Fényképezkedésre várakozók az ajtó előtt, háromlábú kamera, retusálóasztal, egy szőnyeg felgyűrődött sarka. Csupán néhány példa arra, mennyi részletet örökítettek meg műtermi portrékon, pontosabban a fényképnegatívok szélein. Semmi probléma! A megrendelő ebből nem látott semmit: a fényképész a pozitív papírkép elkészítése során levágott minden zavaró részletet, így adta át a kedves vevőnek. De mi történt a műtermekben maradt vágatlan negatívokkal? Miként viszonyult a Néprajzi Múzeum a műtermi fényképekhez? Ezen kérdésekre keresi a választ a Néprajzi Múzeum Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága című fotókiállítása.
2026. február 2-án nyílt meg a Néprajzi Múzeumban a Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága című fotókiállítás, amely Magyarország elfeledett vagy éppen alig ismert, 20. század eleji fényképészműtermeibe kalauzolja el a látogatót. Az időszaki kiállítótérbe lépve fekete-fehér fényképek sokasága fogad minket, melyekről ismerős, de mégis ismeretlen arcok tekintenek ránk. Ismerősek lehetnek, mert régi családi fényképeink között olykor találhatunk hasonlókat, amiken elődeink feszes testtartással pózolnak egymás mellett, vagy éppen karjukat egy széktámlán pihentetik. Egyéni portrék, csoportképek, műtermi enteriőrben vagy szabadtéren készült felvételek. Megfigyelhetünk rajtuk fiatal házasokat, népes családokat, bevonuló katonákat, temetéseket, magányos anyákat gyermekükkel (vö. KUNT 1987). A kiállításon látható fotók azonban nem olyan megsárgult, kopott papírképek, mint az otthoniak, ezek digitalizált üvegnegatívok, pontosabban azok számítógép segítségével pozitívvá alakított másolatai. Írásomban a kiállítás bemutatása mellett néhány tudománytörténeti adattal mutatom be a műtermi fotográfiákról alkotott muzeológiai felfogás némely változásait.
A kiállítás anyaga egy közel 25.000 felvételt számláló fotóegyüttesből került kiválogatásra, melyek több mint száz éve jutottak a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. Az 1920-as évek elején a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának – a későbbi Néprajzi Múzeum – munkatársai arról értesültek, hogy a falusi, illetve kisvárosi fényképészműtermek forgalma az első világháború idején olyannyira megnövekedett, hogy a fotográfusok az általuk megőrzött üvegnegatívokat (un. zselatinos szárazlemezeket) megsemmisíteni vagy eladni kényszerültek, például üvegházas kertészeknek vagy ablakosoknak. A fényképész ugyanis a várható utánrendelések érdekében rendszerint megőrizte az eredeti negatívokat, a megrendelő csupán annak pozitív, papír másolatát kapta meg. A Néprajzi Osztály vezetői értéket láttak a hely szűke miatt pusztulásra ítélt fényképekben, elsősorban a népviseleteket megörökítő darabokban. Kapva kaptak az alkalmon, ugyanis az 1920-as trianoni békeszerződés következtében az ország jelentős területével számos, addig kutatott régió vált megközelíthetetlenné a kutatás számára. Bátky Zsigmond, a Néprajzi Osztály igazgatója így írt erről 1921-ben: „A korábban gyakorlatban lévő nagyobb területekre szóló gyűjtőutakról sajnos le kell mondanunk, hanem e helyett rá kell vetnünk magunkat a vidéki fotográfusoknál hosszú idők óta összegyűlt és tudomásunk szerint elkallódó népviseleteket, népünnepélyeket, népi foglalkozásokat, arctípusokat ábrázoló, aránylag olcsó, jóformán üvegárban megszerezhető, s néprajzi szempontból felette értékes fényképlemezek összegyűjtésére.” (BATA 2026: 17.) A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium támogatásával, többek között Györffy István, Viski Károly, Madarassy László és társai nekiláttak az országos gyűjtésnek. 1921–1922 során ezrével szállították a múzeumba az eredetileg családi megrendelésre készített fotográfiákat.
