Hogyan (nem) kapcsolódtak ki eleink? – interjú Bali Jánossal a pihenéskultúra 20. századi fejlődéséről

Napjainkban virágzik az úgynevezett self-care kultúra, melynek középpontjában az önmagunkkal való törődés és a pihenés áll. Természetesen nem volt ez mindig így, dr. Bali Jánossal, az ELTE Néprajzi Intézetének adjunktusával és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási, stratégiai és koordinációs igazgatójával arról beszélgettünk, hogyan változott az utóbbi időben a pihenés-felfogásunk és hogy eleink számára mi jelenthette a kikapcsolódást.

Úgy gondolom, a 20. század kezdetén a mai értelemben vett pihenés, főleg a társadalom alsóbb rétegei számára csaknem elképzelhetetlen lehetett. Miért nem létezhetett akkoriban a jelenkori pihenés-felfogás? 

Egyrészt én úgy gondolom, ebben biztosan közre játszik a fogyasztói kultúra, amely ma meghatározó. Maga a fogyasztás és a szabadidős tevékenységek ma nagyon nagy gazdasági produktumot termelnek, egy hatalmas iparág, üzletág épül erre. Nem arról szól a történet, hogy a társadalom emberségesebb és az emberek iránt fogékonyabb, humánusabb lett, hanem arról, hogy kialakult egy fogyasztóipar, egy fogyasztótársadalom, ami felismerte, hogy az ember amikor termel, akkor termel, viszont amikor nem termel, akkor fogyaszt: így akkor is legalább annyira hasznos tagja tud lenni a társadalomnak mint termeléskor. A szabadidő ilyesfajta kiteljesedése elsősorban ennek szól. Most, a pandémia időszakában is látjuk, hogy a szállodaipar, a vendéglátóipar mennyire megsínylette azt, hogy korlátozás alatt áll. Egész üzletágak kerültek csődközeli állapotba csak azért, mert az emberek nem az eddigi módon töltötték a szabadidejüket.

Visszatérve a korábbiakra, tény és való, hogy a paraszti rétegekben jellemző volt az önkizsákmányolás. Emellett több kutatás is azt mondja, hogy a 19. század közepén változott a helyzet. A jobbágykorszakban kevesebbet dolgoztak az emberek. Nem a saját földjükön dolgoztak, nem tudták a jobbágytelküket növelni, továbbá korlátozott volt mondjuk az eszközökbe való beruházás lehetősége is.

Valószínűleg ennek köszönhetően kevesebbet dolgoztak a 19. század első felében a jobbágyok, mint az második felében a parasztok. Amikor mindenki a saját földje tulajdonosává vált, akkor már nagyobb tétje lett a munkának: a paraszti földek elaprózódása vagy az új földek vásárlása lett a tét. Ez a fajta önkizsákmányolási hajlam inkább a jobbágyfelszabadítás után, a korai kapitalizmus időszakában jelent meg.

Fentről lefelé, jobbról balra: 1. Réger Endre felvétele egy vasárnap délután, rongypokrócon pihenő tardi asszonyról és gyermekéről (NM F 115813), 2. Hofer Tamás fotója átányi kapálókról, pihenés közben, 1955 (NM F 119269), 3. Gulyás János családja munka közti pihenés közben Magyarhomorógon, 1954, Molnár Balázs fotója (NM F 111631), 4. Barkaágakkal a kis kápolnába, virágvasárnapi misére menő, ‘cifra feketébe’, böjti viseletbe öltözött palóc lányok és asszony, 1955, Buják (NM F 124538), 5. Ún. “karulás”: Vasár- és ünnepnapok alkalmával a mezőkövesdi lányok 6-8-10-12-esével egymásba karolnak és végigsétálják a főutcát. Kizárólag a még viseletet öltő lányok vesznek részt a szokásban, 1948, K. Kovács László fotója, 6. Réger Endre felvétele egy vasárnap délután, rongypokrócon pihenő tardi asszonyról és gyermekéről (NM F 115813), 7. Inaktelki lakodalom: táncos és vőfélyek, zenekarral, 1960, Gergely Pál fotója (NM F 198990)

Volt mégis olyan tevékenység vagy akár apró mozzanat a falusi társadalom mindennapjaiban, ami lehetővé tette a kikapcsolódást? 

