Ki adta el Erzsébet királynénak a kalotaszegi varrottast?

Szépirodalmi tevékenysége, néprajzi gyűjtései, tudományszervezési és pártfogó munkája révén országos elismertségre és nemzetközi hírnévre tett szert Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka, a 19. század második felének sokoldalú etnográfusa. Életművének legfontosabb eredménye, hogy a feledésre ítélt kalotaszegi varrottast világhírűvé tette: Klotild főhercegné, Erzsébet királyné, de még Sarah Bernhardt is vásárolt belőle.

A 19. századi nemzetépítés és a népi kultúra összefonódása átszőtte Hory Etelka életét. Irodalmi munkássága nagyban hozzájárult a kalotaszegi régió nemzeti tájjá tételéhez, a varrottas háziipar megteremtése pedig nemzetközi rangra emelte – és egyben árucikké is tette – a kézimunkákat, ezzel hírnevet és egyúttal megélhetést is biztosított a helybéli lányoknak és asszonyoknak. Az első generációs néprajzkutatókat tekintve is kiemelkedően gazdag az a forrásanyag, amely fennmaradt életéről és munkásságáról, egy olyan korban, ahol koránt sem volt egyértelmű, hogy nőként, saját jogán ilyen sikereket érhet el. Hogy életműve nem merült feledésbe, az kezdetben Sebestyén Kálmán és Hála József néprajzi fókuszú összegző írásainak (Sebestyén 1998; Hála 1998, 2003), újabban pedig Török Zsuzsa irodalomtörténeti tanulmányainak (Török 2016a, 2016b) köszönhető. Jelen írás csupán egy rövid kedvcsináló a gazdag életmű alaposabb tanulmányozásához.

A gyűjtő

Hory Etelka Magyargyerőmonostoron (Kolozs megye) született 1843-ban a református lelkész és költő Hory Farkas és Aumüller Rozália első gyermekeként. A legtöbb korabeli fiatal lányhoz hasonlóan Hory Etelka kilátásait is meghatározta az apa műveltsége, társadalmi státusza. A minden bizonnyal rendkívül olvasott, alkotóként is elismert apa jelenléte magában hordozta a lehetőséget, hogy lánya a korban szokatlan, ám társadalmi helyzetét tekintve szinte magától értetődő pályán találja meg számításait. A 19. században a felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó nők számára már lehetőség nyílt, hogy bizonyos területeken saját jogukon váljanak ismertté.

A fiatal Hory Etelka 1853-tól a kolozsvári leánynevelő intézetben tanult. Első néprajzi gyűjtését 16 évesen küldte el Kolozsvárott tanuló öccse, Hory Béla (későbbi árvaszéki elnök) közvetítésével Gyulai Pálnak. Az anyagból 7 népdal bekerült a Magyar Népköltési Gyűjteménybe (Domokos 2015: 229–231 és 306–308). 1862-ben házasodott össze Gyarmathy Zsigmonddal, akivel Bánffyhunyadon élték le életüket: hét gyermekük született, amelyből négy érte meg a felnőttkort (részletes életrajzot közöl Sebestyén 1998).

A Vasárnapi Ujság 1895. szeptember 22-i lapszámában a Dunky-fivérek (Ferenc és Kálmán) által készített fotón látható. (Forrás: OSZK Képtár, DKA-038058)

Hogy a néprajzi gyűjtései és az üzletasszonyi tevékenységei is rendkívül sikeresnek bizonyultak, abban nagy szerepe volt, hogy egész élete Kalotaszeghez kötődött. Ismerte és a korabeli irodalmi népiesség elvárásainak megfelelően ábrázolta is a vidéket. Lelkes támogatója volt a jegenyefürdői etnográfus telepnek, ahol a kor jeles tudósai gyűltek össze. A mélyebb rétegekre is kiterjedő lokális tudásának titka abban rejlett, hogy Kalotaszeg egyszerre volt számára otthon és terep: élő, kölcsönös kapcsolata volt a helyiekkel (bővebben lásd Tőkés 1989). Ezt jól példázza, hogy egyedül ő tudta rábeszélni az idegennek minősülő Vikár Bélától elzárkózó Tamás Katát, a később ismertté vált énekest, hogy engedje fonográfra rögzíteni a népdalait (Hála 2003: 206–207; Tari 2016: 4–5).

