonja. A gazda megmentésre immár nem számíthatott, így hát Isten nevében felkészítette magát a halálos harapásra. De láss csodát! mielőtt észre vehette volna, egy róka ugrott elő, mely a bokrok alatt titokban hallgatózott. Nagyon barátságosan lépett kettejük közé, megkérdezte, hogy miről is szól vitájuk, majd felszabadítást ígérően kacsintott egyet a fenyegetés alatt álló gazdának (bizonyos mennyiségű szárnyasjószágért cserébe), amit a kígyó nem vett észre. Épp annyira óvatosan, ám szívbéli örömmel megígérte azt a gazda, és így hát a róka nekikezdett egy körülményes magyarázatnak az egész történettel kapcsolatban.
A kígyó a gazda legnagyobb megrökönyödésére, hagyta, hogy a róka visszakísérje őket a mező végén álló határkőhöz, avval a hátsó szándékkal, hogy azt az első adandó alkalommal ismét a kő alá lökje.
Amikor megérkeztek a helyszínre, a róka elgondolkodva és némán állt, vizsgálta a kő magasságát és szélességét, majd ingatta a fejét és farkát, végül nekifogott szónoki beszédének: „Kedves, szép és bölcs kígyó! Noha én sem a te igazadban, sem királyi testednek bájában nem kételkedem és szívemen viselem elvárásodat, miképpen ez a nagy kő a te fénylő testeden feküdt, mégsem tudom felfogni, hogy a te csinos tested hogyan fért bele egy oly kicsiny nyílásba? Ha igazságos bíró akarok lenni, akkor a saját szememmel kell megbizonyosodnom a dologról.”
„Na, erről én téged azonnal meg is tudlak győzni” ̶ mondta a kígyó, és azzal bele is csúszott a lyukba, amelyben korábban feküdt. Alig hogy elfészkelte magát a földön, a róka odakacsintott a gazdának, aki fogta és hamar a kígyóra gördítette a nagy követ, hogy az még a fejét is alig tudta alóla kidugni. „Valóban lehetséges volt!” ̶ kiáltotta a ravasz róka fölöttébb elcsodálkozva ̶ „hogy ebben a kényelmetlen helyzetben lélegezni tudtál?” „Igen!” ̶ válaszolta amaz, „akkor is éppen ilyen szörnyen éreztem magam, mint most. De emeljétek most már gyorsan fel a terhet a hátamról, különben meghalok!” ̶ és az utolsó hangokat elnyomott torkán keresztül már alig bírta kinyögni. No, de annál vidámabban válaszolt a gazda: „Nem, nem, kígyó asszony, ezt bizony így hagyjuk!” ̶ majd ravasz megmentője kíséretében jókedvűen elballagott.
Amikor már egy ideje mentek, a róka emlékeztette a gazdát a neki adott szavára. A gazda másnapra egy csodás reggelit ígért neki a házánál, mégpedig hat szép tyúkból. Ennek a róka szívből örvendett, majd búcsúzott és eltávozott egy szőlőhegy irányába.
Emez pedig gyors lépekkel ment a falucskájába, mivel hát így is késő este ért el a kunyhójához. Még meg sem pillantotta a háza tetejét, amikor már messziről hallotta a türelmetlen felesége rikácsolását. Alig ért a kerítéséhez, az asszony olyan dühvel támadt neki, mint ama iménti szörnyeteg, amely majdnem elnyelte őt. Hiába ecsetelte neki a rettenetes veszélyt, amelyből megmenekült és ami miatt késlekedett, hiába dicsérte a derék, emberbarát rókát, akinek a menekülését köszönhette, az asszony hajthatatlan volt. Addig tartott a haddelhadd, míg a szidalmainak vihara végre némileg csillapodott és a sarokba szorított férj szóhoz jutott.
Ekkor elmondta az asszonynak a rókának tett ígéretét és esküdözött, hogy mindketten csak így maradhatnak életben, ha az adott szót betartják. Ez kellett csak az asszonynak: újra nekiment a férjének, még vadabban, mint előtte, menny és pokol előtt fogadta, hogy inkább az urát adja oda, mintsem hogy egy tyúkjának is kárát lássa! Így hát aztán, mielőtt elhalványult volna a hajnalcsillag, az asszony már egy nehéz és éles fejszével felfegyverkezve várta a rókát a kapuban. Amikor a mit sem sejtő vendég ̶ aki a megígért reggelijét jött elkölteni ̶ a lábait a küszöb felé nyújtotta, az asszony minden erejét elővéve a fejszével úgy nyakon vágta a rókát, hogy csak úgy nyekkent.
