„Ez irányban a nők tehetnek legtöbbet” Néprajzi gyűjtőmunka mint az érvényesülés útja a 19. század végén

„Népismeret terén tehát a nőknek is van hivatásuk” – írta Dörfler Fanni a néprajztudomány intézményesülésének hajnalán 1893-ban, alig két évvel azelőtt, hogy megnyíltak volna a bölcsészettudományi egyetemek kapui a nők előtt. Az azóta eltelt közel 130 év pedig igazolta kijelentését.

Dörfler Fanni életére vonatkozó jelenlegi tudásunk meghatározó fogalma a hiány. Nem tudjuk mikor született, pontosan azt sem, mikor halt meg. Arckép sem maradt fenn róla, alakja homályba vész. Még a keresztneve kapcsán is kérdések merülnek fel: publikációit néhol Fanny, Fáni vagy Anna néven jegyezte, de az utókor olykor még Jankaként is említi. Az életrajz égető hiányosságaira 2018 végén figyeltem fel, amikor egy szemináriumi dolgozat keretében rám hárult a feladat, hogy összegyűjtsem, mit is tudunk Dörfler Fanniról. A sorozatindító poszt az első jelentős, máig sokat idézett etnográfusnőről szól, aki gyűjtőből vált tudományos kutatóvá.

Wlislockiné, a feleség

Ahhoz, hogy megérthessük Wlislockiné Dörfler Fanni munkásságát, először a nők és a tudomány korabeli kapcsolatáról kell szólnunk. A nőnevelés történetében kiemelkedően fontos szerepet játszott, hogy az adott társadalmi berendezkedés miként vélekedett a női szerepekről és feladatokról. Ehhez kapcsolódóan nem mellékes, hogy a hazai emancipációs mozgalmak csak a 20. század elején formálódtak, vagyis azt láthatjuk, hogy a tárgyalt időszakban a nők tudományos pályára lépése kivételesnek számított. Ezt meghatározta a családi háttér, jellemzően az apa magasabb műveltségi foka, a tudós férj jelenléte, valamint a tanárnői pálya. Dörfler Fanni esetében utóbbi kettővel számolhatunk: gyűjtőmunkája mellett ugyanis tanítónőként dolgozott Bethlenszentmiklóson (ma: Sânmiclăuș), ahol az 1920-as években bekövetkezett haláláig élt.

Férje Wlislocki Henrik (1856, Brassó – 1907, Bethlenszentmiklós) erdélyi szász tudós alapító tagja volt a Magyarországi Néprajzi Társaságnak. Európai cigánysággal kapcsolatos úttörő kutatási eredményeit német és magyar nyelven publikálta. A hosszú betegség után elhunyt Wlislocki nekrológjában Munkácsi Bernát így írt a feleségről: „Szenvedéseiben neje, sz. Dörfler Fanni, ki maga is írónő s néprajzi dolgozataival szintén többször kereste fel folyóiratunkat, ápolta önfeláldozó hűséggel. Mindenki mástól elhagyatva, sőt szaktársaitól is elfeledve, nejének tanítónői állomásán, Bethlen-Szentmiklósban hunyt el Wlislocki múlt év márczius havában.” (Munkácsi 1908: 254.) Ebből a közlésből derül ki, hogy Dörfler főállású tanítónőként dolgozott és kortársai nem feltétlenül tudósként tekintettek rá. A férj halála kapcsán ismét felmerülnek azok a megválaszolatlan kérdések, amelyek közvetlen hatással lehettek Döfler Fanni életére is. A pszichés betegségben szenvedő férjről Voigt Vilmos így írt: „Wlislocki »adatainak« máig vannak kritikusai, neki magának ellenségei. A vándorló cigányok közötti kóborlása ugyan valódi »antropológiai terepmunkabravúr« , ám bizonyára egy sajátos, labilis, kettős lelkű ember sokéves énkeresésének is tünete.” (Voigt 2006: 9–10.) Nincs hiteles forrásunk arról, hogy Dörfler mivel foglalkozott a házassága előtt, ahogy kettejük viszonyáról sincs elérhető információ. Kérdéses, hogy a férj mennyiben befolyásolta Dörfler munkásságát, témaválasztásait, illetve ápolásra szoruló betegként a hétköznapi életét.