Korábban is voltak olyan napok, amelyek egy paraszti közösségben pihenőnapnak számítottak, például a vasárnap. Azért a vasárnap, mert az vallási munkatilalom alá esett. Bizonyos szükséges munkálatokat természetesen akkor is el kellett végezni, az állatokat meg kellett etetni és fejni, de valóban igyekeztek vasárnaponként közösségi szórakozási alkalmakat teremteni. A vasárnap tehát nem csak a misére és templomba járást jelentette. Jellemzően férfiak és nők külön szervezték meg ezeket a tevékenységeket. A férfiaknál például ott volt a tanyázás. Ez sokszor a szőlőhegyen történt: így a munka szempontját is figyelembe vették, de tulajdonképpen inkább mulattak. Ugyanilyen szerepet töltött be a jószágtartóknál a sózás. Voltak olyan kérődző állatok, amiket kősóval kellett ellátni kérődzéskor, ezért voltak olyan férfiak, akik kimentek a kinn álló gulyához, méneshez és kivitték a kősót. Ezek a tevékenységek természetesen elsősorban nem a munkáról szóltak, hanem a szórakozásról.

Nagyon érdekes, hogy az igény, hogy az emberek a szabadidejükben munka céljából gyűljenek össze és közben mulassanak, még a modern városi társadalom bizonyos csoportjaiban is jelen van. Pataki Zsófia szakdolgozatában például egy óbudai játszótér szociálantropológiájáról írt: felfigyeltek a környékbeliek arra, hogy valaki a homokozóból homokot vitt haza a papagájának, ezért a férfiak vasárnaponként lementek „homokot őrizni” a játszótérre és közben jót mulatoztak. Tehát ezek olyan ősi rítusok, amelyek újraéledhetnek a modernkori társadalomban is.

A paraszti életmódban a kikapcsolódás mikéntje és ideje nagyon függött az aktuális évszaktól. Nyáron nagyon sok munka volt; korábban kelt fel a nap, később nyugodott le. Lényegében napkelte előttől napnyugtáig fent voltak és dolgoztak, tehát nyáron nem volt lehetséges nagyon olvasni, maximum a Bibliát vasárnaponként. Télen már, amikor csak a háztartásbeli dolgokat kellett elvégezni és az állatokkal törődni, akkor jóval több szabadidővel rendelkeztek. A társas munkák, például a fonóbeli munkák ilyenkor váltak aktuálissá. Télre esett továbbá a lagziszezon, ezek a lakodalmak nem egy napig tartottak, hanem jellemzően három, négy, öt napig. Viszont ezek a pihenések sosem voltak öncélúak. 

Egyik volt kollégám, Szilágyi Miklós írt egy 100 éves, Szabó Lukács nevű kisújszállási parasztemberről, aki az egész életét Kisújszálláson töltötte, de volt olyan utca, amelyet nem ismert a városban. Ott nem volt se rokona, se ismerőse. – Miért ment volna oda? Ebből is látszik, hogy a sétálás és a korzózás abszolút nem volt jelen. Csak céltudatosan mentek egyik helyről a másikra, nem volt lehetőség az ilyesfajta szabadidő-kitöltésre. Persze volt olyan is, hogy az adott munkák közé becsempésztek pihenőidőket, ha egyes munkákban nagyon elfáradtak a parasztok, volt olyan, aki egy kis időre lefeküdt. Nem nézte ki azt a közösség, aki 5 percre ledőlt pihenni nap közben. Továbbá, amikor kimentek lovaskocsival a földre, akkor a visszatérés is lehetőség volt a pihenésre. Összességében tehát munka közben is voltak pihenőidők, de ez persze nem a szabadidőre vonatkozik, csak a test regenerálódására szolgáló pillanatok voltak ezek. Ebben az időszakban még nem voltak olyan szabadidő eltöltésére szolgáló eszközök, szokások, amelyek a szóbeliségen túlmutattak volna. De jelen voltak a mesék, balladák, népdalok: egy jobb mesemondó mesélt a gyerekeknek, egy népdalénekes pedig énekelt a közösségi eseményeken. A legfontosabb esemény továbbra is a vasárnapi templomba járás volt.

Férfiak esetében talán a „kocsmázás” a szórakozás kategóriáján belül említhető, milyen keretei és kultúrája volt ennek?

Ebben az időszakban nagyon éles volt a női és férfi szerepek közötti elkülönülés, a kocsma valóban a férfiak terepe volt. Ez nem csak Magyarországon volt így, hanem más hagyományos társadalmakban is. Az antropológia órámon szoktam vetíteni egy filmet, amely egy hagyományos görög közösséget mutat be: itt is nagyon élesen különválik a férfi és a női tér. Általában a kocsmába férfiak mehetnek, viszont az a nő, aki elveszíti a férjét, vagyis megözvegyül, utána egyedülállóként már mehet kocsmába. Ennek két feltétele van: állandóan feketében kell járnia és nem mehet újra férjhez. Ebben a közösségben úgy tartották, hogy ha már elvesztette valaki a férjét, akkor utána már nem is menstruál, tehát már “nem okoz gondot” többet a férfiaknak. Az elözvegyülés után tehát befogadták a nőket, előtte viszont nem mehettek kocsmába.

Ez Magyarországon is alapvetően így volt, egyértelműen a férfi kultúra részének tekinthető a kocsmázás. Természetesen azt sem tartották jónak, ha valaki túl sokat ült a kocsmában „dologidőben”. Hazánkban például ma is vannak olyan települések, például a Nógrád megyei Berkenye, ahol napközben is nyitva a kocsma, de alapvetően a kocsma reggel kinyitott, aztán délután még pár órára szintén, csak munkaidő előtt és után lehetett menni. Megvolt a rendje ennek is, “dologidőben” nem volt ildomos, sőt egyenesen kinézték azt az embert, aki a kocsmában ült. 

1. Zwack, Porter, Stock, Mecseki Gyógyitóka: plakátok egy kocsmapult mögött, 1949, 2. Sörre várva a söntésnél, 1955, 3. Hűsi csárda az egykori Jávorszki-féle kocsma helyén, Monoron, 1968, 4. Nagyszalontai kocsma a strada Horea 10. alatt, 1935. Forrás: Fortepan

Volt ennek a kocsmázásnak női megfelelője is?

Természetesen az előbb említettekkel párhuzamosan a nők is igényelték azt, hogy iszogassanak, mulatozzanak, de erre nagyon kevés lehetőség volt.  A hatvanas években dokumentáltak a néprajzkutatók egy olyan jelenséget, hagyományt, amely az egyik ilyen lehetőségként tartható számon Mártaalmáson, más néven Szuhahután. Ezen a településen még a hatvanas évek közepéig megmaradt az asszonyfarsang szokása. Egy nagyon erős patriarchális társadalomról van szó, ahol a nőknek alig volt szava, de ezen az egy eseményen, a farsang végén a nők átvették a hatalmat. A nők összejöttek ennek a napnak a delén, maguknak szénből szakállat és bajuszt festettek, elkapták a férfiakat az utcán, elvették a pénzüket és a végén elmulatták a pénzt a kocsmában.  Hívtak zenészt, csak az a férfi mehetett be a kocsmába, aki a zenét csinálta. Énekeltek, italoztak, mulatoztak. Ez a tipikus fordított nap az erősen patriarchális jellegű társadalmakban gyakran megjelenik: az év 364 napjában a férfiak azt csinálhatják, amit a nők csak egy nap erejéig. Hozzá kell tenni, hogy történtek persze ennél durvább dolgok is, ugyanis nagyon erős volt a promiszkuitás ezen a napon, e mellett sok volt a rokoni kapcsolat is. Boglár Lajos néprajzkutató lefilmezte ezt az asszonyfarsangot és a film országos népszerűségre tett szert. A közvélemény szájára vette Mátraalmást, ami tulajdonképpen a végét is vetette ennek a hagyománynak: következő évben már nem rendezték meg az asszonyfarsangot. Mindent összevetve voltak olyan rítusok, amikor a nők is férfivá válhattak, de valójában a kocsma mindig is a férfiak tere volt, és szinte az napjainkig is. 

