Gyermekélet egykor és ma: megjelent a Néprajzi Intézet legújabb kiadványa

Mi volt a célja az ELTE BTK Néprajzi Intézetének 2020 őszén azzal, hogy elindított egy, a gyermekélettel foglalkozó szakszemináriumot? Miért és hogyan készült az ehhez kapcsolódó, 15 írást tartalmazó tanulmánykötet a korábbi és jelenlegi diákok – közöttük doktoranduszok – munkáiból? Bejegyzésünkben az Intézet oktatói, a tanulmánykötet szerkesztői, Deáky Zita és Bali János számolnak be a kiadvány hátteréről, tartalmáról és a kutatási távlatokról.

A 20. század elejétől napjainkig a gyermek téma tudományos szempontból rendkívül fontos és népszerű, gondolhatunk a neveléstörténet, a pszichológia, a társadalomtörténet, a szociológia, a néprajztudomány eredményeire. A korábban mellőzött társadalomtudományi témák, így a gyermekkor és a „felnőttkor” különböző szakaszai, a nők és a női szerepek önálló kutatási kérdésként merültek fel. A kulturális antropológiában és néprajztudományban is megjelentek az idősek, a fiatalok, a gyermekek és a nők, ezzel új témák és új utak nyíltak, messze kitágítva az eddigi kutatási horizontot.

Az új kötet elkészítésére önmagában a hallgatók lelkesedése és érdeklődése is indok lehetne, aminek része, hogy erős bennük a kutatási vágy, a megszólalás igénye, új témák és irányok keresése és újragondolása. Összeköti őket a néprajztudomány és az ELTE Néprajzi Intézete, mint alma mater, és a gyermek és gyermekkel kapcsolatos témák iránti érdeklődés. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a tanulmányok egy kaptafára készültek volna, hisz témáikban, célkitűzéseikben és kutatásuk módszereiben is változatosak. Hogy lehetséges ez?

Úgy, hogy a néprajz magába foglalja a társadalomtudományi és a humán tudományi nézőpontokat, a történeti- és a jelenkutatás módszereit is. Egy olyan tudományszak írásai olvashatóak tehát a kötetben, amely kapcsolatban áll a történettudománnyal, a szociológiával, az irodalomtudománnyal, a neveléstudománnyal és a kulturális antropológiával is. Így jött létre ez a kötet, amelynek több tanulsága van. Részben, bár kaleidoszkóp-szerűen, de megmutatja, hogy a 21. századi fiatal néprajzos generáció is nyitott mind a történeti, mind a jelenkutatásra, a hagyományos néprajzi témák mellett az új, a 21. századi társadalmi kérdések felvetésére is, valamint képes új szemlélettel, új értelmezéssel közelíteni hagyományos témákhoz. 

A tizenöt tanulmányt tartalmazó kötet fontos hangsúlyváltásra is utal a társadalom- és a humán tudományokban, amelyekben kulcskérdés, hogy kik és kikről írják dolgozataikat. Az itt szereplő írások különböző oldalról és szempontból a gyermekről és serdülőkről szólnak, a szerzők többsége pedig az ifjú generáció tagja. A dolgozatok főszereplője a kis- és a serdülőkorú gyermek. Ez azonban csak látszólag van így, mert valójában – történeti, gazdasági, társadalmi és a politikai kontextusban – az őt körülvevő család és a felnőtt világ jelenik meg itt, és rajtuk keresztül látunk rájuk és a 20. század történéseire, rápillantva a 21. századra is. Nagyon fontos, hogy majd minden dolgozat a hagyományos néprajzi adatsorok, tények és értelmezések mellett, rámutat a politika szerepére is, amely alapvetően meghatározta és ma is meghatározza mindenki életét, így a gyermekekét is. Így volt ez a két világháború között, az államszocialista korszakban, a Rákosi- és Kádár-rendszerben, a rendszerváltozás utáni harminc évben is. Az üldöztetéseket ugyanúgy, mint a gyermekvédelmi törvényeket, a szociálpolitikai intézkedéseket, oktatási, szociális intézményeket, ezek működését és az ezekről való gondolkodást a politikai ideológia alakította. 