Az állítólagos Wlislocki hagyaték kapcsán Prónai Csaba jegyzi meg a következőket: „Wim Willems hívja fel egy lábjegyzetben a figyelmet Martin Ruch egyik lábjegyzetére, miszerint Wlislocki egyik leveléből az derül ki, hogy élete során naplót vezetett. És arra is, hogy létezett »valamilyen hagyaték«: van olyan, Herrmann Antalhoz írott levél, ami Wlislocki hagyatékát is megemlíti. Alfred von Wlislocki Herrmann Antalhoz azért fordult, hogy óvja őt attól, hogy ami fennmaradt, azt Wlislocki feleségére, Fanny asszonyra hagyják. Az azonban, hogy pontosan mi történt, ma már nem állapítható meg.” (Prónai 2006: 26.) Prónai pontos könyvészeti adatokat nem közölt, és azt sem, hogy a feleséget érintő állítását mire alapozza: az idézett munkákra vagy Herrmann Antal levéltári irataira. Wim Willems In Search of the True Gypsy: From Enlightenment to Final Solution című 1997-es könyvének 54. lábjegyzete azonban nagyjából megfelel a fenti idézetnek, viszont az eredeti szövegben az szerepel, hogy Fanni 3 héttel férje halálát követően megkérte sógorát Alfred Wlislockit, hogy írjon Herrmann Antalnak férje örökségének ügyében. Tehát itt nincs szó arról, hogy az asszonyt távol akarták volna tartani a hagyatéktól. Az eddig megjelent publikációk nem tartalmaznak további részleteket a feleségről, a kutatások e ponton rendre megakadtak.

Dörfler Fanni, az etnográfus

Dörfler Fanni jelentős néprajzi gyűjtőként és kutatóként a tudományág intézményesülésében fontos szerepet játszott, amelyet kalotaszegi tevékenysége, társasági előadásai és az utókor hivatkozásai igazolnak. Ebben a cikkben bemutatásra kerülnek azok a körülmények, amelyek megkerülhetetlenné teszik alakját a tudománytörténet és a történeti hiedelem- és szokáskutatások számára. Gyűjtéseit Kalotaszegen, Jegenyén és Tornán végezte, amelyből példákat közöl A Magyar Néphit Archívum digitális adatbázisa. Úttörő folklorisztikai munkája során kiemelt figyelmet szentelt a gyerekekhez és az állatokhoz kötődő babonáknak, hiedelmeknek és szokásoknak, de foglalkozott a gyógyítás és a szerelem kérdéseivel is, illetve elsőként írt az emberi élet meghatározó átmenti rítusáról, a születésről. Rendszeres előadója volt a Néprajzi Társaság üléseinek, ahol a gyűjtött anyag szemlézésén túl módszertani megfontolásainak is hangot adott. A férjével együtt a Herrmann Antal által létrehozott jegenyefürdői etnográfus telepen tevékenykedett (1890–1891), olyan jeles kutatókkal együtt, mint Jankó János, Katona Lajos vagy Gyarmathy Zsigáné. Saját folyóiratot is kiadtak Jegenyefürdő Értesítője címmel, de sokan publikáltak a Kalotaszeg lapban is.

1892 és 1896 között hét tanulmánya jelent meg a Néprajzi Társaság folyóirata, az Ethnographia hasábjain, két cikket és három hozzászólást jegyez a német Am Ur-Quell: Monatschrift für Volkskunde periodikában, illetve egy dolgozatot a magyarországi örmények folyóiratában, az Armeniaban. Jól ismerte és használta is a német nyelvű szakirodalmat. Gyakran idézte Hermann Heinrich Ploss német nőgyógyász–antropológus úttörő munkáját (Das Kind in Brauch und Sitte der Völker), amely a szüléshez–születéshez és a gyermekhez kötődő hazai szokások és hiedelmek tanulmányozására sarkallta.

Első publikációjában, amely előadás formájában hangzott el egy társasági ülésen, a kalotaszegi néphit köréből szemlézett állatokkal kapcsolatos hiedelmekkel foglalkozott. A bevezetőben megfogalmazottak szerint a gyűjtésből származó jegyzeteit úgy egészítette ki, hogy az „egyes falvakból nálam megforduló asszonyokat az egyes állatokra nézve — bizonyos kérdések szerint (szülés, betegség, házasság s egyéb alkalommal való jóslás, időjóslás, álom) kihallgattam.” (Wlislockiné 1892a: 47.) Ebből egyrészt kiderülnek módszertani megfontolásai, másrészt információval szolgál a jegenyefürdői telep működését illetően. Hála József kutatásai szerint a teljes település bérbe vétele a kutatóknak volt hivatott pihenési és munkalehetőséget biztosítani. (Hála 2006: 31.) A bázis kitűnő hátteret adott az etnográfusoknak, hiszen a hosszútávú ottlét alatt olyan bizalmi viszony formálódott a helyiek és a tudósok közt, ami lehetővé tette a személyesebb jellegű témák megosztását is.