Voltak olyan, viszonylag gyakori kikapcsolódást szolgáló események, amelyen mindkét nem megjelenhetett? 

Egészen különböző alkalmakról és terekről beszélhetünk itt. A bálok, a táncos események, a különböző vásárok, illetve többféle templomi ünnep és esemény volt, amikor találkozhatott a két nem. Bár a templomban is szigorúan külön ültették általában a férfiakat és a nőket, sőt a lányokat és az asszonyokat, a legényeket és az embereket is, tehát hiába egy térben szerepeltek, azért mégiscsak volt egy szimbolikus távolság a két nem között. Azoknál a társas munkáknál, ahol túlnyomórészt az egyik vagy a másik nem volt jelen, például a fonóban, ahol az asszonyok fontak, ott is megjelentek fiúk. Nem voltak kizárva a fonóból; olykor beköszöntek, vicces történeteket meséltek, de azért nem volt jellemző a jelenlétük. Ugyanúgy megemlíthető még emellett a szilvalekvár főzése, ami szintén egy olyan, tipikusan női társas munka, ami teret ad a szórakozásra is. A társas munka kérdése mindig komplex: egyrészt munka, másrészt információcsere és a szabadidő eltöltésének egy módja is. Mindkét nem megjelent például a disznóvágáson, de itt is határozott munkamegosztást figyelhetünk meg. A belek mosása a nők feladata volt, míg a férfiak feladatai közé tartozott a sonkák sózása és eltevése. Voltak tehát olyan események, ahol együtt voltak férfiak és nők, de ezekben az esetekben is szigorú szabályai voltak annak, hogy hogyan látják el a feladatokat és osztják be a tereket.

1948 után fokozatosan elkezdődött a mezőgazdasági termelés kollektivizálása és megalakultak a termelőszövetkezetek Magyarországon. Mennyiben befolyásolta ez az emberek szabadidejét? Több vagy kevesebb lett a nem munkával töltött idő?

Azt lehet mondani, hogy különböző csoportok gyökeresen másképp álltak az új szabadidő kérdéséhez. Van egy kiváló szociográfusunk, falukutatónk, Márkus István, aki sokat foglalkozott azokkal az alföldi szegény parasztokkal, akik pont a fordulat, a kommunista átmenet után kaptak lehetőséget saját föld vásárlására. A réteg, amelyet úgy nevezett, hogy utóparasztság, egy olyan generáció volt, amely belenőtt abba, hogy a föld a minden és hajlamos volt az önkizsákmányolásra. Végletekig dolgoztak, számukra nagyon kevés volt a szabadidő.

Más a helyzete természetesen azoknak, akik termelőszövetkezetekbe kényszerültek. Azoknál, akik kollektívba kényszerültek, volt egy kényszerű szabadidő. Amíg a saját földjükön dolgoztak, nem volt napi szintű szabadidejük, általában napkeltétől napnyugtáig dolgoztak, de volt olyan közösség is akik, hajnal kettőkor keltek, még bőven a napfelkelte előtt. A téeszbe kényszerülteknél neurotikus probléma volt a szabadidő kérdése sok ember számára. Id. Juhász Pál, A Szabolcs-Szatmár megyei nők neurotikus eseteinek magas számáról című tanulmányában olvashatunk erről bővebben. Ez a tanulmány bemutatja, hogy azért nem tudnak mit kezdeni magukkal a nők ebben az időben, mert lett egy eddig még sosem tapasztalt kötött munkaidejük, ami mellett egy olyan szabadidő jelenik meg, amivel nem tudják, hogy mit is lehetne kezdeni.

Hazamentek, és nem szokták meg még tulajdonképpen azt, hogy nincs mit tenni. Ilyenkor még nem alakult ki egy olyan szabadidős menetrend, amely megvilágítja azt, hogyan lehet értelmes és hasznos módon eltölteni a felszabadult időt. Még nem volt meg az a szabadidő kultúra, mint amilyet később tapasztalhatunk. Ezzel szemben az a rendszer, ami a háztájival eljött, mégiscsak valamilyen szinten fenntartotta azt az eredeti rendszert, ami korábban volt: a saját földeken való munka visszahozta valamelyest a régi paraszti életmód, munkarend egy részét. 1948 után még nem Rákosiék és Kádárék azok, akik megváltoztatják ezt a rendszert, hanem majd inkább a modernizáci hoz változást a pihenéskultúra fejlődésében.

A modern, polgári szabadidős minták falun belüli elterjedése, mint például a televízió, sokkal nagyobb előrelépés ebben, mint az aktuális gazdasági helyzet. A hatvanas-hetvenes évek végén kialakult televíziókultúra nagyban köszönhető az ekkor már ténylegesen létező szabadidő megjelenésének is. Ekkor terjednek el főleg azok a szórakozási formák, amelyek napjainkban is jelen vannak. Ma már azt sem lehet mondani, hogy falu és város között olyan nagy különbség van.

Hogyan képzelhetjük el egy átlagos falusi polgár egy napját az ’50-es, ’60-as években? A háztájival együtt is volt még szabadidő? 

Összességében a háztájival együtt is kevesebb lett a munkaidő. A téeszben mondjuk 10-11 órát dolgoztak, de ezzel szemben a háztájiban nem volt állandó időtartam, amelyet ott töltöttek. A háztáji a termelőszövetkezettől használatra kapott földterület, tehát ott már nem voltak nagyállatok. Egyszerűbben: a háztájiból hiányzott a ló és a szarvasmarha, csak sertést és baromfikat lehetett tenyészteni. Zöldségek szempontjából itt a krumpli- és kukoricatermesztés volt a jellemző, továbbá ami a takarmányhoz kell. Azok a területek, ahol az első gazdaság nem a téesz volt, például Nógrád településein, ott zártkertek is maradtak. Itt nem is a termelőszövetkezet, hanem inkább a vasút, illetve a börtönök (Márianosztra, Vác) foglalkoztatta főként az embereket. Ezeken a településeken azért választotta sok ember inkább ezeket munkahelyeket, mert nem heti 5 napot, 8 órában foglalkoztatták őket, hanem időszakosan; 24-48 órában, így sokkal több szabadidejük maradt. Ez azért volt kedvező számukra, mert az előbb említett zártkertekben elterjedt a málna, ami neveléséhez szükséges feladatokat sokkal könnyebben el tudták végezni ennyi idő alatt, mint esetlegesen egy átlagos hétköznapi műszak után. Ha ebben az esetben összeadjuk a munkával eltöltött időt, akkor egyenlő a termelőszövetkezetben és a háztájiban eltöltött idő, csak sokkal rugalmasabban lehetett alakítani az időbeosztást. Összességében az átlagos napi 13-14 órás munkaidő lecsökkent 8-10 órára.

Humoros kép disznóvágásról, 1957, 2. Disznóvágás-életkép 1936-ból, 3. Monori járás nyolc termelőszövetkezetének közös sertéstenyésztő vállalkozása, 1971. Forrás: Fortepan

A modernizáció kérdéséhez visszakanyarodva: a Kádár-rendszer létrejöttén és megerősödésén túl tehát nagy szerepet játszott a modernizáció is a pihenéskultúra fejlődésében?  

