Szövőszék összeikeázása, dinnyeevős tárgytisztítás és Szent Digitália oltalma: Tihanyi Anna, a Néprajzi Múzeum muzeológusa 6 év távlatából visszatekint a kidei kutatótáborokra.
Néprajz alapszakosként először 2014 áprilisában csatlakoztam be kidei kutatótáborba, amelyet Ilyefalvi Emese doktoranduszunk vezetett. A módszertanilag gazdag és sokrétű kutatás során az összes lehetséges forrástípussal találkoztunk (interjú, tárgyak, írott történeti források), az összegyűjtött ismeretek pedig a kidei tájházban kerültek bemutatásra ideiglenesen. Az öt kutatótáborból végül négyben vettem részt, amelyek ugyan 6 év távlatából kicsit összefolynak az emlékezetemben, de hála a volt szaktársaim alapos fénykép-dokumentációjának, azt hiszem, sikerült rendezni, hogy valójában melyik nyarat jellemezte a dinnyeevős tárgytisztítás és melyiket a kézirat-digitalizálással egybekötött tárgygyűjtő terepmunka. Alapszakosként a kidei projekt egyrészt egy nagyszerű lehetőség volt, hogy a tanszéki terepkutatásokon kívül is belekóstoljak a terepmunka izgalmaiba.
Másrészt, a legmotiválóbb számomra az volt, hogy egy olyan kutatásba kapcsolódhattam be, aminek célja nem csupán egy újabb szemináriumi dolgozat vagy a szakdolgozat megírása, hanem egy olyan tér létrehozása, ami a falu közössége számára értékkel, jelentőséggel fog bírni.
Szent Digitália és Katonafénykép 1944 előttről
Az első, 2014 áprilisi kidei kiszállás alatt azt hiszem, egy komplett csomagban megkaptam azokat az élményeket, amelyek egy néprajzos számára elengedhetetlenek: a levéltárban és a terepen folytatott kutatásba is belekóstoltam. Az első napokban Kolozsváron, az unitárius levéltárban fotóztuk be a kidei iratanyagokat. Eközben a digitalizáló teamünket “Szent Digitália” oltalmába helyeztük, hogy elhivatottságunkat és megszállottságunkat segítse, fényképezőgép-akkujainkat a lemerüléstől (szellemünket pedig a végkimerüléstől) megóvja. A levéltár összes zegzugának fényképdokumentációja után megérkeztünk Kidébe, ahol bekapcsolódtam az életút-interjúk készítésébe. Azt hiszem, ezt a részt vártam a leginkább.
Nem voltam egy bátor interjúzós típus, de talán ezért is volt számomra izgalmas, és sokszor megható az a bizalom, amivel a helyiek fogadtak, és ahogyan betekintést nyerhettem az életükbe, emlékeiken keresztül pedig a falu történetébe.
Nagyon kedves emlék azzal az idős nénivel való beszélgetés, aki szívesen mesélt és vezetett fel a kincsekkel teli padlására, sőt még tárgyakat is adott a készülő tájház számára. Mindazonáltal ekkor szembesültem azzal a ténnyel is, hogy a létra-mászástól való fóbiám egy tárgy-gyűjtő néprajzos számára talán nem a leghasznosabb tulajdonság.
A beszélgetés után megismerkedtünk a padlás és az udvar lakóival is
Az interjúkészítéssel és azok lejegyzésével kapcsolatban pedig álljon itt egy kis módszertani tanulság, amit az első tábor alkalmával tanultam meg, és ami talán másoknak is hasznára válhat. Ekkor sajátítottam el azt a nagyon hasznos interjúlejegyzési módszert, amit azóta többször is alkalmaztam: tematikusan strukturálva, tízpercenként – az időt is lejegyezve – készítettünk tartalmi kivonatot, ezen felül pedig a fontosabb részletek kerültek szó szerinti rögzítésre. (Persze nem minden kutatásnál ez a leghasznosabb lejegyzési módszer, ezt mindig mérlegelni kell az adott kutatás céljait illetően, de itt nagyon jól működött).
Kidében vettem részt először módszeres fényképgyűjtésben is: a beszélgetés egy pontján megkérdeztük, hogy mutatna-e az adatközlő régi képeket családi és közösségi eseményekről, abban bízva, hogy ezek a fényképek akár olyan emlékeket is felidéznek a mesélőben, amelyek kérdéseink hatására nem feltétlenül jutnak eszébe. A beszkennelt fényképeket később, ahogyan az interjúkat is, rendszereztük, adatoltuk, hogy strukturáltan lássuk, milyen témához kapcsolódik az adott fénykép, és megtudtuk-e a szükséges információkat róla. A későbbi kutatótáborokban az interjúkat, a tárgygyűjtéseket és a fényképgyűjtéseket folytattuk, pótoltuk, a fényképekkel kapcsolatos hiányzó adatokat igyekeztünk begyűjteni. “Tetszik-e emlékezni, hogy ki szerepel ezen a képen és mikor készült?” – Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztuk a mindentudó, idősebb kideieket. Később, a táborok utómunkálatainál is besegítettem: az összegyűjtött fényképanyagot egy adatbázisba vittük be, és rendszereztük az archív fényképek adatait. Emellett volt, hogy segítettem az egyházi iratanyagok átírásában, hogy azokat később felhasználhassuk.
Szövőszék “összeikeázása”
2015 nyarán sor került a tárgyak megtisztítására, a tájház berendezésének előkészítésére. Ugyan igen lassan vándorolt le róluk a kosz, de a megcsillanó tiszta felületekben várakozóan tükröződött a berendezésre váró tájház képe. Az előkészítés persze nem csak a tisztításról szólt; néhányan közülünk egy szövőszéket próbáltak összeikeázni az egyik helyi lakos segítségével, mások a tárgyakat leltározták be.
Visszaemlékezésem egy kicsit mikrotörténeti kutatássá is vált: helyenként akadozó emlékezetemet a szintén szubjektíven szelektált dokumentációból próbáltam kiegészíteni, abból következtetni az egészre, megtalálni a narratíváját – ami így természetesen teljesen más 2021-ben, mintha akkor frissen az élmények után írtam volna meg. Összességében a kidei kutatótáborokban egyrészt szakmailag fontos tapasztalatokat nyertem a módszeres tárgygyűjtések és fényképgyűjtések terén, illetve abban, hogy hogyan kezeljük, rendszerezzük ezeket a tudásokat úgy, hogy az később kiállítható, szélesebb közönség számára is megismerhető legyen. Másrészt a jó közösségben való kutatás, illetve a helyiek nyitott, befogadó és lelkes hozzáállása érdeklődésünkhöz motiválóan hatott ránk – reméljük, hogy a járvány enyhülésével régi és új tagokkal is hamarosan visszatérhetünk.
A fényképeket Ilyefalvi Emese és Balogh Pál Géza készítette.
Szerző: Tihanyi Anna
ELTE Néprajz Blog 