Az olvasást, a könyvekben való elmélyülést már sokan hasonlították egyfajta utazáshoz. “A könyvtárunkban ülve akár a világ összes sarkába eljuthatunk” – írja John Lubbock (1834–1913) angol régész, biológus. Persze ehhez ma már olvasni sem kell tudni, elég a GoogleEarth, mondhatnánk ironikusan. Mégis, az olvasás több annál, mint hogy képesek vagyunk általa különböző világokat elképzelni.
Umberto Eco A rózsa neve című regényében írja: “a könyvek nem ritkán a könyvekről szólnak: olyan, mintha egymás között beszélgetnének”, a könyvtár pedig “hosszú, évszázados mormogás színhelye”. A mormogás és társalgás állandó főszereplői a bölcsészek, akik olyannyira szeretik a világok közötti képzeletbeli időutazást, hogy képesek hetekig, hónapokig, évekig bekuckózni egy-egy könyvtárba. Kívülről nézve rettentő monoton és unalmas tevékenységnek tűnhet mindez, főként mivel úgy képzelik el a legtöbben, hogy a kutató általában mindig ugyanoda megy és mindig ugyanoda ül. A kedvenc, jól bevált, szinte már bérelt helyek tagadhatatlanul fontosak, de mi történik akkor, ha az olvasáshoz és az olvasásért tényleg el kell mozdulni a térben? Ha egy-egy könyvtárhoz akár több ezer km-et kell utazni?
2013 és 2016 között az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program doktoranduszaként, 2016 és 2019 között pedig a program doktorjelöltjeként 2 kontinens 9 országának 17 városában közel 30 könyvtárba jutottam el. A #KÖNYVTÁRSZTORI sorozat erről a hat évről szól, egy elképesztő térbeli és szellemi utazásról, amire most, 2020-ban, a koronavírus évében visszatekinteni egészen szürreális és hihetetlen.
De hihetetlen volt már menet közben is. Nem gondolom, hogy ez egy teljesen átlagos fiatal kutatói pálya, és azt sem gondolom, hogy feltétlenül követendő. Esetemben valahogy így alakult, így alakítottam. Történeteimet megosztva viszont remélem, hogy sokakat hasonló utazásokra buzdítok, és hogy segítséget nyújtanak e posztok az utazni vágyóknak akkor, amikor majd végre újra lehet utazni!
Ízelítőként: doktori kutatásaim során
2014 tavaszán Oxfordban,
2014 nyarán Helsinkiben,
2014 őszén Bécsben,
2015 nyarán Turkuban,
2015 kora őszén Uppsalában és Stockholmban,
2016 tavaszán Corkban és Dublinban,
2017 tavaszán Göttingenben,
2017 nyarán ismét Bécsben,
2017 őszén Nürnbergben és Schwabachban,
2018 telén és tavaszán Amszterdamban,
a 2018-2019-es tanévben pedig számos kanadai könyvtárban üldögéltem.
2019 nyárutóján végül egy portói intézményben landoltam.
Jó kis lista, mi? Ugyanakkor joggal merülhet fel az olvasóban: a mai, 21. század eleji világunkban, amikor már szinte minden elérhető digitálisan, a kutatók is főként tudományos adatbázisokat használnak, szükség volt/van erre egyáltalán? Mi van az egyik könyvtárban, ami a másikban nincs? Az elmúlt években sokfelől kaptam hasonló kérdéseket akár szakmabeliektől is: mivel is foglalkozol? Nem a magyar nyelvű ráolvasások a témád? Milyen anyagot vizsgálsz akkor a külföldi könyvtárakban? Mit is csinálsz te ott egyáltalán? Ehhez tényleg el kell menni a világvégére? Állítom: el!
Bizonyításképpen a #KÖNYVTÁRSZTORI sorozatban arról lesz szó, hogy
- miért és hogyan érdemes könyvtári kutatómunkát végezni külföldön,
- miért érdemes bárhol és bármikor, a világ bármely pontján könyvtárba menni, akkor is, ha éppen nem kutatunk semmit,
- hogyan szerezzünk támogatást a külföldi utakhoz, milyen pályázatok és lehetőségeink vannak MA/PhD hallgatóként,
- hogyan építsünk nemzetközi kapcsolatokat,
- hogyan lehet a kellemest a hasznossal összekötni – avagy maxold ki a tanulmányutad mindig!
A könyvtársztorikban ezen kívül óhatatlanul felvillannak majd különböző kultúraspecifikus könyvtárhasználati szokások és habitusok, és biztosan nem kerülhetik el az intézmények, hogy egyszerű – de egyre rutinosabb – könyvtárlátagóként szerzett pro és kontra tapasztalataimat szubjektív olvasatként megírjam.
Akkor tehát induljon az utazás!
Az első állomás 2014, Oxford és azon belül is a Harris Manchester College könyvtára lesz!
A képek a szerző felvételei (2014–2019).
Szerző: Ilyefalvi Emese
ELTE Néprajz Blog 