Mivel kiváló kapcsolatot ápolt a korszak meghatározó etnográfusaival, köztük Herrmann Antallal vagy Jankó Jánossal, így az 1889-ben alakult Magyarországi Néprajzi Társaságban is szerepet vállalt mint A népélet használati tárgyai szakosztályának előadója. Ugyan sem az elnökségben, sem a választmányban nem voltak női tagok, Gyarmathyné mellett a szakosztályi előadók között találjuk Torma Zsófia régészt, a Palaeethnographiai (ősnéptan) szakosztály előadóját és Mara Čop-Marlet a Horvát nemzetiségi szakosztály tagját. Gyarmathyné tagságával erkölcsileg és anyagilag is támogatta az induló Néprajzi Társaságot, és bár számos cikket jelentetett meg különböző lapokban, az Ethnographiában sosem publikált (Landgraf 2019).

Az üzletasszony

Gyarmathy Zsigáné számára a kalotaszegi varrottasokkal kapcsolatos országos hírnevet az 1885-ös Országos Általános Kiállítás hozta meg, ahol egy teljes szobát rendezett be varrottasokkal. Herich Károly minisztériumi osztálytanácsos felkérésére, már ismert íróként fogott neki a háziipari csarnokban kiállított szobabelső kézimunkáinak felkutatásához. A Jankó János jegyezte Kalotaszeg magyar népében Gyarmathyné úgy írta le a készülődést, hogy gyermekkori monostori emlékei nyomán járta be a falut régi textíliákat keresve (Jankó 1892). Hory Etelka Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című nagyszabású kiadványban is megírta a legfontosabb tudnivalókat a varrottasról, illetve a kiállítás hozadékáról.

A Kiállítási Lapok címlapja a kalotaszegi szobával, 1885. (Közli Hála 2003: 44.)

Az eredetileg bemutatásra szánt darabok iránt sokan érdeklődtek, ám a tulajdonosok nem akartak megválni tőlük. Kivételt egyedül Erzsébet királynéval tettek: számára sikerült Gyarmathynénak megszerezni egy menyasszonyi lepedőt a kőrösfői Kovács Erzsébettől. A varrottas háziiparrá fejlesztése ebből a keresletből nőtte ki magát. Az arisztokrácia érdeklődését és a felső osztálybeli kapcsolatait kihasználva Gyarmathy Zsigáné lobbitevékenysége célt ért: nemzetközi kiállításokon (1887, Brüsszel; 1890, Bécs) és vásárokon mutatták be, illetve árusították a textileket. A nagyszabású propagandának köszönhetően keresetté vált szobák díszeként főúri körökben, de női és férfi ruhadarabokat is díszítettek kalotaszegi hímzéssel. Az első varrottast Esterházy Pálné vásárolta meg (Hála 2003: 43–44).

A háziipar megteremtésével Gyarmathyné egyfelől nemzeti tájjá emelte Kalotaszeget a hazai emlékezetben és világhírűvé tette a varrottas hímzésmintáit, másfelől munkát adott a kalotaszegi lányoknak, a megélhetés biztosítása révén pedig jobb jövőt kínált számukra. Így a speciális női tudás kenyérkereseti forrássá vált, amely nemcsak anyagi biztonságot, hanem önbecsülést és rangot is nyújtott a fiatal lányoknak és idősebb asszonyoknak egyaránt.

A sikerek mellett azonban meg kellett küzdenie az őt ért vádakkal is. Malonyay Dezső, Bátky Zsigmond és Palotay Gertrúd is támadták főként a népművészet „üzletté silányítása” miatt. Érveik abból a felfogásból eredtek, hogy Gyarmathyné egy élő néphagyományt alakított iparrá, annak minden züllesztő hatásával. A valóságban azonban a kalotaszegiek a század közepe óta nem készítettek varrottast, Gyarmathynénak pedig meg kellett keresnie azt az idős asszonyt, aki még ismerte a hímzés technikáját, hogy tőle tanulják meg a fiatalok. Vagyis a varrottas készítésének hagyománya nem a háziipari tevékenység hatására bomlott fel. Gyarmathyné cáfolta azt az állítást is, hogy a háziipari termékek minősége nem érné el a régi varrottasok színvonalát. Saját maga szólalt fel az olcsó másolatok terjedése ellen és népszerűsítette az „eredeti”, immár védjeggyel ellátott varrottasokat (Hála 2003: 45 és 50–53; Tőkés 1989).

Gyarmathy Zsigáné öröksége

Akárcsak néprajzi tevékenységét, irodalmi pályáját is egyfajta kulturális missziónak tekinthetjük. Az őt jellemző „magyarosság” a nemzetépítés társadalmi diskurzusába illeszthető: a régió érdekében kifejtett népszerűsítő propaganda a hazafiasság kifejeződéseként értelmeződött. Hogy nőként elismert íróvá válhatott, abban nagy szerepe lehetett előbbi körülményeknek, illetve a református hagyományban élő „nagyasszony” szerepnek is (Török 2016a). Első – álnéven megjelentetett – írását 1874-ben adták ki. Legismertebb regényei közt említhetjük a Monostori Katinka (1890), A havasok alján (1891) vagy az Erdélyország tündérország (1900) című műveket, de novelláskötetet is megjelentetett Asszonyokról asszonyoknak címmel 1895-ben. Hála József becslése szerint körülbelül 200 cikke és közel 20 könyve jelent meg élete során (Hála 2003: 40).