A hiányosan adatolt fényképlemezek készítőit, a fotóegyüttes múzeumba kerülésének történetét közel egy évszázadon át homály fedte. A kiállítás kurátora, a Fényképgyűjtemény vezető muzeológusa, Bata Tímea már tíz éve ennek feltárásával foglalkozik, a folyamatról időről időre beszámolt az olvasóknak (pl. BATA 2018, Uő. 2019, Uő. 2024). A feldolgozás az elmúlt években formálódott kiállítássá, a munkafolyamathoz néhányan csatlakoztak a kurátor felkérésére. Fejős Zoltán Vámos Aladár balassagyarmati műtermének, Fogarasi Klára Borgula Ede szekszárdi, Kunics Zsuzsa Mathea Károly nagykanizsai, Megyeri Anna Vajda Dóri zalaegerszegi, Székelyné Kőrösi Ilona Fanto Bernát kecskeméti műtermét és felvételeit, valamint Fodor Ákos a gyűjtemény ravatalfotóit dolgozta fel. A kiállításban helyet kapó Időugrás című kortárs művészeti alkotásokat Csáky Marianne készítette. A kiállítás- és grafikai tervezés Kemény Márton János munkáját dicséri.
A kiállítás üvegajtós bejárata maga is egy hatalmas üvegnegatív, amely különösen ötletes megoldás a tervezés részéről. A falak mentén és a szabálytalan alakzatokban felállított válaszfalakon tekinthetjük meg a fényképeket. A kiállításba lépve a bevezetőszöveget követően egy rövid fotó- és technikatörténeti ismertető fogadja a látogatót. Mellette megismerhetjük a fényképek múzeumba kerülésének történetét és egy szemléletes diagramon olvashatjuk annak a nyolcvankét fényképésznek a nevét és telephelyét, ahonnan a fotók származnak. Öt műterem még azonosításra vár, ezzel a 25.000 felvételt számláló gyűjtemény továbbra is kutatómunkát biztosít (BATA 2026: 18.). A kiállítás nem lineáris felépítésű, a térben szabadon sétálva, tetszőlegesen ismerhetjük meg a bemutatott fotográfiákat és történeteket. Az oldalfalakon és a paravánszerű falakon kétféle tartalmi egységet hoztak létre. Egyrészt az egyes műtermek történetén keresztül ráláthatunk a korabeli fényképészeti gyakorlatokra, megismerhetjük a fotográfusok életrajzát, másrészt a tematikus egységek által kiemelt résztémákat és fényképezkedési alkalmakat mutatnak fel. A kiállítótér padlóján egy hatalmas Trianon utáni Magyarország-térkép kapott helyett, amin feltüntetésre kerültek azok a városok, ahonnan fényképek érkeztek a múzeumba, és amelyek műtermeit a kiállítás bemutatja. Az egyes településekről szaggatott vonal vezeti szemünket arra a falra, melyen a helyi fényképész munkái láthatók. Az egyik falon helyet kapott egy érintőképernyő is, amin ugyancsak térképre vetítve láthatók a városok, rájuk kattintva pedig gazdag válogatás jelenik meg azon műtermek fotóiból is, melyek nem szerepelnek a kiállításon. A tervek szerint a digitális felület egy leendő online adatbázis alapja lehet, amin keresztül szabadon kereshetővé válik majd ez a hatalmas fotóegyüttes.
Húsz műteremről, illetve fényképészről olvashatunk: Steind Károly (Körmend), Kiss József (Eger), Borgula Ede (Szekszárd), Fanto Bernát (Kecskemét), Vámos Aladár (Balassagyarmat), Maár Róza (Sarkad), Máté Lajos (Dombóvár), Borsy Béla (Rákospalota), Száger Mária – Mózer Aladár – Rudda Imre (Cegléd), Mathea Károly (Nagykanizsa), Vajda Dóri (Zalaegerszeg), Szabó Imre (Endrőd), Bartizek fivérek (Sátoraljaújhely), Vasas Sándor (Vác), Csincsák Endre (Kalocsa), Weissbach Rilly és Róza (Mezőkövesd), Nesselroth Bernát (Baja), Papszt Piroska (Szolnok), Hirling Ernő (Gödöllő), és egy ismeretlen veszprémi fényképész.
Az egyes résztémák a következők: Vágatlanul, Hiányzó családtagok, Igazolványképek, Képeslapok, Beöltözés, Negatív és pozitív. A kiemelt példák által bemutatott fényképezkedési alkalmak: Esküvő, Regruták, Ravatalkép, Riportkép és Foglalkozás. Bár a felvételek fekete-fehérek, a kiállítást mégis élénk színek jellemzik, ugyanis az előbbi résztémáknál a falak lilás-rózsaszínes, míg a fényképezkedési alkalmaknál sárga árnyalatúak, ez pedig kiválóan egyensúlyozza a fotók monokróm jellegét.
