Néprajzosként az akcióterületen – Leichter Lilla doktoranduszunk élménybeszámolója a 8. kerületből

Már néprajz szakos egyetemi hallgatóként is találkozhat az ember különböző pályázati lehetőségekkel, melyek rendre alkalmat adnak arra, hogy a kurzusok keretein túl is kipróbáljuk és megmérettessük magunkat. Az egyetem falain túlra tekintve azonban egészen más típusú pályázatok várnak ránk, amikbe a képzésünk során elsajátított néprajzos látásmóddal, érzékenységgel, képzettséggel és tapasztalatokkal eredményesen tudunk bekapcsolódni. –Leichter Lilla ezúttal a VIII. kerületben megvalósuló városrészrehabilitációs VEKOP-pályázattal kapcsolatos tapasztalatait osztja meg a blog olvasóival.

A 2018 óta zajló program keretében valósul meg a Magdolna- és Orczy-negyed megújítása – fizikai és szociális értelemben is. Ennek egyik eleme a VEKOP-6.2.1-15-2016-00013 „LP5 Család – és Lakóház mentorálás – Közösségi programok – A »settlement« típusú lakóközösségi program”, melynek keretében az akcióterületen élőkkel beszélgetve szerettük volna megismerni egyéni és családi helyzetüket, lakhatási viszonyaikat és szociális szükségleteiket. A gyűjtött interjúk alapján felállított szociális diagnózis és cselekvési terv mentén pedig a projektidőszak végéig (2021. december 31.) egyéni és közösségi programokat szerveznek az itt élő felnőttek és gyerekek részére.

Az, hogy én egy nyúlfarknyi kis szerepet vállalhattam ebben a sokéve zajló és több milliárd forint összegben megvalósuló munkában, a véletlennek és egy Facebook-posztnak köszönhető. Egy néprajzos hallgatókat tömörítő Facebook-csoportban osztotta meg valaki a felhívást, ami meglehetősen szűkszavú volt, mégis felkeltette az érdeklődésem, így próba szerencse alapon jelentkeztem.

A program akcióterületén élőkkel, – mely a Józsefváros talán legrosszabb hírű részeit jelentette – kellett felvenni 200 interjút és ebben várták a szociálisan érzékeny, terepmunka iránt érdeklődő hallgatók jelentkezését.

Nagy meglepetésemre egyedüli néprajzosként csatlakoztam a Wesley János Lelkészképző Főiskola, a Károli Gáspár Református Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem döntően szociális munka, szociálpedagógia és szociológia szakos hallgatóiból álló csapathoz.

Az eredetileg 3 hétre tervezett, de végül 2 hét alatt megvalósuló gyűjtés előtt a Mandák-házban találkoztunk, ahol a kerületi szociális ellátórendszerben dolgozók részéről Soltis Lilla gyermekvédelmi szakember, a Láthatatlan Tanoda egy munkatársa és a kutatás fáradhatatlanul és végtelen érzékenységgel dolgozó szakmai vezetője, Románné Bolba Márta evangélikus lelkész, illetve Mihály Bulcsú és Tóbiás László egyetemi tanárok tartottak eligazítást. Ekkor bemutatták a terepet, elmondták az interjúk felvételének főbb szempontjait, és megbeszéltük a munkavégzés kereteit.

A július utolsó és augusztus első hetében zajló munka egy-egy napja és az interjúk elkészítése a következőképpen nézett ki. Mindenki saját döntése és szabad kapacitása függvényében kezdte meg a munkanapját. A bázisunk a Mandák-ház volt, itt találkoztunk reggel, egyeztettük a napi terveinket, majd ide tértünk vissza a nap folyamán többször is. Az akcióterületen minden esetben párban kellett mozogni a személyi biztonságunk érdekében, de az interjúkat egyénileg vettük fel. Ezt egy zárt Facebook-csoport, egy Excel-tábla és a helyszínen történő egyeztetések révén jól lehetett koordinálni. A páros mindkét tagja átvett egy mappát, benne a program rövid leírásával, egy félig strukturált interjú elkészítéséhez szükséges kérdéssorral, egy címlistával és a későbbi kapcsolatfelvételhez szükséges adatkezelési nyilatkozattal. A párosok ezután elindultak az aznap számukra kijelölt házakba és ott valamilyen szisztéma szerint elkezdődött az igazán izgalmas része a munkának: idegen lakásokba csöngetni, kopogtatni és erőszakosság nélkül elérni, hogy az ott élő válaszoljon az interjúkérdésekre.

Lilla a Mandák-házban, lejegyzés közben, Az Orczy-negyed két lakóháza felújítás közben

Én személy szerint itt vettem leginkább hasznát annak a tapasztalatnak, amit a néprajzi gyűjtések során szereztem – a kapcsolatfelvételben, egy biztonságos atmoszféra kialakításában, az adott gyűjtés során releváns információk megszerzésében, az interjúszituáció ritmusának megtartásában és a megfelelő ponton történő lezárásában és sok esetben az elutasítás miatti kudarcérzés kezelésében.

Egy-egy interjú 15-45 perc közötti időt vett igénybe. Egymást követő két interjú után vissza kellett térni a Mandák-házba és legépelni azokat, majd újabb körben ismét két interjút lehetett elkészíteni. Napi négy interjú elkészítése volt engedélyezett, így aki sikeres volt, 4-5 óra alatt ezt meg is tudta valósítani. Az interjúkat anonim módon vettük fel, diktafont nem lehetett használni, a lejegyzés pedig meglehetősen egyszerű, tömör, szinte kérdőíves módon kellett, hogy megvalósuljon annak érdekében, hogy a 200 interjú minél könnyebben összehasonlítható legyen.

Miben volt más ez a terepmunka, mint egy néprajzi gyűjtés? Mire készüljön az, aki hasonló programba kapcsolódik be? Először is fontos, hogy egy ilyen típusú pályázat esetében nagyon szigorú feltételeknek kell teljesülniük, amiről az egyszeri interjúztatónak tájékozódnia kell. Ezek meghatározzák azt, hogy az interjúztató saját magát milyen módon kell, hogy azonosítsa az akcióterületen (kitűző, bemutatkozás), hogyan közlekedhet az akcióterületen, milyen módon veheti fel az interjút (anonimitás, diktafon mellőzése), hogyan kezelheti az interjúalany adatait, ha az igényli az esetleges későbbi kapcsolatfelvételt és milyen dokumentációt kell elvégezni ahhoz, hogy a rögzített anyagot a későbbi programelemek megvalósulásához a leghatékonyabban lehessen használni.

Ilyen helyzetben sokkal fontosabb az időmenedzsment, hiszen itt nincs arra lehetőség, hogy majd az őszi szünetben vagy jövő nyáron visszatérjen a gyűjtő a terepre, hanem határidők vannak, amikhez tartanunk kell magunkat. Sokkal korlátozottabban van szerepe a gyűjtő egyéniségének, személyes preferenciáinak, hiszen egy nagyon konkrét, világos célra szerződtünk, amit teljesíteni kellett. Emiatt nincs mód egy-egy izgalmas részletben hosszasan elmerülni, vagy az interjú tárgyától nagyon messzire kalandozni. A gyűjtés módjában sem jut sok hely az egyéni ízlésnek, hiszen egy világos kérdéssor mentén, kézzel jegyzetelve, később lényegre törő, rövid leiratot készítve tekinthető egy-egy interjú befejezettnek. Nincs terepnapló, nincs szószerinti átirat, nincs indexelés, később esetleg cédulázás. Ugyanakkor az ember nem veszítheti el az érzékenységét, empátiáját, nem tévesztheti szem elől a folyamat végén megszülető, kissé standardizált „kartoték-adat” mögül a sokszor szívszaggató egyéni sorsokat.

Biztatom minden hallgatótársamat, hogy járjon nyitott szemmel és a tudományos pályázatok, publikációs lehetőségek és konferenciaszereplések mellett bátran kapcsolódjon be más típusú pályázati projektekbe is. Jó lehetőség ez arra, hogy az ember izgalmas tapasztalatokat gyűjtsön, megismerkedjen más szakterületek módszereivel és képviselőivel, és – mivel egyetemistaként ez sem utolsó szempont – jó eséllyel még fizetést is kaphat az elvégzett munkáért.

Fotó: jozsefvaros.hu, Ványi Ákos képei

Szerző: Leichter Lilla