Írásról: kézzel, géppel, javítótollal. A Betűváltó új cikkében Liszka József avat be emlékeibe gyermekkori ábrándokról, az első írógépes próbálkozásaiba, no meg kudarcaiba. Mesél az élet fricskáiról, a csehszlovákiai magyar lét napos és árnyékos oldaláról, valamint az írás és a zenei ritmus kapcsolatáról. Az írás végén pedig az is kiderül mi kell a jó szöveg megírásához Presser Gábor szerint. Ő már csak tudja.
Az írógépekkel én mindig jó viszonyt ápoltam. Már akkor is, amikor (talán) még képen sem láttam ilyen szerkezetet. Elhatároztam viszont, – éppen csak megtanultam írni – hogy író leszek. Készítettem egy iskolai füzetből átalakított, nyomtatott betűs „könyvet”, ami elképzeléseim szerint úgy nézett ki, mintha nyomdában készült volna. Megjelent: egy példányban. Aztán néhány évvel később az akkori polgári esküvőkre kirendelt kisiskolás szavalóként a községházán személyes találkozásra is sor került. Amíg az esküvői népségre vártunk, az irodai kisasszonyok megengedték nekünk, gyerekeknek, hogy kalimpáljunk egy kicsit az egyik irodai gépen. Azt hiszem, akkor szerettem bele igazán. El is képzeltem, hogy a következő karácsonyra ezt kérem ajándékba, és eljövendő „műveimet” már ezen írhatom. Ugyanolyan saját készítésű könyvekben gondolkodtam, mint korábban, no de már nem kézzel, hanem géppel (!) írott oldalakkal, saját kezűleg szépen bekötve.
Írta: Liszka József, szerkesztette: Liszka József, illusztrálta: Liszka József, a borítót tervezte: Liszka József… és így tovább. Olvassa: Liszka József.
Amikor viszont szüleim elé álltam a kéréssel, bekövetkezett a katasztrófa. Hogy hát nekünk annyi pénzünk nincs, kisfiam… Mennyi nincs? Nincs egy ötvenesetek? Ötvenes? Kerül az legalább ezer koronába! Ezeeer? Mi olyan drága rajta? Hülyék ezek? Mi olyan drága rajta… De akkorra már összeroppantam, elrohantam, majd párnába fúrt fejjel sírtam magam álomba. Másnap Anyám elmagyarázta higgadtan, én meg beletörődtem, hogy nekem olyanom soha nem lesz. Sebaj, írok kézzel. Más írók is így teszik. Alighanem. Aztán nem is oly sokkal később, öt-hat év múltán, már elsős gimnazistaként valamilyen pályamunkát kellett leadni, mégpedig írógépen. Először úgy volt, hogy kézzel leírom, majd a községházán valakivel legépeltetjük. Addigra viszont már írogattam gyereklapokba is, a járási újságba is, és szüleim valószínűleg úgy ítélték meg, hogy mégiscsak helye lenne egy írógépnek „írói” eszköztáramban. Ki tudja, mi lesz ebből a gyerekből. És kaptam egy Consul táskaírógépet (nota bene: 1200 csehszlovák koronába került). Ezen készült el a (nem az írógép miatt) nagyon csúfos véget ért pályamunka.
A Consul csehszlovák táskaírógép billentyűzete, amivel hibátlanul lehet magyar szöveget írni (1970-es évek első fele)
Soha nem tanultam meg (nem is tanítottak) tíz ujjal gépelni, de öt ujjal (bal kéz mutató- és középujja, jobb kéz mutató-, közép- és hüvelykujja) viszonylag gyorsan és megbízhatóan tudtam írni egyetemista koromra. Budapesten vettem egy Erika írógépet (a Consult húgomnak ajándékoztam), gondolván, hogy magyar szövegeket ezen hibátlanabbul tudok majd írni. Hát, nem így történt. Nincs rajta í (a Consulon volt), nincs rajta ű (a Consulon egy u és egy ʺ kombinációjával lehetett ilyet csinálni). Aztán, mit ad Isten?
A Magyar Nemzet vagy a Népszabadság hasábjain épp akkoriban folyt egy olvasói vita: miként lehetne a magyar írógépeket magyar (!) szöveg írására alkalmassá tenni? Jöttek a bölcsebbnél is bölcsebb javaslatok. Nem bírtam magammal, hozzászólásomat az Erikán írtam meg: vegyenek csehszlovák írógépet. Nem közölték.
Engem ez az í-tlenség és ű-tlenség rettenetesen zavart, s amikor megírtam a szakdolgozatomat, vékony fekete filctollal korrigáltam ezeket a hiányokat. Temesváry Feri, a Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárának akkori, legendásan precíz őre, akinél múzeumi gyakorlatomat töltöttem, mindenáron el szerette volna olvasni munkámat. Meg is tette, meg is dicsért, csak annyit tett hozzá, hogy nem szokás utánjavítgatni az írógépet. Ennyit tud, ez van. Azt hiszem ez az ennyit tud, ez van a beszélt nyelvben is érezhetővé vált azáltal, hogy e két hang ott is megrövidült. De erről Kontra Miklóst vagy Balázs Gézát kellene megkérdezni…
Liszka József szlovákiai magyar néprajzkutató, muzeológus 1956-ban született Köbölkúton. Tanulmányait az ELTE néprajz-régészet szakpáron végezte 1970 és 1980 között. PhD fokozatot 2003-ban szerzett, 2008-ban habilitált. Kutatási területei az interetnikus kapcsolatok és a szakralitás témaköreit ölelik fel. A Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság alapító elnöke, a Bevezetés a folklorisztikába (2011) szöveggyűjtemény szerkesztője. Rendhagyó önéletrajzi kötetei: Termékeny homályban. Egy néprajzkutató töprengései. Napló-jegyzetek: 1976–1995 (2006); Úton lenni. Egy néprajzkutató töprengései. Napló-jegyzetek: 1996–2000 (2007)
Ekkortól aránylag sok, helyi lapoknak szánt mindenféle cikkecskét, szösszenetet, tárcát, könyvismertetést írtam, amiket először fejben fogalmaztam meg, majd kézzel leírtam, s onnan tisztáztam át gépirattá. Fokozatosan alakult ki, hogy egy-egy írásnak csak az eleje volt meg kéziratban (ugyanis egyre nehezebben tudtam elolvasni saját kézírásomat), s ha már beindultam, akkor már élesben folytattam írógépen. Ezt még persze át kellett írni, de számomra áttekinthetőbb volt, ha már a piszkozat is gépírásban van. Most olvasom Victor Klemperer naplójában, hogy a kéziratait, mielőtt postára küldte volna a kiadónak, még különféle kiegészítő papírcsíkokra írott szövegek odaragasztásával véglegesítette. Nos, az én kézirataim piszkozatai is valahogy így néztek ki azzal, hogy a szerkesztőség számára még egyszer letisztáztam. A füles verziók megmaradtak nekem. Levelezésemet is írógéppel intéztem, mindent két példányban (ezt Katona tanár úrtól tanultam már: normális ember egy példányban semmit nem gépel le).
A hat-hét évesen a házi műhelyemben készített könyv haladó hagyománynak bizonyult, ugyanis az 1988-ban megjelent néprajzi bibliográfiámat (Liszka 1988) ugyancsak saját kezűleg írtam hártyapapírra, hogy arról lehessen majd sokszorosítani. Mivel ez a könyv kétnyelvű, az én Erikám meg nem tartalmaz szlovák diakritikus jeleket, az akkori munkahelyem, az érsekújvári múzeum (ahol régészként dolgoztam!) írógépén pötyögtettem le esténként, éjszakánként mind a 232 oldalt. Így történhet meg, hogy egy bibliográfiáról normális esetben nem mondhatja a szerzője, hogy én írtam, hiszen azt összegyűjteni, rendszerezni kell, ebben az esetben viszont mégiscsak kijelenthetem: a szó szoros értelmében én írtam.
1. Az Erika magyar táskaírógép billentyűzete, amivel hibátlanul nem lehet magyar szöveget írni (1970-es évek második fele) 2. A múzeumi írógép, amin a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia készült
A kilencvenes évek elején váltottam írógépről számítógépre, noha én az utóbbit is írógépnek használom. Nem kell benne szalagot cserélni, lehet benne javítani, több példányhoz nincs szükség indigóra… Cserébe nem keletkeznek dossziékba rendezhető levélmásolatok (először még szorgalmasan nyomtatgattam, mind a kimenő, mind a beérkező postát, de aztán belefáradtam, teljesen más műfaj ez, egy-egy soros, sokszor szavas levélváltások, mit dokumentáljon ezeken az ember?). A levelezés, mint irodalmi műfaj, megszűnt. Szintén cserébe elég egy rossz mozdulat és egy könyvnyi anyag el tud tűnni úgy, hogy jó esetben, drága pénzért valamilyen adatmentő cég vissza tudja varázsolni. A korábban, írógépen készült kézirataimat, levelezésemet perceken belül elő tudom venni az adott dossziéból. A számítógépes korszak elejének különféle méretű floppyjaira mentett szövegeim is megvannak ugyan, de hogy ezekhez már az életben nem jutok hozzá, az is biztos.
Íróasztalom látótávolságban a fal mellett most is ott álldogál szolgálatkészen Erika, fiókomban Új Szó-s, Heti Hírlap-os, Hét-es, Tábortűz-es, Castrum Novum-os fejléces szerkesztőségi géppapírok. Ha kikapcsolnak villanyt, gázt, valamit még mindig le tudok írni. De lesz-e kinek?
P.S.
1. Fényképezés előtt el szerettem volna játszani, hogy ennek a szövegnek legalább a címét lepötyögtetem a befűzött papírra. Ahogy Móricka elképzelte! Néhány évtized alatt a szalag teljesen kiszáradt, nem lehet vele írni. Szalag vajon kapható-e valahol?
2. 2022. április 30-án Voigt Vilmosék budai otthonában, a Tarcali utcában járok. Említem, hogy este a MÜPÁ-ba van jegyünk. Tanár úr megkérdi, hogy milyen koncertre is készülünk? Mondom: Presser. Csodálkozva rám néz: és hogy jutott ez az eszetekbe? Hát, mi szoktunk ilyesmire járni. Aha… Szóval, ha már szoktunk, ott vagyunk. De hát a rendőr gatyában is rendőr (ennek bővebben kifejtését a mondatritmus nem engedi, pláne, hogy ezt már egyszer megtettem), itt sem tudok tehát teljesen kibújni a bőrömből. Presser arról beszél, hogy mi kell a szövegíráshoz. Először is rengeteg kávé. Majd hatalmas, lehetőleg önmagunk generálta füstfelhő a fej körül. Egy zongora. Azon és a körül szerteszét dobált cetlik, kéziratpapírok, amiből mindig azt nem találjuk, amire éppen szükségünk lenne. Meg gondolatok, érzések, ötletek, szavak… S persze elengedhetetlen az írógép kattogása. Azonnal elő is húz egy táskaírógépet, és a következő szám ritmusalapját azon pötyögteti le. Írógép mint hangszer. Is. Ennyi.
Szerző: Liszka József
Fotók: Liszka József
Borítógrafika: Bobák Szilvia
Felhasznált irodalom:
- Liszka József (1988): Bibliografia etnografie a folkloristiky maďarskej národnosti na Slovensku. Od začiatku 19. storočia do konca roku 1986. A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája. A 19. század elejétől 1986 végéig. Bratislava: Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete–Csemadok KB.