Bátky Zsigmond fent idézett szavaiból láthattuk, hogy a korabeli etnográfusok számára nem a fotók eredeti kontextusa, vagy a fényképész személye volt a fontos, ők információforrásként tekintettek rájuk, melyek megörökítik az adott település viseleteit, mesterembereket szerszámaikkal, adott esetben műhelyeikben; az egyes közösségi eseményeket vagy éppen egyenruhába öltözött kocsisokat vagy kéményseprőket. Jelen kiállítás nem veti el teljesen ezeket a szempontokat, de nem is kizárólag ebből az aspektusból mutatja be a felvételeket. Nagy hangsúlyt fektet a fotók társadalmi beágyazottságára, azok készítőire és az 1910-es évekbeli műtermi fényképészet működésére is. A kiállítás ezáltal több szempontot érvényesít egyszerre, példaértékű érzékenységgel válogat a több tízezer felvétel közül. Nem csak arra keresi a választ, hogy mit örökítettek meg, hanem arra is, hogy miként tették meg azt és a fotók milyen célt szolgáltak egykori megrendelőik számára. Mindezen túl jelentős helytörténeti forrást is nyújtanak.
A Néprajzi Múzeumnak nem ez az első fotókiállítása, melyen műtermi fotókat sorakoztatnak fel. Az 1994-es Családi körben című kiállítás keretében a múltbeli falusi hétköznapokat 20. század eleji fényképekkel mutatták be. Megkülönböztették egymástól a hivatásos fényképészek és néprajzkutatók felvételeit, de azok egymás mellett szerepeltek a kiállításon és a katalógusban egyaránt, hiszen a képek informatív tartalma volt a lényeges és nem a fotók létrejöttének eltérő körülményei (FOGARASI 1994). Hasonlóképpen szerveződött a 2004-ben nyílt Boldog/képek című kiállítás is, mely esetben a fotók közötti kapcsolatot az jelentette, hogy mindegyik a Heves megyei Boldog községben készült. Szerepeltek egymás mellett műtermi és sajtófotók, valamint néprajzi kutatások során létrejött felvételek is (FEJŐS 2005). Ettől eltért a 2007-ben nyílt Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen – A Kováts napfényműterem száz éve című kiállítás, amelynek figyelme kizárólag a műtermi fényképészetre irányult (FOGARASI 2007).
A műtermi fényképek múzeumi, másodlagos felhasználása az intézményi koncepciótól függően sokféle formát öltött. A múzeum gyűjteményében a kezdetektől megtalálhatók műtermi felvételek, hiszen már Xantus János – a Néprajzi Osztály első őre – 1869–1870-ben tett kelet-ázsiai útja során is vásárolt helyi fényképészek által készített fotográfiákat. Xantus és kortársai a technikai nehézségek miatt még ritkán fényképeztek terepen és a dokumentálás kiegészítéseként folyamodtak helyi fotográfusok felvételeihez (FOGARASI 2000: 729–730., BATA 2023: 199–200.).
A terepfotózás fellendülésével, aminek kiemelkedő művelője volt Xantus utódja, Jankó János is, jelentősebb szerepre tettek szert a kutatók által készített fényképek, ez pedig hatással lehetett a műtermi fényképekről alkotott vélekedésre is. Hozzá kell tenni, hogy az adott korszakban bevett gyűjtési módszerektől és az adott kutató személyétől egyaránt jelentősen függött a forrástípusok megválasztása. Jankó a maga részéről nem tekintette ideálisnak a műtermi fényképek néprajzi alkalmazását, legalábbis egy levele erről tanúskodik. 1901-ben a budapesti amerikai konzul népéletet, népszokásokat, például lakodalmi jeleneteket megörökítő fotográfiák iránt érdeklődött a Néprajzi Osztály igazgatójánál. Jankó válasza igen érdekes kordokumentum, ezért érdemes hosszabban idézni: „Mert egyes jegyes párok, lakodalmi alakok külön-külön fényképekben, könyvekben ugyan meg kaphatók, de egyes jelenetek fényképei a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak, egyrészt azért mert maga a nép eljegyzési és lakodalmi ünnepeihez egyáltalán nem hívat fényképészt, aki egyes jeleneteket megrögzítsen, másrészt ilyen felvételeket egyetlen fényképész sem csinál megbízás nélkül, végül azért mert a legfontosabb jelenetek ideje rendesen este felé, este, így fényképezésre egyáltalában alkalmatlan időben van. Jelenetképei magának a néprajzi osztálynak nincsenek, a tiszt viselők ugyan ha uton vannak, rendszeresen fényképeznek, de ha véletlenül lakodalmas helyre érkeznek is, a természeti akadályokkal épp úgy nem küzdhetnek meg, mint a fényképész. Kétségtelen, hogy egyes vidéki fényképészeknél ilyen jelenetképek elvétve itt-ott mégis lappanganak, de a néprajzi osztály ezeket még rendszeresen ki nem nyomozhatta, sem nem gyűjthette, sőt összegyűjtésüknek tudományos szempontból vajmi kevés értékük van, mert alig vagy éppen nem megbízhatók, s mesterségesen összeállított, abszolút nem természetes csoportokat tüntetnek fel.” (NMI 113/1901)
Jankó szerint tehát a múlt századfordulón a paraszti lakosság általában még nem készíttetett olyan alkalommal fényképet, mint a házasságkötés és házhoz sem hívott fényképészt, legalábbis Jankó nem rendelkezett erről információval. Szerinte értéktelenek az ilyen jellegű képek, mert beállítottak, ezért gyűjtésüket sem tartja szükségesnek. Húsz évvel később Bátky Zsigmond ettől eltérően vélekedett, és többek között ez a szemléletváltás is közrejátszhatott a közel 25.000 felvételt felölelő országos fotógyűjtés megkezdésében. Kérdéses persze, hogy ha 1920-ban nem szűkülnek be a kutatási lehetőségeik, vajon akkor is nekifogtak volna a nagy munkának? Mindenesetre páratlanul monumentális és értékes gyűjteményt állítottak össze, jóformán egy tablót az 1910-es évekbeli rurális Magyarország társadalmáról, mellyel megduplázták a múzeum fotógyűjteményének akkori darabszámát (BATA 2026: 17.).
A Vágatlanul című kiállítás nagy sikernek örvend a látogatók körében és kiemelkedően széles körű médiavisszhang kísérte. Több mint hatvan sajtómegjelenése volt, ideértve a cikkeket, rádió- és tv-adásokat is (Bata Tímea szíves közlése).
A kiállításhoz készült egy 237 oldalas, nagyalakú katalógus is, amely könyvformátumra fordítja le a látottakat és jóval több információt tartalmaz, mint a kiállítótér falai. A részletgazdag reprodukciók mellett rövid, de informatív, az egyes műtermekről és résztémákról szóló tanulmányok is helyet kaptak. A kötet végén regiszter található, melyben kétféleképpen, településenként és a fotográfusok nevei szerint tájékozódhatunk a működési idejük, műtermük címei, a múzeumban őrzött felvételeik darabszámai és azok leltári számai felől. A kiadványnak köszönhetően a hosszú évek kutatómunkájának tanulságai és új ismeretei továbbra is rendelkezésünkre állnak majd (BATA 2026). A kiállítás 2026. július 5-ig látogatható.
Szöveg és képek: Fodor Ákos
Irodalom
BATA Tímea
2018 Műtermi fotózás Békés megyében (1872–1921). Budapest: Néprajzi Múzeum.
2019 Vágatlanul. A Néprajzi Múzeum vidéki fényképészműtermeinek gyűjteményeiből. Fotóművészet 62. 2. 55–63.
2023 A Néprajzi Múzeum fényképgyűjteménye a 21. században. Változás és állandóság. Múzeumcafé 97. 199–223.
2024 „A háború alatt szinte epidémiává vált a fényképeztetés. A háború és a hiány képei a Néprajzi Múzeum vidéki fényképészműtermeinek gyűjteményében. In KUNT Gergely – TAMÁS Ágnes (szerk.): Történelem és vizualitás. Szeged – Vác – Eger: Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület – Apor Vilmos Katolikus Főiskola – Líceum Kiadó. 287–300.
BATA Tímea (szerk.)
2026 Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága. Budapest: Néprajzi Múzeum.
FEJŐS Zoltán
2005 Boldog/képek. Budapest: Néprajzi Múzeum.
FOGARASI Klára
1994 Családi körben. Fotográfiák a századelő falusi Magyarországáról a Néprajzi Múzeum fényképgyűjteményéből. Budapest: Néprajzi Múzeum.
2000 Fényképgyűjtemény. In FEJŐS Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei. Budapest: Néprajzi Múzeum. 729–776.
2007 Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen. A Kováts-napfényműterem száz éve. Budapest: Néprajzi Múzeum.
KUNT Ernő
1987 A fénykép a parasztság életében. Vizuális antropológiai megközelítés. In KÓSA László (szerk.): Népi Kultúra – Népi Társadalom. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának Évkönyve 14. Budapest: Akadémiai Kiadó. 235–289.
Források (Néprajzi Múzeum Irattára)
NMI 113/1901: Amerikai főkonzulátus részére fényképek készítése tárgyában.