Május 26-án az Ódry Színpadon jártunk, ahol a Puszták népe (társadalmi szorongásról) című darabot vitték színre tehetséges pályakezdő művészek. A humorban, zenében és mozgásszínházi elemekben bővelkedő előadást most néprajzos szemüvegen keresztül vizsgáljuk. Csapó Kriszta beszámolója.
„A megfigyelés és a kérdőív a jelen rögzítésére (…) félévszázadnyira az uradalmi cseléd létállapottól igencsak szerény mennyiségű és kétes minőségű anyagot eredményezne” – írja Szilágyi Miklós (1998: 37) néprajzkutató a pusztai világ kutatásáról. A kutatások eredményességéhez szerinte feltétlenül hozzájárulnak a néprajztudomány egyéb forrásai, így például a szociográfia és a szépirodalom. El is érkezünk ezzel Illyés Gyula Puszták népe című művéhez, mint „alapvető, mással nem helyettesíthető néprajzi forráshoz” (Uo.).
Gunda Béla etnográfus, aki maga is a pusztán nőtt fel, hasonlóan vélekedik Illyés művéről. Gunda egyik tanulmányában főképp a hagyomány- és szokásvilág irányából közelíti meg a szöveget, különös „pannon eredetiséget” feltételezve a pusztai szokásvilágban, amelyről szerinte Illyés „néprajzi hűséggel ír” (GUNDA 1982).
A Puszták népe néprajzi forrásként való alkalmazásával kapcsolatban azonban nem feltétlenül kell magánál az eredeti szövegnél megállnunk. Az SZFE, a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Kaposvári Egyetem, a MOME és az ELTE hallgatói 2023 februárjában színpadra állították az Illyés-mű alapján készült Puszták népe (társadalmi szorongásról) című előadásukat Regős Simon rendezésében. A bemutatóra a Képzőművészeti Egyetemen került sor, azóta viszont többek között az Ódry Színpadon és a VéNégy Fesztiválon és Színházi Találkozón is látható volt a darab.
1. Ökör, avagy elátkozott néprajzkutató (Babinchak Atanáz). Készítette: Hivessy Menyhért, 2023; 2. Károly (Veress Kamen), a néprajzkutató terepen. Készítette: Hivessy Menyhért
Az alábbiakban összefoglalom, a darab milyen néprajztudományi kérdéseket, dilemmákat, témákat emelt ki számomra, és hogy a folklórműfajok, szokások és a hiedelemvilág színpadra emelése hogyan történik ebben az esetben. Az alcímeket az előadásban szereplő dalok részletei adják, a cikk tartalmát pedig nem kritikai motiváció vezette, sokkal inkább személyes elmélkedés és élménybeszámoló igénye.
„Vakációzik a magyarságtudatom”
Nyugati pályaudvar, ismeretlen korszak, ismeretlen politikai rezsim, de minden bizonnyal létező elnyomás – amit esetünkben akár tudományos értelemben is vehetünk. Innen indul a darabunk. Főszereplőnk és idegenvezetőnk Gyula (Nyomárkay Zsigmond), a már Pesten élő pusztai fiú, aki néprajz szakon frissen diplomázott barátait, Károlyt (Veress Kamen) és Lászlót (Babinchak Atanáz) „szabadmerülésre” kíséri szülőhelyére, a nagyanyja (Turi Péter) temetésére.
Úgy Gyula, mint a két városi néprajzkutató szemszögéből erősen meghatározott az idézőjelek által jelölt alá-fölérendeltség is: az adatközlő lent van vidéken, akit maga az adat határoz meg, amit belőle ki lehet nyerni, fel lehet gyűjteni, az adat birtokában aztán irány vissza Pest (vagy Buda), ahol az otthonos városi létben újra megnyugodhat a néprajzkutató.
A városban létezés kényelmével együtt járó kiváltság a néprajztudomány művelésének lehetősége, a beszéd, az írás, a saját, hallatható hang privilégiuma. Az előadás kiemeli, milyen előjogokkal élhet az, akinek a tudományos kutatás lehetőségei megadatnak. Továbbá problematizálja, hogy ez a nagyon különleges pozíció csak akkor tudna változtatni a benne domináló távolságon, ha reflektálunk rá. Ez alkalomadtán azzal jár, hogy feladjuk azokat a pozíciónkból fakadó, sajátos fogalmi kereteket (ország, határ, Buda stb.), amik más helyzetű emberek számára nem bírnak valós jelentéssel. Ugyanis a privilegizált fogalmak – úgy gondolom –, ideális esetben nem lehetnének viszonyítási alapok.