Az írások tudatosan elkerülik a gyermek–felnőtt dichotómiát, ahol a gyermek a felnőttvilággal ellentétben, a felnőtthöz való viszonyításban, egy ellentétpárban jelenik meg. Ez igaz akkor is, amikor különösen nehéz helyzetben lévő, szegény környezetben vagy éppen szülők nélkül felnövő gyermekek szocializációját formális vagy félformális intézményhálózat, s megannyi névtelen hős: nevelőszülők, pedagógusok segítik. A szerzők, ha mozaikszerűen is, de rámutatnak arra, hogy a gyermekek többsége egy meghatározott közösség felügyelete és irányítása alatt állt, és számukra a felnőtté válás útja kijelölt keretek között folyt. Hagyományosan a család és a rokonság, valamint a helyi és felekezeti közösség jelölte ki a határokat, biztosította a hátteret, és gondoskodott arról, hogy a gyermek elsajátítsa mindazokat az ismereteket, értékeket és viselkedési normákat, amelyekre mindenkinek szüksége van az életútja során, és ami lehetővé teszi boldogulását szűkebb és tágabb közösségeiben, és hogy azok erős építőelemévé váljon. 

A tánc nemcsak egy szórakozási forma, hanem ahogy Keresztény Csenge dolgozata mutatja, a női, férfi szerep, a testhasználat, az érzelem kifejezése, az illem, a közösségi hagyományok tiszteletben tartása is egyben, amit az egyén kisgyermek kora óta tanult, elsajátított, egyéni jellemzőkkel egészített ki, és végig kísérte életútját. A szerző rámutat, a tánc a szocializációs stratégia része volt, és egyben az egyéni és a lokális közösségi identitás kifejezője is. Grunda-Wettstein Angéla a család szerepét járja körbe az ünnep szempontjából. Bár egy jelenkutatásra alapozva vizsgálja az ünnep megélését és a lelki egészség kapcsolatát, tudjuk, hogy ennek mélyebb gyökerei vannak, és meghatározta a mindenkori ember a makro- és mikrokozmoszhoz való viszonyát. Németh Eszter dolgozata a fényképek és a fényképezkedés szerepét elemzi a családi emlékezet szempontjából, és egy család több nemzedékén keresztül követi nyomon a családi eseményeket. 

A család érték- és mintaadó szerepe egy-egy foglalkozási tevékenységben ragadható meg a legjobban, ahogy Béres Sándor dolgozatában az állathoz és az állattartáshoz való viszony a teremtett világhoz való viszonyban jelenik meg, így a nevelés folyamatában az egész részeként kell elsajátítani. Hasonlóan Szeverényi András, aki maga is vadász családból indult, közvetlen tapasztalataira és a nagy elődök példájára alapozva mutatja be e speciális foglalkozásba való belenevelődés szakaszait és legfőbb értékeit. 

A történelmi sorsfordulók nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek életét is meghatározták. A 20. század történetét végig kísérték a kényszerhelyzetek, és még be sem fejeződött a második világháború, menekülések, kitelepítések váltogatták egymást. Családok az országutakon, a vagonokban, útközben született csecsemők jelzik ezeket az traumákat. A bukovinai székelyek mindent megéltek ezek közül, telepítések, újrakezdések, menekülések, majd ismét újrakezdések. Csibi Krisztina kíséri őket e dolgozatában, és a bácskai állomást szemléli meg közelebbről. Tóth Gábor dolgozata az államszocialista diktatúra egy másik arcát mutatja meg a magyarországi családok belső, országon belüli kényszermunkatáborokba történő deportálásával. Teljes családok, a nagyszülőktől a kisunokákig kerülnek munkatáborokba, és milyen volt ott az élet, azt ez a dolgozat hiánypótlóan mutatja be, és nagyon fontos, hogy ehhez a témához egy fiatal kutató nyúl.

A sötét tónusokban bővelkedő 20. század pozitív eseményeihez tartozik Magyarországon az amerikai segítséggel kiépült zalai olajvidék az 1930-as években. A nyugati típusú vállalat paternalista szociálpolitikájának hála, munkavállalói és azok családjai, beleértve a gyermekeket, a korszak átlagához képest kiemelt támogatásban részesültek, ahogy arról Kiss Nóra írása is tudósít. Minden pártállami diktatúra kiemelt figyelmet fordított a gyermekekre, az „edzett ifjúság” korosztályi bázisára, ami nemcsak a test, hanem a szellem, a gondolkodás neveléséről is szólt, és egyúttal a diktatúra számára nevelt utánpótlást. Vámos Gabriella írása a Kádár-korszak ifjúságpolitikájának részeként mutatja be az „edzett ifjúságért” mozgalmat és intézményrendszerét. 

A 18. századtól beszélhetünk a gyermekvédelem állami szerepvállalásáról, de valójában törvényekkel, szabályozásokkal, államilag fenntartott intézményekkel csak a 20. századtól avatkozik be az állam, és majd külön sajátosságokkal az államszocialista rendszer. A kötetben e témakörben megjelent dolgozatok az állami ellátórendszer működését mutatják be más-más korszakban, helyi és regionális metszetben ábrázolva. A lokális „mélyfúrások” sorába illeszkedik Kiss Nóra másik írása, aki Zalaszentgyörgy példáján mutatja be az állami gyermekvédelmi rendszer működését a két világháború közötti időszakban, tulajdonképpen a nevelőszülői rendszer akkori világát és Janus-arcúságát. Svégel Fanni pedig a Kádár-korszak politikai-társadalmi szervezeteinek gyermek- és családvédelemmel kapcsolatos tevékenységét mutatja be Somogy megyei példa alapján az 1967-ben bevezetett gyermekgondozási segéllyel kapcsolatban. E témakört Erdős Zsófia dolgozata zárja, amely két eltérő adottságú település, a többszörösen hátrányos helyzetű Aranyosapáti és a stabil gazdasággal rendelkező Tápiószele nevelőszülői hálózatát vizsgálja. Miközben arra kíváncsi, hogyan és miért válik valaki nevelőszülővé, milyen társadalmi, gazdasági motivációk állnak a háttérben, arra is rámutat, hogy lokálisan eltérőek ezek a motivációk, és adott esetben egy munkanélküliséggel és a szegénységgel küzdő településen a nevelőszülőség ebből kilépést és társadalmi mobilizációs utat is jelent, és ez még inkább igaz a cigány nevelőszülőkre. 

A cigány gyermekekkel kapcsolatos témát két eltérő korszakban, két lokális példa képviseli. Talabér Flóra dolgozata az 1935 és 1940 között Tárkányban működő falusi cigányiskoláról szól, mely árnyalja a korszakról alkotott képünket, ugyanis nem ez volt az egyetlen ilyen iskola az országban. A szerző bemutatja azokat a törekvéseket és sikereket, amelyek az iskola elindításához vezettek, s nyíltan beszél a későbbi bezárás mögötti kudarcokról is. A példa napjainkra vonatkozóan is érvényes kérdéseket vet fel. Sikeres lehet-e a cigányság társadalmi felzárkóztatása lelkes és áldozatkész papok és pedagógusok nélkül? Hasonlóan az előzőhöz, a hátrányos helyzetű térségek és települések jó gyakorlatainak sorát gazdagítja Baranyi Janka tanulmánya. A közelmúltban, az iszapkatasztrófa okán sokat szenvedett településen Devecseren egy Biztos Kezdet elnevezésű gyerekház biztosítja a gyermekekkel és az anyákkal való formális törődést, gondoskodást. 

A kötetben tárgyalt témák időbeliségét Szűcs Enikő Viktória és Pintér Zita írásai keretezik be. A gyermekjáték-gyűjtési felhívásokat közzé tevő 19. századi Néptanítók Lapjától eljutunk napjainkig, a 21. századi nagylánnyá válás talán legfontosabb határkövéhez, a menstruációig, e gyakran tabuként kezelt téma lányok körében tapasztalható percepciójáig.

A dolgozatok témaválasztását és szemléletét az is meghatározta, hogy a szerzők mindegyike elvégezte a néprajz szakot vagy éppen végzi, valamint egy részük maguk is részesei annak a világnak, amiről írtak. Így elmondható az is, hogy kötetünk nemcsak egy tanulmánykötet a gyermekéletről, hanem az ELTE BTK néprajz szakos volt és jelenlegi hallgatóinak világáról, gondolkodásáról is képet ad.

A kötet szerzői:

• Baranyi Janka egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
• Béres Sándor doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
• Csibi Krisztina doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
• Erdős Zsófia egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
• Grunda-Wettstein Angéla etnográfus, pszichológus 
• Keresztény Csenge egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
• Kiss Nóra etnográfus-muzeológus 
• Németh Eszter egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
• Pintér Zita egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
• Svégel Fanni doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
• Szeverényi András egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
• Szűcs Enikő Viktória etnográfus 
• Talabér Flóra egyetemi hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet 
• Tóth Gábor doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola 
• Vámos Gabriella etnográfus-muzeológus

A cikk a szerkesztői előszó rövidített, átdolgozott változata. A kötet az ELTE BTK és a KINCS szakmai együttműködése részeként jött létre. A borítót Tóth Gábor tervezte.

Szerzők: Dr. Bali János egyetemi adjunktus és Dr. Deáky Zita habilitált egyetemi docens