A havasok alján borítója (Forrás: moly.hu)

Gyarmathy Zsigáné hagyatéka a közelmúltban került rendezésre: egy része a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár Kutatási és Különgyűjteményi Osztályán, többsége pedig a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságán található a Gyarmathy család hagyatékának részeként. A tematikus egységek között található saját cikkeinek gyűjteménye olyan korabeli lapokból, mint a Kalotaszeg, a Fővárosi Lapok, a Nemzeti Nőnevelés vagy a Pesti Hírlap. Az Országos Levéltárban őrzött családi hagyaték tartalmazza Gyarmathyné kiterjedt levelezését, amely alapján rekonstruálható kapcsolati hálója, gyűjtői és lobbitevékenysége, valamint a családon belüli viszonyok is. Emellett különféle jegyzetek, képeslapgyűjtemény, de még egy receptes könyv is a kutatók rendelkezésére áll (bővebben lásd Török 2016b).

Mindez nem csupán azért említésre méltó, mert a hagyatékból megrajzolható Gyarmathyné életének eddig homályban maradt részletei, a korabeli társadalmi viszonyok és kapcsolatok, valamint a tudástermelés útjai, hanem azért is, mert óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a fennmaradt iratok alapján a varrottast készítő több száz névtelen kalotaszegi lányról és asszonyról megtudhatunk-e bármit is. Tőkés Irén visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a két világháború között Nagykapuson és Kiskapuson működött Faragó Kis Kati, Budó Bori, Szűcs Bözsi és egy Barcsai nevű íróasszony, akik előrajzolták a mintákat (Tőkés 1989: 227). Arra már Basics Beatrix hívja fel a figyelmet, hogy a 19. századi női foglalatosságok közül kiemelkedő kézimunkázás termékei, ha közismertté is váltak, alkotói legtöbb esetben nem ismertek (Basics 2020). Kérdés tehát, hogy az arisztokrata hölgyek által készített kézimunkák műalkotássá válását segítő művészettörténeti muzeológia mellett mihez kezd a néprajzi muzeológia a paraszti viselet és a háziipar tárgyaival, például a kalotaszegi varrottasokkal.

Gyarmathy Zsigáné szobra a kolozsvári Botanikus Kertben (Forrás: Wikimedia Commons)

Gyarmathy Zsigáné azon kevés 19. századi nő közé tartozik, akik köztéri szobrot kaptak. A kolozsvári Botanikus Kertben életnagyságú, ülő szobrát fedezhetik fel a látogatók – ha tudják kit keresnek, ugyanis név nem szerepel az alkotáson. A korabeli esztétikai elvárásokat követő szobrot Szeszák Ferenc szobrászművész készítette Pósta Ferenc, az Erdélyi Nemzeti Múzeum igazgatójának megbízásából 1914-ben, miután az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjtést indított az anyagi alapok megtermésére. Stróbl Alajos tanítványa fénykép alapján dolgozott: a ruskicai márványból készülő szobor gipszmásolatát be is mutatta műtermében a nagyközönségnek. Az alkotás körüli homályos részletekből nem rekonstruálható, hogy a művész eljutott-e a befejezésig, illetve, hogy ezt egyedül vagy segítséggel tette: e körülmény magyarázatul szolgálhatna a név hiányára (Sebestyén 2015).

Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka 1910-ben halt meg betegségben, 2 évvel férje halálát követően, akivel Kolozsvárott közös sírban nyugszik. Hogy életműve ma is releváns tartalommal bír, azt az újabb kutatások mellett az is jelzi, hogy 2020-ban Bánffyhunyadon sétányt neveztek el róla. Életéről Rák József készített filmet 1998-ban, Péntek János nyelvész és Sebestyén Kálmán közreműködésével. Életművének monografikus, tudományos igényű feldolgozása még várat magára.

Forrás: Wikimedia Commons

[A címlapképen Biczó Géza fénykép után készített grafikáján látható a fiatal Hory Etelka a Vasárnapi Ujság 1887. június 19-i számában. (Forrás: OSZK Képtár, DKA-058133)]

Hivatkozott irodalom:

Ajánlott irodalom:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: