Bali János rádióműsorában ebben a hónapban a magyar néptáncról volt szó

Tudja, hogy mi a szerepe egy tánckarvezetőnek? Hogy kik voltak azok a szakemberek, akik az 1950-es évektől a legnagyobb hatást tették a magyar táncházmozgalomra? Hogy mi lehet a jövőbeli szerepe a néptáncnak a moldvai csángók életében? És hogyan látják a külföldiek a magyar néptáncot?

Mária Rádión, négyhetente, szerda délutánonként 16:35-től jelentkezik Bali János Élő örökségünk – beszélgetések magyarságunk értékeiről című, 75 perces magazinműsora.

Az április 14-én sugárzott negyedik adás témája a magyar néptánc volt. Az adásban – többek között – hallható a sorozat állandó társszerkesztője, Molnár Gergely, végzős alapszakos hallgatónk, Keresztény Csenge és Péterbencze Anikó doktorjelöltünk is. A technikai szerkesztő ezúttal is Radóci Virág mesterszak I. éves hallgatónk volt. A műsor visszahallgatható a Mária Rádió archívumában, illetve az alábbi beágyazott felületen.

Nyitókép fotójának forrása: Fortepan

Amikor minden KIDErül – A mély víz, amiben segítenek megtanulni úszni

Tar Virág a Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjtemény muzeológusa, az öt kidei kutatótáborból négyben jelen volt, majd szakdolgozati terepmunkáját is a borsavölgyi faluban végezte. Visszaemlékezésében nem csak a kezdeti nehézségekről, a csapatmunka fontosságáról és az önálló kutatás meghatározó élményeiről számol be, de megtudhatjuk azt is, miért nézett Barátok köztöt a kutatásai alatt és hogy Irma néni tényleg nem viccel, ha pánkóról van szó.

A kidei kutatótáborokra úgy emlékszem vissza, mint amikor nem ér le a lábad egy sodró patakban, de a többiek és az ösztöneid segítségével fennmaradsz a víz színén, és élvezed a sodródást a társaiddal. Egymás támogatásával pedig egyre összeszokottabban haladunk együtt a patakkal. 2014 tavaszán csatlakoztam a csoport munkájához, ekkor szerveződött a második tábor. Mélyvíznek éreztem több dolog miatt is. Én voltam a legfiatalabb, még sosem gyűjtöttem Erdélyben és többféle munka várt ránk, amelyek közül sokat előtte még nem végeztem. Például levéltári anyag digitalizálása, tematikus fotógyűjtés – annak minden technikai és adminisztratív feladatával, tárgyak gyűjtése és adatolása mellett tisztításuk és állagmegőrzésük a tájház számára. Mindezek ellenére – vagy éppen ezeknek köszönhetően – meghatározó szakmai és emberi tapasztalatokra tehettem szert. Akármelyik kutatótáborra gondolok vissza (2014 tavasz, 2015 tél, 2015 nyár, 2016 nyár), bármilyen feladatunk is volt, a munkát mindig jellemezte a szervezettség, a kölcsönös segítségnyújtás. A tábor szervezőjének és lelkének, Ilyefalvi Emesének köszönhetően mindig pontosan tudtuk, hogy az adott utazásnak mi a célja és ebben mi a feladatunk.

  • Éjszakába nyúló fényképszkennelések. 2014. április, fotó: Ilyefalvi Emese
  • Levéltári anyag digitalizálása minden eszközt bevetve: szkennerrel és fényképezővel, 2014. április, fotó: Szendi Tünde.
  • A gyűjtött tárgyak állagmegóvási munkálatai a diófa árnyékában. 2015. augusztus, fotó: Tar Virág
  • Fényképek és élettörténetek gyűjtése 2015. februárjában. Fotó: Tar Virág
  • A közös étkezések és koccintások, 2015. augusztus. Fotó: Tar Virág
  • A kidei tájház tornácán a csapat 2015 nyarán

Egy nagy csapat voltunk, ami nappal kisebb darabjaira esett a gyűjtés során, de délben és este mindig egyesült. Az esti megbeszélések és tapasztalatcserék során megosztottuk a napi fejleményeket. Ha mások munkájához kapcsolódó személyt, tárgyat, képet vagy bármit találtunk, izgatottan osztottuk meg egymással. Senki ne gondoljon komoly hangvételű beszámolókra, inkább baráti beszélgetésekre, amelyeken a vicces napi történések mellett tartalmazták az eredményeket is. Ezek a megbeszélések segítettek engem, hogy minél gyorsabban megismerhessem Kidét, a kideieket és a társaimat, hogy minél többet megtudjak egy ilyen szerteágazó terepmunkáról. Ezek voltak az intenzív úszásórák, amiket a többiektől kaptam, hogy együtt úszhassunk a “Kide-patakban”. De voltak egyéni órák is, például amikor párban interjút készítettünk, fényképeket gyűjtöttünk. Mindenki valamit hozzátett ahhoz, hogy ma ennyi úszásnemet ismerjek. Segített ebben, hogy a táboronként változó gárda tagjai több egyetemről verbuválódtak a határon innen és túlról, sokféle tapasztalattal és tudással.