Ugyanitt fontosnak tartom beemelni: az, hogy lehetőségem van a szabad(!)időmben egy budai albérletben ücsörögve egy ablakos szobában, kávét szürcsölve minderről írni, az is egy többszörösen szerencsés helyzet eredménye és kényelme. És én is, akár a darabban szereplő két gyűjtő, borzasztóan félek a terepmunkák során a beszélgetőtársakhoz (nem „adatközlőkhöz”) kapcsolódni. Úgy gondolom, ez a félelem is (legalább részben) a kényelem feladásából fakad.
1. Ököristálló. Készítette: Hivessy Menyhért, 2023; 2. “Táncolj magyar!” – Balról a számadó (Ionescu Raul), Hanák (Juhász Tibor) és Tehén (Turi Péter). Készítette: Kuttner Ádám, 2023; 3. A nagymama szelleme (Turi Péter). Készítette: Hivessy Menyhért, 2023
Az előadásban a néprajzosok karakteréhez és a kutatási gyakorlathoz kapcsolódó keserédes humor, ami a betétdalokban csúcsosodik ki, kimért és közérthető kritikát nyújt a néző számára. A második felvonásra ez kiegészül azzal a ki nem mondott bírálattal, amely során a halott nagymama szellemének átkát követően a két néprajzkutató (feltételezhetően) ökörré változik, majd egy társadalmi osztályváltás reményében kötött házasság örömére a lakodalmi vacsorára levágják őket.
„Nincsenek érzelmek, kutatási cél van”
A tudományosság és a személyesség elválaszthatatlansága többszörösen problematikus kérdéskör a néprajztudományban. Az 1960–70-es években megjelent autoetnografikus megközelítések szerint a saját pozíciónk felvállalása kéz a kézben (kéne) jár(jon) azzal, hogy reflektálunk a kutatások közben felmerülő kutatói érzelmekre, megélésekre, sőt testre(!) gyakorolt hatásra.
Az objektivitás elvárása ugyanis, ami érzelemmentességet és érdekmentességet követel meg, leválasztja a tudományról a természetes emberi tapasztalatokat és a testérzeteket, és a tudományt úgy állítja be, mint egy emberi érzékeléstől független, abszolút tudáshalmazt. Ám ahogyan az érzelmeinknek és a testünknek is vannak politikai vetületei is (hiszen egy test megjelenése egy színpadon már önmagában olyan, politikában is lényeges kérdéseket hoz be, mint a nem, bőrszín, életkor), a tudományosságban sem választható szét teljes mértékben a megfigyelő és a megfigyelt jelenség.
A kutatások nem ideális környezetben és nem társadalomelméleti vákuumban jönnek létre. Akárcsak a színdarabban, olyan emberi érzetekre hatást gyakorló tényezők is részét képezik, mint egy húgyszagú aluljáró, egy bivalyerősre főzött pálinka bűze és az általa okozott rosszullét, az ölelésekre vágyó idegenek testi közelsége, vagy akár csak a kutató öltözete, cipője is, ami nem csak testi kényelemért (vagy kényelmetlenségért) felelhet, hanem megjelenésével hatással lehet a beszélgetőtársak visszajelzéseire.
A személyesség és a tudományosság szétválasztásának kísérlete és aztán ennek a kutatóra gyakorolt romboló hatása mutatkozik meg a két fiatal néprajzkutató színpadra vitt kapcsolatában. Károly a nyitójelenetben kategorikusan kijelenti, hogy a kutatási cél nem férhet össze kettejük intim viszonyával, a tudományos lelkesedés fölülírja a szerelmet: a pozitivista gyűjtési felfogás ellentmond az átfogó, érzelmeket és transzparens önreflexiót felvállaló megközelítéssel.
Ez László számára kevésbé komfortos, ami szintén hatással van arra, hogy a kutatási gyakorlat hogyan valósul meg a pusztán eltöltött idő során. Bár László próbál érzelmileg is kapcsolódni a pusztaiakkal, mégsem találja meg a jó egyensúlyt az empátia és az önreflexió között: elmondása szerint „osztozik a pusztaiak nyomorában”, mégis minden második lépésével igyekszik visszatérni a budai komfortzóna kényelmébe.