Igen, határozottan. Főként a televízió az, ami megváltoztatja az egész rendszert. Hatalmas, eddig soha nem látott szenzáció alakul ki a televízió körül: jönnek a sztárok, bemondók, sorozatok. Hiába csak egy csatornát lehetett nézni tulajdonképpen a rendszerváltásig, kultikus sorozatot, mesék alakultak ki ebben az időszakban. Átjött a városi minta a faluba is, kinyílt a világ. Látták, hogy hogyan élnek mások, és ez egy vonzerőt jelentett. Ugyanígy ebben az időben az öltözködéskultúrára is hatással volt a televízió, például egy bemondó csinosnak talált blúzát megvarratták falun is a lányok, asszonyok.

A sokat emlegetett általános életszínvonal-javulás mellett mégis nőtt az öngyilkosok és az alkoholisták száma a gulyáskommunizmus idején, tanár úr szerint ez minek köszönhető? 

Ha a kalóriabevitelt vizsgáljuk, arra egészen konkrét adataink vannak. Fokozatosan növekedett az egy főre eső kalóriabevitel, ami a nyolcvanas évek közepén tetőzött, onnan pedig fokozatosan csökkent. Viszonylagos ételbőség volt jellemző, olcsó és könnyen hozzájuthatóak voltak az élelmiszerek. A másik oldal már egy nehezebb kérdés, lehet a különböző rendszerváltásoknak és társadalmi váltásoknak a traumája is egy kiváltó ok. Sok embernek okozott az traumát, hogy elvitték a Gulágra vagy hadifoglyok lettek, az ’56-os forradalom utáni bebörtönözték, kuláklistára tették, vagyonos parasztból nincstelen lett, vagy éppen az, hogy hozzá nem értő párttagokból téeszelnök lett a szeme láttára, aki ezentúl felette parancsol.

Az egész Kádár-korszakbeli kompromisszum, hogy meg kellett alkudni. Mennyire nehezen lehetett feldolgozni azt, ha valakit megpróbáltak beszervezni 3/3-as ügynöknek? A szociológusok tudják is ezt mérni, a társadalmi tőkeelméleteknek egy területe a boldogságindex. Akkor egészséges egy közösség, ha magas a hálózatokban rejtőző társadalmi tőke, ha bizalmasak az emberek egymással. A Kádár-korszak viszont pont a bizonytalanságot hozta el az emberek életébe. Vannak olyan jeles regények, mint például Sánta Ferenc Húsz órája, amely pontosan jól mutatja, hogy egy korábbi baráti társaság hogyan fordul egymás ellen. Magyarországon ebben az időben nagyon alacsony lett a boldogságindex és a bizalmi index.

Az már egyetemesebb kutatási kérdés, amit Emil Durkheim francia társadalomtudós 1897-ben az öngyilkosságról írott munkája tartalmaz. Az öngyilkosság nem egyéni traumafeldolgozási technika, hanem egy társadalmi intézmény. Durkheim szerint befolyásoló tényező a vallás. Magyaroszágon a szekularizáció, az istentől való elfordulás komoly oka ennek. Amikor már nincs ott az isten, akkor ott az egyéni döntés, és sokkal többen lesznek öngyilkosok. Nagyjából a ’80-as évek közepén volt a legmagasabb ez a szám, 40 fő jutott 100 000 halálesetre levetítve. 

A szakszervezeti nyaralók és a hétvégi házak építése/megjelenése laikusként fontos lépésnek tűnik a 20. századi pihenés témakörében. Valóban az? 

Mindenképpen. Például ha a Balaton turizmusát nézzük, ott jól látható, hogy az I. világháború előtti elithez képest a II. világháború után már valóban egy szélesebb társadalmi csoport „veszi tulajdonba” a tavat. A SZOT-üdülők voltak ezeknek a nyaralásoknak a főbb bázisai. Viszonylag olcsók voltak ide a beutalók, szinte mindenki az akkor Kádár-korszakbeli fizetésével is megengedhette magának, hogy eltöltsön itt egy pár napot a családdal. Tudatosan próbálta a rendszer alacsonyan tartani az árakat, legalábbis mindennapi élelmiszer szempontjából. Valóban azt lehet állítani, hogy eddig el nem képzelt módon, széles társadalmi réteg kapcsolódott be a turizmusba és a szabadidős tevékenység ezen formájába. Ehhez az is kellett persze, hogy az egész társadalom áttért az alkalmazotti létre, ez pedig fizetett szabadsággal járt.

Maga a fizetett nyári szabadság teljesen átírta az életformát. Ha visszatekintünk a régi parasztságra, ott a nyár a munkacsúcs volt, míg most ez pont megfordult.

A Kádár-korszak másik találmánya „víkendtelek-mozgalom” felújítása, amelynek keretein belül lehetővé tették a hatvanas évek végén, hogy bárki vásároljon egy második ingatlant is. A hatvanas-hetvenes években falvakban parcelláztak fel erre a célra területeket. Ezek a telkek visszahozzák azt az arisztokrata, főnemesi tradíciót, ami a kétlakisághoz kapcsolódik. Hagyományosan az arisztokratáknak volt egy bérpalotája Budapesten, amelyben télen laktak, viszont nyáron elmentek a vadászkasélyba, vidékre. A magyarokban benne van ez a kétlakiság, és nagyon sok olyan ember volt a Kádár-korszakban, aki úgy érezte, hogy ezzel visszakapott valamit. Ez egy óriási elismerés volt és nagyon fontos lépés a szabadidő intézményesülésének történetében. 

1. Tömeg a Palatinus strandfürdőben, Margitsziget, 1988, 2. Csoportkép a mai Pagoda Pihenő Panzió, az akkori SZOT üdülő előtt, Mátraháza, 1964, 3. SZOT pedagógus üdülő, Mátrafüred, 1969, 4. Üdítők, 1983, 5. A Hírlapkiadó RT. üdülője a tó felől nézve, Siófok, Deák Ferenc sétány 10., 1964. Forrás: Fortepan

A ’80-as, ’90-es években már otthon is elérhetővé váltak olyan eszközök amik elősegítették a kikapcsolódást? Mik voltak ezek?

A rádió jelent meg legelőször, már a két világháború között, de kezdetben még csak a városokban volt elérhető. A falvakban a rádiók a villamosítás következtében, a ’40-es években jelentek meg. A rádió alapvetően mindig is egy háttértechnika volt, munka mellé szólt. Ritkán számított önálló tevékenységnek. A legnagyobb újítás egyértelműen a televízió volt, mert ez már nem háttér-, hanem főtevékenységnek számított. A televízió egy idő után szabadidőt szervezett. Voltak kiemelt műsorok, amelyeket az egész ország nézett (táncdalfesztivál, sportrendezvények). A televízió kultuszszemélyeket teremtett, például bemondókat: Kudlik Júlia, Antal Imre, vagy például külföldi sorozatoknál Derrick és Columbo. Ami szintén ugrás ezután, az a videó megjelenése. Ez azért volt fontos, mert lehetett vásárolni és kölcsönözni ezeket és mindenki magának döntötte el, hogy mit szeretne nézni. A zenehallgatásban is megvan ez az evolúció: a szalagos magnótól a kazettáig, a táskamagnótól a walkmanig. Összeségében véleményem szerint mégis a televízió volt az internet megjelenéséig a legnagyobb hatással a társadalomra, hiszen bizonyos társadalmi rétegekben a fikció belépett a mindennapi életbe, és így folyamatos beszédtémát szolgáltattak a sorozatok.

Az interjú az ELTE Néprajzi Intézetének Néprajz és média kurzusára készült, a szerző az egyetem hallgatója.

Borítófotó: Fortepan, Kereki Sándor fotója, 1974, Az első fotóblokk archív képei a Néprajzi Múzeum tulajdonában állnak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: