Gaal György: Az ördög réme

A Gaal György-jubileum alkalmából néhány mese magyar fordítását közöljük a blog olvasóival. Elsőként A világ hálája (Der Welt Lohn) című népmesét olvashatták, most pedig Az ördög réme borzolja a kedélyeket. Vajon mi történik, ha egyszer egy ördög úgy dönt, hogy kipróbálja a házas élet örömeit? A meséket az eredeti német nyelvű szöveg kíséretében Havay Viktória fordításában adjuk közre.

Abban a borzongató időben, amikor a gonosz ellenség mindenféle alakban az emberek között járhatott, eszébe jutott egy öreg, kiélt ördögnek, hogy elhagyja földalatti otthonát és mivel már mindenféle dicséreteket hallott a házasságbeli örömökről, elhatározta, hogy a változatosság kedvéért kipróbálja a házas élet boldogságát. 

Mivel ő már olyan öreg és rút volt, hogy formátlan testét semmilyen alakban megszépíteni nem tudta, így könnyen sejthette, hogy bármely szépség, akiknek gyengéd kérését a szívére helyezné, gorombán kikosarazná. Mindez minden mértéken felül kétségbe ejtette és elszomorította a szívét. Ebben a siralmas helyzetében végül úgy határozott, hogy egy olyan öreg és szerfelett csúnya asszonynak nyújtja a kezét, aki már hat férjet a sírba segített. Mivel ő nem kosarazta ki, így életre-halálra egybekeltek. 

Tartózkodnánk a menyasszony bájainak mindenféle bemutatásától – még ha a krónikás, aki nyomán ezt a történetet elmeséljük, bőven adna is rá lehetőséget, – hogy végül azt a merész kijelentést tegyük: az ördög még így is messze sokkal szebb volt a rettenetes banyához képest. Ám akármilyen rút volt külseje, még annál is ocsmányabb belső lakott benne. 

Már az esküvőjük napján olyan heves, folytonos és minden ok nélküli perpatvarral kínozta szegény ördögöt, hogy az ördög a poklot a maga házához képest a paradicsomnak érezte. Végül minden feleséget kétségbe ejtően megfutamodott és világgá ment. Magányosan és keserű haraggal telve bolyongott hát a legtávolabbi pusztaságokon és erdőkben, hálát adva sorsának, hogy ép bőrrel úszta meg az esetet. 

Búskomor vándorlásai között egyszer csak egy erdőbe ért, ahol találkozott egy sovány kis emberkével, aki mindenféle gyökereket ásott ki a földből. Ez kedvesen, ám gondterhelt arccal köszöntötte őt. Az ördög rögtön látta, hogy egy boldogtalannal áll szemben, így együttérzően megkérdezte, hogy mi a sorsa és a dolga. Sóhajtva válaszolt neki a szegény botanikus, hogy ő egy szerencsétlen, akit a gonosz felesége a legvégsőkig gyötört, míg ő végül minden vagyonát hátrahagyva elmenekült hazulról. Inkább megelégszik a vadonban található gyökerekkel, minthogy a falat kenyerét még egyszer a háziördögével megkeseríttesse. 

Ez a történet annyira egybecsengett az ördögével, hogy rögtön szívébe zárta a gyökéremberkét. Az ördög elmesélte neki az egész házassági történetét, amivel amaz is annyira együttérzett vele, hogy nyomban a legmélyebb barátság szövetségére léptek. Ezek után megbeszélték, hogy együtt folytatják útjukat és mindent, amit megkeresnek, megosztják majd  egymással. Az emberke gondoskodott a bőséges gyökérkészletről, az ördög pedig – akinek a legutóbbi élménye nyomán az emberiség iránti haragja új élet kapott – minden művészetét arra fordította, hogy kísértéssel és vakítással mindenhogyan rávegye a népeket a gyökerek megvásárlására. Megszállta az embereket, hol ezt, hol amazt, és addig nem hagyta el őket, míg a gyökéremberke az orvosságaival a segítségükre nem sietett. Ezt az üzletet csinálták egy ideig, míg már olyan gazdagokká nem váltak, hogy nem találtak az erdőben olyan üres odvas fát, ahová a pénzt el tudták volna rejteni. 

Gaal György 200 éve megjelent népmesegyűjteménye: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822.

A gazdagsággal azonban gyökérember lelkében a kapzsiság is elkezdett nőni és elhatározta, hogy a megállapodásukat ezután nem fogja olyan pontosan betartani. Olyan gyakran csapta be az üzlettársát, amilyen gyakran csak tudta,  a végén már a nyereség fele helyett gyakran a harmadánál is kevesebbet adott az ördögnek. Mindez nem sokáig tudta elkerülni az ördög éleslátását, hamar észrevette a társának hamisságát és elhatározta, hogy az első lehetőségnél bosszút áll rajta. 

Az ördög nem sokkal ezután megszállt egy gazdasszonyt és oly hévvel gyötörte, hogy annak dührohamai elől a fél falu elmenekült. Amikor megérkezett a gyógyszereivel a gyökéremberke és az ördögöt minden erejével és varázsigével megpróbálta kiűzni belőle, az nem ment ki, hanem mintha belenőtt volna, úgy ült benne és a legocsmányabb szavakkal szidta az ördögűzőt. Leplezetlenül az értesülésére adta, hogy mostantól már nem engedelmeskedik többet az egyezségüknek. Az ördögnek ezen hirtelen megátalkodottsága a gyökéremberkét nem kis mértékben ejtette kétségbe, míg végül úgy döntött, hogy egy kétségbeesett eszközhöz folyamodik, megpróbálja az ördögöt nem csak a megszállt asszonyból, hanem az egész földről kiűzni. 

Mikor már minden remény vesztettnek tűnt, hogy a szegény megkínzott asszony valaha is megszabaduljon az ördögtől, a gyökéremberke rövid gondolkodás után fogta magát, odalépett hozzá és így fenyegetőzött: „Ha a szenvedőt rögtön el nem hagyod, akkor megyek és azonnal idehozom a feleségedet!”

Alig, hogy kimondta ezeket a szavakat az ördög úgy megijedt, hogy a remegésétől minden porcikája ropogni kezdett a megszállottnak, és szörnyű rángások között a földre esett. Az asszony bajának azonnal vége szakadt, mert amikor a gyökéremberke megfordult, hogy hívja az ördög feleségét, addigra az ördög jobbnak látta visszatérni a pokolba. Így aztán az ördög heves robajlások közepette elviharzott onnan és az ottlevőknek nem hagyott mást hátra, mint az irtózatos bűzét.

In jener schauerlichen Zeit, als noch der böse Feind in mancher Gestalt unter den Menschen wandeln durfte, ließ sich ein alter, abgelebten Teufel beikommen, seine unterirdische Heimat zu verlassen, und da er von den lieben Ehefreuden so manches Rühmliche vernommen hatte, sich auf die Erde zu begeben, um da zur Abwechslung doch auch das Glück des Ehestandes zu versuchen.

Da er aber so sehr alt und häßlich war, daß er die Ungestalt seines Körpers durch keine Hülle zu beschönigen vermochte, so läßt sich leicht vermuthen, daß ihn jede Schöne, so vielen er auch seine zärtlichen Anträge ans Herz legte, mit einem derben Korbe von sich gewiesen habe. Dieses empörte sein Innerstes über die Maßen, ja es brachte ihn zur Verzweiflung. In dieser jammervollen Lage entschloß er sich endlich einem alten überaus häßlichen Weibe, welches schon ihren sechsten Gemahl zu Grabe gefördert hatte, seine Hand zu reichen, und da ihm dießmahl kein Korb gebothen wurde, sich mit ihr auf Leben und Tod zu vermählen.

Wir enthalten uns aller Schilderung der Reize dieser Braut, ob uns gleich der alte Chronist, dem wir dieses nacherzählen, in ausführlichen Worten dazu Gelegenheit gäbe, an deren Schlusse er die kühne Aeußerung wagt, daß der Teufel selbst für diese scheusliche Hexe noch bei weitem zu gut gewesen wäre. Aber so groß auch ihre körperliche Häßlichkeir war, so war ihre innere Unform doch noch größer.

Der Zank und Hader, womit sie den armen Teufel schon am Hochzeittage plagte, war so heftig, und währte ohne allen Grund so lange unabläßig fort, bis er, dem die Hölle selbst gegen sein Haus fast ein Paradies schien, an allen Weibern verzweifelnd, auf und davon lief.

Einsam, und voll des bittersten Grolls, irrte er nun in den abgelegensten Einöden und Wäldern umher, und dankte seinem Schicksale, noch mit zwei gangfähigen Beinen davon gekommen zu seyn.

Einst gerieth er auf seinen melancholischen Wanderungen in ein Gehölze, wo ihm ein kleines mageres Männchen begegnete, das sich da mit Ausgrabung verschiedener Wurzeln beschäftigte, und ihn zwar freundlich, aber mit einem gar sehr verkümmerten Gesichte grüßte. Der Teufel merkte bald, daß er keinen Glücklichen vor sich hatte, und fragte das Männlein mitleidig nach dessen Schicksal und Geschäfte. Mit Seufzen antwortete ihm der arme Botanikus, er wäre ein Unglücklicher, der durch sein böses Weib aufs Aeußerste gebracht, Habe und Gut im Stich gelassen, und sich nun lieber mit den Wurzeln der Wildniß begnügen, als sich je wieder seinen Bissen Brot von seinem Haustafel wolle vergällen lassen.

Diese Erklärung war für jenen ein so harmonischer Anklang, daß er dem Wurzelmännchen sogleich sein Innerstes aufschloß. Er erzählte ihm seine ganze Ehenstandsgeschichte, und bewegte ihn so sehr zu Theilnahme, daß Beide alsobald ein Bündniß der vertraulichsten Freundschaft beschlossen. Sie verabredeten sich, von nun an gemeinschaftliche Sache zu machen, und den Ertrag, den sie durch ihre Geschäfte gewännen, treulich unter einander zu theilen. Das Männchen sorgte für einen ergiebigen Wurzelvorrath, und der Teufel, dessen Groll gegen das ganze Menschengeschlecht durch seine letzte Erfahrung neue Schärfe bekommen hatte, wandte alle Kunst darauf, die Leute durch Spuk und Verblendung zum Kaufe zu bewegen. Er befuhr bald Diesen bald Jenen, und verließ die Besessenen nicht eher, als bis das Wurzelmännchen mit seinen Arzneien ihnen zu Hülfe kam. – Dieses Geschäft trieben sie geraume Zeit, und erwarben sich dadurch so viel Geld, daß sie gar bald in jenem Walde nicht mehr genug hohle Bäume fanden, es zu verbergen.

Indessen wuchs mit dem Reichthume auch die Habsucht in des Wurzelmannes Seele, und er beschloß bei sich, es mit dem verabredeten Vortrage künftig nicht mehr so genau zu nehmen. Er betrog seinem Geschäftsgefährten so oft er konnte, und gab ihm endlich, statt der Hälfte des Gewinnsstes, oft weniger als ein Drittheil. Dieß Verfahren konnte dem Scharfblicke des Teufels nicht lang entgehen; bald bemerkte er die Falschheit seines Gesellen, und sann auf Rache, die er bei erster Gelegenheit auszuüben suchte.

Er befuhr nämlich eine Bäuerin, und plagte sie mit solcher Heftigkeit, daß das halbe Dorf vor den Wuthgeberden derselben davon leif. Als der Wurzelmännchen kam um seine Heilmittel anzuwenden, und den Teufel, der sie besessen, mit alle seinen Kraft- und Wundersprüchen aus ihr zu herauszubannen versuchte, so blieb derselbe fest und wie eingewachsen in der Unglücklichen sitzen, lästerte den Exorzisten mit den schimplichsten Ausdrücken, und erklärte ihm unverhohlen, daß er auf seine Versprechung durchaus nicht horchen wolle. Diese plötzliche Verstocktheit des Teufels, setzte das Männlein in nicht geringe Verlegenheit; aber endlich besann er sich doch eines verzweifelten Mittels, das auch in der That kräftig genug war, den Teufel nicht nur aus dem Weibe, sondern von der ganzen Erde zu vertreiben.

Als schon alles die Hoffnung verloren hatte, die arme Geplagte befreit zu sehen, siehe, da trat das Wurzelmännchen nach kurzem Bedenken hin und drohte den Teufel also an: „Wofern du die Leidende nicht alsogleich verlässest, so eile ich unverzüglich, dein Weib herbei zu holen.” –

Kaum hatte er diese wenigen Worte ausgesprochen, so erschrack der Teufel so sehr, daß durch sein Erzittern alle Gelenke der Besessenen zu knacken anfingen, und sie unter entsetzlichen Verzuckungen zur Erde fiel. Aber ihre Noth nahm bald ein Ende; denn da jener wirklich schon den Rücken wandte, um des Teufels Eheweib herbei zu rufen, fand dieser es für besser leiber zu Hölle zurück zu kehren; er fuhr alsobald mit großem Ungestüm von dannen, und ließ dabei alle Anwesende einen höchst unangenehmen Geruch verspüren.

---

Georg von Gaal: Mährchen der Magyaren. Wien, Wallishauser, 1822. 72–76.

Fordította: Havay Viktória, a Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program doktorandusza

Fotók: Ilyefalvi Emese

Egyéb felhasznált fotó: Gaal György a 200 éve megjelent népmesegyűjtemény összeállítója. A kép forrása itt.