1. Balról a nagymama (Turi Péter) és Virág (Gálhidy Gizella), a szomszéd lány. Készítette: Kuttner Ádám, 2023; 2. Virág (Gálhidy Gizella). Készítette: Hivessy Menyhért, 2023; 3. Virág (Gálhidy Gizella) és a számadó (Ionescu Raul). Készítette: Kuttner Ádám, 2023
A tudomány és a személyesség efféle viaskodása és ingadozása végül az érzelmek javára változik. Ezt ugyanakkor a két kutató korábban is említett ökörré változása erősen relativizálhatná is, de nem gondolom, hogy a nagymama átkának beteljesedése tudományos állásfoglalásként értelmezendő, sokkal inkább rájátszik arra, hogy sosem tudhatjuk biztosra, mikor válik valósággá a hiedelemvilág.
„Eszik-iszik a városban, semmire sincs gondja”
Szeretnék egy bekezdést szánni a darab mértékletességének kérdésére – szintén néprajzi szempontból –, ugyanis az előadásban kissé ingadozónak találtam az egyensúlyt a karakteralkotás szintjén.
Egyrészt nagyon értékelem, hogy nem a tájszólást választották a pusztai emberek meghatározó jellemvonásaként, ugyanis nagyon könnyen parodisztikussá válhatott volna a nyelvi jellemzők kiélezése. A darab egyetlen szereplője, aki tájszólásban beszél, az Hanák, a pusztai tanár karaktere (Juhász Tibor), ami elsőre ironikus párosításnak is tűnhet, azonban jelezheti ez a struktúra a helyi standard és a helyi tudás különlegességét is.
A nyelvészetben mára már többé-kevésbé elfogadott tény, hogy a tájnyelv is „helyesnek” számít, legalább annyira, mint a köznyelv, illetve hogy az elsődlegesen megtanult dialektus tulajdonképpen anyanyelv(járás). Ennek fényében a jó pedagógus feladata (ahogy ezt Lanstyák István is kifejti (1998: 24)), hogy megtanítsa a sztenderd formákat „a nyelvjárásra mint a tanuló legszilárdabb, legjobban beidegződött nyelvváltozatára építve (vagyis azt nem lerombolva, hanem alapként használva), illetve [azt, hogy] milyen beszédhelyzetekben várja el tanulóitól emennek használatát.”
Lanstyák ugyanakkor kitér arra is, hogy a kiejtésnek nincs köze a beszéd esztétikumához abban az értelemben, hogy „a magyar nyelvet csallóközies, palócos vagy bodrogközies kiejtéssel is lehet választékosan, árnyaltan, művelt emberhez illően beszélni” (Uo.).
Hanák dialektusa (tanári pozíciójából kiindulva) valamiképp feloldja ezt a szociolingvisztikai problémát azzal, hogy a személyén keresztül a színpadra állított világban a standard magyar irodalmi nyelvhez képest nincs alávalóbbként meghatározva a tájnyelvi beszéd minősége. Ebben a tekintetben a lehető legjobb döntésnek tartom, hogy Hanák az egyetlen, aki tájszólásban beszél.
A halott nagymama karaktere ezzel szemben már kevésbé kiegyensúlyozott. Míg a többi szereplő nem szembetűnően sztereotipikus, a nagymama esetében teljesen leképeződik a mesékből, viccekből, közmondásokból és egyéb folklórműfajokból is jól ismert kotnyeles, ártó, mindent irányítani akaró (és kicsit boszorkányszerű) anyós képe. A gonosz női szereplő jelenlétével önmagában nem lenne probléma, viszont a legtöbb esetben zavarbaejtően és fölöslegesen eltúlzott, gunyoros humor párosul hozzá, ami által az őrület határát súroló karakter csak nehezen vehető komolyan (és azzal, hogy egy férfi játssza a karakterét, ez még inkább túlcsordul). Ez a parodisztikus karakterábrázolás nem hatott újszerűen és nem éreztem egységben a darab összességével.
Ezzel egyidőben a nagymama néhol mégis jól időzített „szellemjárásai” kimért humorral erősítettek jelenlétén (pl. ahogy a temetés körül háborog az ottmaradottak modorán), és az előbb említett túlfeszítések nélkül is megmaradt volna a karakternek ez a fajta komikuma, az esetlegességének elkerülésével.
A női karakterek kapcsán egy dolgot emelnék még ki: az alkotók nem esnek bele a nemi erőszak esztétizálásának túl gyakori hibájába, sőt: hatásos, de túlzott szexualitást mellőző, szép, és mégis megrázó megoldással élnek a pusztai lány (Gálhidy Gizella) megerőszakolásának jelenetében. A nem sokkal később felcsendülő Koncz Zsuzsa-féle Szőke Anni balladája pedig globális jelenséggé és közösségi traumává tágítja a nők társadalmi felemelkedésének reménytelenségét, a mindenkori, névtelen nők ellen elkövetett erőszakot és az idealizáltnak tűnő rendszerek rothadását.
„Nem úgy van most, mint volt régen”
Az előadás szerves részét képezi a zeneiség, amit a Slapstick? együttes (Gulyás Bence – dob, Gerner Koppány – basszusgitár, Molnár Barnabás – szólógitár) élőben nyújt a közönség számára. Saját stílusukhoz hűen, a színdarabbeli dalok egy része is a hiphop, a jazz vagy a funk stílusjegyeit hordozza magán. (A színdarab témáját tekintve azt is érdemes megemlítenünk, hogy ezek a zenei műfajok is a legszegényebb, sokszor szegregált, bevándorló hátterű közösségekből indultak ki, noha nem a pusztáról, hanem Amerikából.)
1. Slapstick? együttes. Készítette: Csige Aranka, 2023; 2. Slapstick? együttes. Készítette: Csige Aranka, 2022
Mivel kézenfekvő lett volna a témából kifolyólag az előadásba kizárólagosan népdalokat beemelni, kifejezetten örültem annak, hogy ezzel a stílusváltással és zenei anakronizmussal éltek az alkotók. Egyrészt humorforrásként is működik ez az eszköz, másrészt a népdal műfajának a köztudatban elfoglalt eszményi, romantikus megközelítését kérdőjelezi meg, ugyanis a színdarabban több dal is folklórszöveget helyez új zenei köntösbe.
Ez a gyakorlat ugyanakkor leképezi a „magasnak” tekintett irodalom és a folklór viszonyát. Ezek folyamatos kölcsönhatásban léteznek, és szövegek szintjén átjárás van közöttük a folklorizmus és a folklorizáció folyamatai által. Tehát ugyanúgy kerülhet át folklóralkotás, népdalszöveg és népi forma a hivatásos művészet kontextusába (lásd például az irodalmi népiességet Faludi Ferenctől kezdve), mint ahogyan „magas” irodalmi szövegek is visszaköszönhetnek folklóralkotásokban (például Petőfi Sándor Alku című verse és annak népdalként felgyűjtött változatai). A Puszták népe (társadalmi szorongásról) ebben a tekintetben zenei folklorizmust mutat fel, annak egy olyan friss és jelenszagú formájában, amivel egyszerre távolítja el a népiesség témájától a darab nézőjét, és egyszerre vonzza is be a zenével, mint kollektív rákapcsolódási csatornával.
Bár felmerülhet a kérdés, hogy a néhol humorral összekapcsolt stílusváltás nem csorbítja-e a népiesség integritását (már ha van ilyen), akkor azt kell mondanom, hogy amiatt nem, mert ha a néptánc is lehet minden, amit a nép táncol, akkor a népzene is lehet az, amit a nép énekel és játszik, de erről természetesen megoszlanak a vélemények.
A Puszták népe (társadalmi szorongásról) színdarab nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy kritikusan tudjunk kérdéseket feltenni az olyan kőbe vésettnek tűnő koncepciókról, mint a tudomány vagy a népi kultúra egyedisége. Ha ilyesmikről gondolkodnátok, nézzétek meg ti is, amíg még lehet, legközelebb például az Ördögkatlan Fesztiválon augusztus 5-én, jó almafröccsel, jó levegőn, jó emberekkel. Az ilyen jó darabokat így (is) érdemes.
Borítókép: Balról László (Babinchak Atanáz), Gyula (Nyomárkay Zsigmond) és Károly (Veress Kamen). Készítette: Kuttner Ádám, 2023.
Irodalom
- GUNDA Béla 1982 A puszták népe és a néprajz. Dunatáj V/3. 22–34.
- LANSTYÁK István 1998 Nyelvünkben – otthon. Dunaszerdahely: NAP.
- SZILÁGYI Miklós 1998 A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból. Új Dunatáj III./4. 37–45.