Az állatokkal kapcsolatos hiedelmeket állatfajok szerint csoportosította: előbb az emlősök, majd a madarak, hüllők, halak és rovarok jelennek meg tanulmányában. Az anyagban feltűnő a terhességgel és szüléssel kapcsolatos hiedelmek sokasága, amit egyrészt a női adatközlőknek tudhatunk be, másrészt annak a tudatos programnak, amit Dörfler Fanni hirdetett meg a női etnográfusok számára. Munkáját a következő sorokkal zárja: „Ideje volna már, hogy a néprajzi társaság tagjai vidékükről a néphit ilyen adatait ilyformán összegyűjtsék, és a szerkesztőséghez juttassák. Az ily módon nyújtott anyagot összeállítván, a tagok segítségével tudományunkra nézve még külföldön is mintaszerű, nélkülözhetetlen mű keletkeznék rövid idő alatt, mely a magyar munkásságnak díszére válnék.” (Wlislockiné 1892a: 55.) Vagyis dolgozatával példát kíván adni a későbbi gyűjtések feldolgozása számára.

A szintén 1892-ben megjelent, kalotaszegi néphittel foglalkozó munkáját ismét buzdító szavakkal nyitotta, miszerint az abban foglaltak „nemcsak dr. Jankó János Kalotaszegről irt munkájának kiegészítéséül szolgálnak, hanem azt is bizonyítják, hogy kiki (sic!) saját körében, legyen az bárminő szűkre szabott is, jóakarat mellett építő köveket gyűjthet a magyar nép ethnographiájának egykori megirója számára.” (Wlislockiné Dörfler 1892b: 362.) Publikációjában először a népi orvosláshoz, gyógyításhoz kapcsolódó hiedelmeket, gyakorlatokat és ráolvasásokat mutatta be, majd néhány rövid történetet és vegyes témájú hiedelmeket is közölt. Vagyis műfaját és tematikáját tekintve is vegyes anyag állt össze a dolgozatban, amit maga a szerző is „érdekességeknek” titulált.

Legtöbbet idézett munkájában a gyermekhez, terhességhez, szüléshez kapcsolódó hiedelmeket összegezte az egész ország területéről. Ebben Dörfler az elsők között tette láthatóvá azt a nők számára megnyíló lehetőséget, hogy gyűjtőként speciális tudással gazdagíthatják a néprajztudományi ismereteket.

„Minálunk a Magyar Néprajzi Társaság létrejöveteléig kevesen foglalkoztak a népismeret anyagának gyűjtésével; nem is csodálkozhatni, ha Ploss munkájában idevágó adatot keveset találunk. Ez irányban a nők tehetnek legtöbbet; ők vannak hivatva első sorban az ethnographia terén idetartozó anyag gyűjtésére. Magától érthető, hogy a nő nővel szemben »asszonyi dolgokban«  sokkal közlékenyebb, mint férfiakkal szemben. A népismeret terén tehát a nőknek is van hivatásuk, mit minden műveltebb fokú magyar asszony igen könnyen teljesíthet. Ha hazánk egyes vidékeiről az ide tartozó anyagot hölgyeink összegyűjtenék és az »Ethnographia«  szerkesztőinek beküldenók, az ezredéves jubileum alkalmával a magyar nők is bizonyára oly néprajzi munkával szerepelhetnének, a mely a magyar nép és magyar nő kiváló érdemére válnék.” (Wlislockiné Dörfler 1893a: 107.)