A gazda, aki a róka nyüszítésére ébredt fel, túl későn ért ki a házból, hogy figyelmeztetni vagy megmenteni tudta volna azt. A szegény róka keservesen, vérébe fürödve még utoljára csak egyet szólt még a gazdának: „Ez a jócselekedetért a hála?” – majd megmerevedve kilehelte lelkét.
Der Welt Lohn
Volksmärchen
Bei schwülem Mittag wandelte einst ein armer Landmann, müde und entkräftet von der Last der Gemüse, die er nach der Stadt gebracht hatte, in sein heimisches Dörfchen. Ob er gleich wohl wußte, daß ihn sein zänkisches Weib mit Ungeduld zu Hause erwarte, und er durch jeden zögernden Schritt ihrer Lästerzunge neue Schärfe gebe, so war doch die Hitze zu drückend, als daß er seinen langen Weg hätte unasugesetzt fortwandern können; er ließ sich daher neben dem Markstein eines Feldes nieder, um ein kleines Viertelstündchen auszuruhen.
Unter dem Steine aber, der dem Anscheine nach durch Regengüsse, oder andere Zufälle aus seiner ersten Lage gebracht worden war, befand sich eine gräuliche Schlange. Als sie den Landmann gewahr wurde, streckte sie den Kopf hervor, und rief ihn mit ängstlichem Gezische an: Willkommen, guter Fremdling! erbarme dich meiner, und berfreie mich von der Last dieses ungeheuern Steines, die mich jeden Augenblick zu zerdrücken droht. Siehe, seine Schwere haftet immer schmerzlicher auf mir, und rettest du mich nicht alsogleich, so bin ich zermalmt!
Der Landmann stutzte nicht wenig über die Zutraulichkeit dieses sonst so menschenfeindlichen Thieres, fühlte aber dennoch Mitleid, nur wollte er sich nicht unbedacht in dessen Nähe wagen. Als nun aber die Schlange noch kläglicher in ihn drang und sagte: ich beschwöre dich bei deinem Erbarmen, rette, rette mich! gern will ich dich so, wie man nur je Wohlthaten vergolten hat, dafür belohnen, ̶ besann sich der Guthmüthige nicht länger, und wälzte mit aller Anstrengung den Stein hinweg von der Bedrückten.
Aber wie heftig erschrack er nicht, als das befreite Ungeheuer plötzlich mit aller Wuth auf ihn lostürzte, und Gift sprühend, ihn zu verschlingen drohte. Kaum seiner selbst bewußt, stotterte er zitternd und bleich: ist dieß der Lohn, den du deinem Erretter zollst? ̶ Die Schlange antwortete sehr kaltsinnig, so lohnt die Welt den Wohlthaten, und nichts anders versprach ich dir. ̶
Diese Worte vergrößerten seine Bestürzung noch mehr. Nirgends zeigte sich ihm ein Ausweg, ihr zu entkommen, nirgends fremder Beistand, ihn zu retten. Schon ganz darauf gefaßt, von den gräßlichen Thiere verschlungen zu werden, versuchte er, sie unter Herzklopfen und Thränen mit folgenden Worten anzuflehen: Ich bekenne mich, rief er, zu deinem Opfer, denn ich habe ja weder Kraft noch Muth mit dir zu Kämpfen; doch fehlt mir auch der Verstand, um mir den Sinn deiner Rede zu erklären. Ich bin ein armer, einfältiger Landmann, und kenne die Welt zu wenig, um, was du von ihrer Art zu lohnen sagtest, zu verstehen. Vergönne mir nur noch einen Augenblick Besinnung, oder laß uns hierüber auch noch einen andern Richter vernehmen!
Wohlan! rief der Schlange, Letzteres sey dir gestattet. Auf jener dürren Heide dort weidet ein altes Pferd, ein noch edleres Thier, als ich dir scheinen mag; laß uns hineilen, um seine Entscheidung zu vernehmen.
Gesagt, gethan. Der Landmann schritt furchtsam nach dem Felde hin, und die giftige Gefährtinn schleifte langsam hinter dem Beängstigten einher. Bald gelangten sie auf die trockene, graslose Heide, und sahen eine graue Mähre vor sich, welche kaum mehr, als bloße Gerippe von einem Pferde, an sich hatte, und kümmerlich an den sparsamen Halmen der Heide nagte. Sogleich nahm die Schlange das Wort, und redete die Mähre also an: Was hält dich hier auf dieser wüsten Heide, indeß du zu Hause des fetten, würzigen Futters genießen könntest? Was entstellte deine edle Gestalt zu solchem Gerippe, das kaum deine Haut zu bedecken hinreicht: ̶ Wehmüthig keuchend, antwortete das Pferd: Weißt du wohl nicht, daß dieß der allgemeine Lohn der Welt, und jedes Verdienstes Vergeltung ist? Dreißig mühevolle Jahre trug ich einen wackern Krieger, jedes Winks verständig, und jeder Regung seiner Zügel gehorsam: rettete ihn sechsmal im Sturm der Schlacht aus Gefangenschaft und Tod. Nun, da ich durch Alter und Arbeit entkräftet ihm nicht weiter dienen kann, übergab er mich dem Flurer, welcher mich auch bald die Haut von den Knochen lösen wird.
Ha! sprach die Schlange nun mit Hohngelächter zu dem Landmanne, hast du dieß vernommen? Bereite dich zum Tode, es ist um dich geschehen! Sie sprachs und bäumte sich, um mit erneuter Wuth auf ihn loszustürzen. ̶ Der Verzagte aber sank bemüthig zwischen ihr und dem Pferde auf die Kniee, und flehte nochmal indem er sagte: O schone meines Lebens nur noch ein Weilchen, ich habe ja Weib und Kind daheim; wer wird die Armen ernähren, wenn du mich verschlungen: Laß uns auch noch einen zweiten Richter vernehmen; eines Menschen Leben ist dessen doch wohl werth. Spricht auch dieser mir ein gleiches Urtheil, nun, dann will ich mich zum Tode bereiten. ̶
Es sey, sprach die schlaue Würgerin, noch will ich so gnädig seyn, dir auch dieses zu gewähren. Hiermit trieb sie ihn längs der Heide, nach einem Gebüsche hin, unter welchem sie schon von fern die Gestalt eines Thieres ersehen hatte. Als sie hingelangten, fanden sie einen alten mühseligen Jagdhund, der an einen Weidenstrunk gebunden, sich mit peinlicher Anstrengung gegen die Fliegenschwärme, die ihn belagerten, zu vertheidigen strebte.
Wie kommst du, Ritter Hasenschreck, an diese Ehrensäule, und zu dieser Armensündergeberde, da ich dich doch noch vor Kurzem voll Muthes auf dem Felde nach den Hasen einhersprengen sah? so fragte ihn die Schlange. ̶ Aber der ärme Hund winselte bitterlich, und gab ihr diese Antwort: So ist der Welt Lohn und des Verdienstes allgemeine Vergeltung. Nachdem ich meinem Herrn sechs schöne Jahre mit Eifer und Treue, zu Hause und auf dem Felde gedient, und meinen Namen bei dem ganzen Heere der Hasen weit umher furchtbar gemacht habe, läßt er mich nun an diesen Strunk binden, und den letzten Gnadenlohn erwarten, den mir sein Jäger in wenig Augenblicken aus seiner Büchse senden wird. ̶
Den armen Landmann schauderte an Leib und Seele, denn die Schlange dehnte nun sichtbar das scheusliche Geringel, ihres Körpers, das überwiesene Opfer ihrer Wuth zu umschlingen. Ihm war keine Rettung mehr gedenkbar, und darum bereitete er sich in Gottes Namen den Todesbiß zu empfangen. Aber siehe! noch ehe er sichs versah, sprang ein Fuchs, welcher heimlich unter den nahen Gebüschen gelauscht hatte, hervor. Sehr freundlich schritt er zwischen Beide hin, fragte, sie um den Gegenstand ihrer Streitsache, und verhieß dem Bedrängten mit einem Winke, welchen die Schlange übersah, Rettung, wenn er ihm eine Anzahl Hausgeflügels zum Lohn versprechen wollte. Eben so behutsam, aber herzlich froh bejahte es der Landmann, und der Fuchs drang nun sogleich auf eine umständliche Erklärung der ganzen Geschichte.
Gaal György kézirat, MTA Könyvtár és Információs Központjának Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye
Jelzet: RUI 4r-66. I. 115. lap
Die Schlange ließ es, zu großer Verwunderung des armen Landmanns, sich gefallen, und geleitete den geschwänzten Richter so wie den Andern wieder zu dem Markstein des Feldes hin, um Erstern auf den Grund der Begebenheit zurück zu führen.
Als sie an Ort und Stelle waren, stand der Fuchs bedenklich und schweigend da, musterte den Stein nach Höhe und Breite, schüttelte Kopf und Schwanz, und begann mit rednerischem Anstande: Liebe, schöne und weise Schlange! obgleich ich an deinem Rechte eben so wenig zweifele, als ich an den Reitzen deines königlichen Körpers etwas auszusetzen habe, und mir der Grund deiner Ansprüche so fühlbar, wie deinem glänzenden Rücken der Stein war, am Herzen liegt; so kann ich doch nimmer begreifen, wie deine stattliche Gestalt in dieser engen Erdhöhle Raum habe finden können? Soll ich ein gerechter Richter seyn, so muß die Sache mir klar und deutlich vor Augen liegen.
Davon will ich dich gleich überzeugen, sprach nun dich Schlange, indem sie alsobald in das Loch schlüpfte, worin sie vorhin gelegen hatte. Kaum schmiegte sie sich am Boden hin, so vollzog der Landmann den Wink des Fuchses, und wälzte den Stein so gewand über sie hin, daß sie unter der Last kaum mehr den Kopf hervor zu strecken vermochte. ̶ War es möglich, rief nun der schlaue Fuchs mit höchlicher Verwunderung, daß du in dieser unbequemen Lage auch nur athmen konntest! ̶ Ja, versetzte jene, eben so schlimm befand ich mich auch zuvor; aber hebt mir nur schnell wieder die Last vom Rücken, sonst bin ich Todes! ̶ Sie ächzte die letzten Laute sehr mühsam aus der gepreßten Kehle, aber desto munterer antwortete der frohe Landmann: nein, nein, Frau Schlange, dieß lassen wir bleiben! und er und sein schlauer Retter zogen vergnügt von dannen.
Als sie schon eine Strecke Weges zurück gelegt hatten, erinnerte der Fuchs seinen Gefährten an sein Versprechen. Dieser versprach ihm auf den kommenden Morgen ein Frühstück von sechs herrlichen Hühnern in seinem Hause, worüber der Fuchs ihm freundlich Lebewohl! sagte, und seinen Weg nach einem Weinberge richtete.
Jener eilte nun raschen Schrittes in sein Dörfchen, doch erreichte er seine Hütte erst spät am Abend; ehe er noch sein Dach erblickte, schollte das Gekeife seines ungeduldigen Weibes ihm schon von Ferne entgegen, und kaum trat er an den Zaun, so fuhr diese, gleich dem Unthiere, das ihn erst vor Kurzem zu verschlingen gedacht hatte, auf ihn los. Vergebens stellte er ihr die schreckliche Gefahr vor Augen, die seine Rückkehr verzögert hatte, vergebens rühmte er ihr den menschenfreundlichen Fuchs, dem er seine Rettung verdankte; sie keifte immer fort, bis die Ermattung den Strom ihrer Lästerung einigermaßen hemmte, und den zagenden Gatten endlich auch zu Worte gelangen ließ.
Nun gestand er ihr sein dem Fuchse gemachtes Versprechen, und betheuerte, daß er nur dadurch sich und ihr das Leben habe erhalten können. Aber noch wilder als vorhin, fiel sie ihn von neuem an, schwor ihm bei Himmel und Hölle, daß sie lieber ihn selbst, als eines ihrer Hühner verschmerzen wolle; und ehe noch der Morgenstern erbleichte, stand sie schon mit einem schweren, scharfen Beile bewaffnet, hinter dem Zaunthore; und als der arglose Gast, sein bedungenes Frühmahl zu empfangen, den Kopf über die Schwelle streckte, schlug sie ihn mit aller Gewalt die Waffe in den Racken.
Der Landmann, durch das Gewindel des armen Fuchses aufgescheucht, stürzte zu spät aus der Stube hervor, um ihn zu warnen oder zu retten. Gräßlich sah er den Armen in seinem Blute schwimmen, und unter dem letzten Weherufe: ist dieß der Wohlthat Lohn? erstarrend sein Leben verhauchen.
Georg von Gaal: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822. 268–275.
Fordította: Havay Viktória, a Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program doktorandusza
Egyéb felhasznált fotó: Gaal György a 200 éve megjelent népmesegyűjtemény összeállítója. A kép forrása itt
ELTE Néprajz Blog 
“Végre magyarul! – olvasson bele Gaal György 200 éve megjelent népmesegyűjteményébe!” bejegyzéshez 2 hozzászólás