2018 augusztusában, második tanévem nyarán került sor a kötelező terepgyakorlatom elvégzésére, amit egyszerre kissé rémülten és izgatottan vártam. Visszatekintve felesleges volt izgulni, ez csak a kíváncsiságból és a néprajz szeretetéből fakadt, ami szerencsére pont ennek a gyakorlatnak köszönhetően a mai napig tart.
Négy szaktársammal és Molnár Csengével, aki doktorandusz hallgatóként vont be minket kutatásába, augusztus végén érkeztünk az északi-magyarországi településre, Göncre. A korábban kereskedelmi csomópontnak számító város ma már a Herman Ottó Múzeum által működtetett Huszita-házról ismert, ami a főhadiszállásunk is volt egyben a kutatás alatt. Az ismerkedés és az első terepbejárás után időnk nagy részét itt töltöttük, interjúink egy részét is az udvaron készítettük el. A ház tisztaszobájában és konyhájában akkor a Múzeum kiállítása foglalt helyet, míg a hátsó szoba és az istálló tájházként működött. A tájházban található tárgyak jelentették a mi kutatási anyagunkat és az interjúinkhoz szolgáltatott tárgyi alapot.
Itt találkoztam először azzal az érzéssel, hogy egy-egy tárgy mennyi történetet rejthet magában, s csak meg kell szólítanunk a megfelelő embert ahhoz, hogy ezeket a történeteket előcsalogassuk.
Természetesen a terepgyakorlat célja nem csak a tájházzal és tárgyakkal való ismerkedés volt, hanem interjúk készítése is a helyiekkel. A kutatásra készülés során már százszor végigfuttatot, a tanórákon újra és újra tanulmányozott módszer, mégis, amikor az első kérdést kellett feltenni, gombócot éreztem a torkomban. „Mi történik, ha nem jól kérdezek?” – hangzott a fejemben a gondolat. Aztán egy mély levegő után emlékeztettem magam, hogy a legrosszabbat akkor tehetem, ha fel sem teszem azt a kérdést.
Az első interjút lassacskán követte a többi. Attól függően, hogy ki milyen kutatási témát választott, kerestük fel a település lakosait, tértünk vissza a Huszita-házba, hogy a tárgyakat elemezzük vagy a helyi könyvtárban kutakodjunk használható információk után. Én az 1950-es, 60-as évek helyi oktatásával foglalkoztam és bepillantottam kicsit a jelenlegi iskolai életbe is. A kutatói munka mellett jutott időnk arra is, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk, így túráztunk a csodás Zempléni-hegységben és részt vettünk Göncruszkán egy családi napon.
A hét végére kimerülten, de elégedetten és mindazzal a gyakorlati tudással tértünk haza, amit addig leginkább a tanteremben hallottunk. A terepnaplómat olvasgatva feltűnik, hogy az kezdeti beszélgetések hogy váltak néhány nap alatt tudatosan strukturált interjúvá vagy hogy egy-egy új információ olyan izgatottságot váltott ki belőlem, mint egy felfedezés. Sokat tanultunk az interjúkészítésről, a terepen végzett munka jelentőségéről és saját magunkról is.
Mégis a gyakorlat legnagyobb jelentősége számomra az volt, hogy sikerült felvennem azt a Deáky Zita tanárnő által sokat emlegetett néprajzos szemüveget, amit igyekszek azóta csak ritkán levenni.
Szerző: Szinok Bianka
ELTE Néprajz Blog 