Mindez rávilágít arra a tényre, hogy a nők közös élettapasztalataik által alkotnak egy közösséget, vagyis a női szolidaritás és a szimpátia érzése a sorsközösségben fejeződik ki, ami alkalmassá teszi a női kutatókat a „speciálisan női” témák gyűjtésére. Ez azonban nem jelenti, hogy férfiak ne foglalkoztak volna hasonló témák gyűjtésével, hiszen Dörfler is hivatkozott többek között Ipolyi Arnoldra, Jankó Jánosra, Kálmány Lajosra, Réső Ensel Sándorra és Wlislocki Henrikre is. Másrészt figyelembe kell vennünk, hogy Magyarországon a tanulmány megjelenésének idején nők még nem szerezhettek egyetemi végzettséget, a tudományos pálya nem állt nyitva előttük. Dörfler Fanni tehát kijelölt egy utat a nők számára, amellyel bekapcsolódhattak a tudományos munkába. Tanulmányának jelentősége továbbá, hogy a terhességtől a gyerekágyas tisztuláson és szoptatáson át egészen az asszonyavatásig tárgyalta a hiedelmeket és szokásokat. A munka második részében a születés és a halál kapcsolatával, rontó hiedelemlényekkel, kereszteléssel és a bába szerepével foglalkozott. A téma feldolgozását folytatta Versényi Györggyel közösen írt tanulmányában. (Wlislockiné Dörfler – Versényi 1894.)

1895-ben új téma felé fordult, amikor a templom néphitben betöltött szerepéről értekezett. A betegségek gyógyítása és az egyházi ünnepek kapcsolatáról, majd a szerelmi babonákról és a „rosszakról”, boszorkányokról írt. Kitért a népszokások templomhoz, papokhoz, miséhez kapcsolódó elemeire és a felekezeti és etnikus különbségek is megjelentek tanulmányában. (Wlislockiné Dörfler 1895a.) Itt csakugyan országos adatokkal találkozhatunk, saját gyűjtéseit egyre több szakirodalmi hivatkozással megtámogatva és kiegészítve.

Még abban az évben publikált kezdeti témájáról, az állatok néphitben betöltött szerepéről is. A kakas és a tyúk alakjának szimbolikus megjelenéseit, mitologikus kapcsolatait és a néphitben, népszokásokban betöltött szerepeit tárgyalta. A tojáshozam szaporodását szolgáló szokások, a szerelmi varázslás, álmok, gyógyítás, jeles napok témái mentén rendszerezte adatait. (Wlislockiné Dörfler 1895b.) Utolsó ismert írásában, melyet 10 évvel férje halála előtt közölt a nyál és a köpés néphitben betöltött szerepét vizsgálta. (Wlislockiné 1896.) Ez idő tájt kezdődött a férfi máig ismeretlen betegsége, feltehetően az ezzel járó teendők és a tanítónői munka kitöltötték Dörfler Fanni mindennapjait, így nem maradt ideje az írásra.

Saját gyűjtéseire és szakirodalmi ismereteire épülő tanulmányai hamar elmozdultak a lokális vizsgálatoktól az összefoglaló jellegű munkák felé. Tanulmányait időrendben olvasva feltűnik a hivatkozások és lábjegyzetek megszaporodása, azok professzionalizálódása és pontosabbá válása, ami a néprajztudomány és a szövegkiadások fejlődésével hozható összefüggésbe. Írásai rendre tartalmaznak gyűjtésre buzdító sorokat, jobbára az asszonyoknak címezve, tudatos programot hirdetve ezzel a női etnográfusok számára.

Hivatkozott irodalom:

• Hála József 2006: A cigányprofesszor. Napút VIII. évf. 9. sz. 28–34.
• Munkácsi Bernát 1908: Wlislocki Henrik (nekrológ). Ethnographia XIX. évf. 4. sz. 254–255.
• Ploss, Hermann Heinrich 1876: Das Kind in Brauch und Sitte der Völker: Anthropologische studien. I–II. Stuttgart: Verlang von August Auerbach.
• Prónai Csaba 2006: Egy újító utóélete. Wlislocki Henrik reneszánsza Nyugat-Európában. Napút VIII. évf. 9. sz. 24–27.
• Voigt Vilmos 2006: A honi cigány néprajzi kutatás első nagy nemzedéke. Napút VIII. évf. 9. sz. 5–14.
• Willems, Will 1997: In Search of the True Gypsy: From Enlightenment to Final Solution. London – Portland: Frank Cass.

Wlislockiné Dörfler Fanni publikációi:

• Dr. Wlislocki Henrikné 1892a: Jósló állatok a kalotaszegi néphitben. Ethnographia III. évf. 2–3. sz. 47–55.
• Wlislockiné Dörfler F. Anna 1892b: A kalotaszegi néphit köréből. Ethnographia III. évf. 7–10. sz. 362–367.
• Anna Dörfler 1892c: Todvorbedeutungen im magyarischen Volksglauben. Am Ur-Quell Monatschrift für Volkkunde III. Bd. 145–147.
• Anna Dörfler 1892d: Das Blut im magyarischen Volksglauben. Am Ur-Quell. Monatschrift für Volkkunde Bd. III. 267–271.
• Wlislockiné Dörfler Fanni 1893a: A gyermek a magyar néphitben. Ethnographia 4. évf. 4–6. sz. 107–116. és 7–9. sz. 208–224.
• Dr. Wlislockiné Dörfler F. Anna 1893b: Az örmény gyermek. Armenia VII. évf. 2. sz. 42–45. és 3. sz. 84–87.
• Wlislockiné Dörfler Fanny – Versényi György 1894: Adalékok a gyermekekről való magyar néphithez. Ethnographia V. évf. 2. sz. 110–119.
• Wlislockiné Dörfler Fanni 1895a: Templomok és templomi szerek a magyar néphitben. Ethnographia VI. évf. 1. sz. 40–49.
• Wlislockiné Dörfler A. Fánni 1895b: Kakas, tyúk és tojás a magyar néphitben Ethnographia VI. évf. 3. sz. 206–213.
• Wlislocki Henrikné 1896: Nyál és köpés a magyar néphitben. Ethnographia VII. évf. 6. sz. 460–465.

Wlislockiné Dörfler Fanni munkáira mutató hivatkozások az Ethnographiában:

• Bárth Dániel 1999: Asszonyavatás. Ethnographia CX. évf. 2. sz. 359–398.
• Bellon Tibor 1981: A köles termesztése és keleti párhuzamai. Ethnographia XCII. évf. 2–3. sz. 233–257.
• Katona Imre 1949: A csongrádi baromfitartás szokásai és hiedelmei. Ethnographia LX. évf. 1. sz. 164—182.
• Korner Tamás 1970: Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalógusból B. A halál és a halottak. Ethnographia LXXXI. évf. 1. sz. 55—96.
• Lőrincze Lajos 1947: A tolna-baranyai (volt bukovinai) székelyek névadási szokásaihoz. Ethnographia LIX. évf. 1. sz. 36–49.
• Munkácsi Bernát 1896: Néprajzi eredményeink és törekvéseink. Ethnographia VII. évf. 1. sz. 1-21.
• Munkácsi Bernát 1900: Adalékok a magyar halotti szokások pogány hagyományaihoz. Ethnographia XI. évf. 3. sz. 97–111.
• Pócs Éva 1963: Kötés és oldás a magyar néphitben. Ethnographia LXXIV. évf. 4. sz. 565–612.
• Róheim Géza 1913: A halálmadár. Ethnographia XXIV. évf. 1. sz. 23–36.
• Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos 1940: Részletek a készülő magyar babonaszótárból. Ethnographia LI. évf. 2. sz. 195–210. és 321–336.
• Wlislocki Henrik 1894: Fákra aggatott fogadalmi rongyok a magyar néphitben. Ethnographia V. évf. 3. sz. 320–326.

Ajánlott irodalom:

• Landgraf Ildikó 2019a: Kutatók, gyűjtők, támogatók – nők a néprajztudomány születése körül. In: Emlékek, szövegek, történetek. Női folklór szövegek. Szerk. Frauhammer Krisztina – Pajor Katalin. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság, 17–31.
• Landgraf Ildikó 2019b: „A népismeret terén (…) a nőknek is van hivatásuk” Nők a néprajztudomány születése körül. Ethnographia CXXX. évf. 4. sz. 553–568.
• Procop, Svetlana 2017: Heinrich von Wlislock in the memories of his contemporaries. Revista de Etnologie şi Culturologie Vol. XXII. No. 2. 60–67.
• Ruch, Martin 1986: Zur Wissenschaftsgeschichte der deutschsprachigen “Zigeunerforschung” von den Anfängen bis 1900. Freiburg.
• Wlislocki, Heinrich von: Zur Ethnographie der Zigeuner in Südosteuropa. Tsiganologische Aufsatze und Briefe aus dem Zeitraum 1880–1905. Hg. Hohmann, Joachim S. Frankfurt am Main: Peter Lang Verlag. 1994.

Szerző: Svégel Fanni