A faluban eltöltött hetek élményei és az ott végzett gyűjtőmunka annyira meghatározóvá váltak számomra, hogy az alapszakos szakdolgozati témám ennek köszönhetően talált rám.

Az egyik kutatótáborban életútinterjúk készítése volt a feladatunk. Az interjúk során lépésről lépésre végigjártuk beszélgetőpartnerünkkel az életét. Igyekeztünk az időseket felkeresni a falu 20. századi képének dokumentálása érdekében. Így olyan emberekkel beszélgethettünk, akiknek életét a 20. század második és harmadik harmadának történései minden területén átszőtték. A politikai és gazdasági változások a falu és a faluban élő emberek életére sok téren hatottak, ezekre az egyik válasz Kide elhagyása volt a közeli városokban történő munkavállalással (pl. Kolozsvár, Szamosújvár). Mindez pedig szépen kirajzolódott a személyes életutakban. Így vezettek el engem a táborban készített életútinterjúk a szakdolgozatomig. A politika és a gazdaság átalakulása által előidézett változásokat figyeltem meg a megélhetési stratégiák alakulásában az 1930-as és 40-es évektől a rendszerváltozásig.

A dolgozat megírásához szükséges terepmunkát már egyedül végeztem Kidében és Kolozsváron. Ottlétemet áthatotta a kutatótáborokban szerzett hely- és emberismeret. Két téli hetet töltöttem a faluban, így lehetőségem volt hosszabban beszélgetni a kideiekkel. De nemcsak arra, hanem végigkóstolni a kertből eltett befőtteket (és pálinkákat), naponta nagy mennyiségű süteményt és kávét elfogyasztani, eleget tenni az ebédmeghívásoknak, a hosszúra nyúlt interjúval belefolyni a Barátok köztbe és végignézni, mintha a saját nagyszüleimmel ülnék. Ezek is részei voltak a terepmunkának. Beszélgetőtársaim nemcsak beengedtek házaikba és órákon át meséltek, válaszoltak kérdéseimre, hanem vissza is kérdeztek. Érdekelte őket, hogy ki beszélget velük.

  • A kiskapuban 2017 októberében. Fotó: Tar Virág
  • A kiskapuban 2018 októberében. Fotó: Tar Virág
  • Vasárnap délutáni találkozás a padon, az unitárius templomnál lévő dombon 2018. októberében. Fotó: Tar Virág
  • A csőszbíró, a csőszök és a csőszlányok a szüreti bálon, 2017. október. Fotó: Tar Virág
  • Házszentelés 2016. januárjában. Fotó: Tar Virág
  • Gyónás a templombúcsú előtt 2020 júniusában. Fotó: Tar Virág

Így történhetett, hogy a kutatási témához szorosan kapcsolódó kérdéseken és válaszokon túl, az elhangzott gondolatok egy életen át elkísérnek. Ezek a szavak, az emberek és az életutak hívnak vissza a mai napig a faluba.

Az elsőre mély víznek tűnő kidei kutatótáborok és az azokat követő önálló terepmunka a néprajzi tanulmányaim meghatározó élményei voltak. Az alapszakos egyetemi oktatást kiegészítette a sok gyakorlati feladat, amiben kipróbálhattuk magunkat a táborban és az arra való felkészülés során. Nagy hatással volt rám az érzés, hogy egy elhivatott vezetővel és csapattal, önkéntesen, közösen teremthetünk valamit. Hálás vagyok, hogy részese lehettem!

A kiemelt képet Tar Virág készítette 2016 októberében a Kide-patak felett átvezető pallón.

Az etnológus, aki beszélt a tárgyak nyelvén – 110 éve született Fél Edit

Keveseknek adatik meg, hogy pályafutásuk során lerakják egy tudományág alapjait, illetve annak életébe évtizedekre meghatározó módszertani újítást hozzanak. Fél Editnek, a néprajztudomány első női kandidátusának mindez sikerült. A mai társadalomnéprajz alapjainak megteremtése mellett a monografikus tárgygyűjtés módszertana is nevéhez fűződik. Muzeológusi munkássága éppúgy kiemelkedő, mint terepkutatásai: gyakorlati tapasztalat és elméleti tudás ötvöződik munkáiban. De mit tanulhat egy mai kutató Fél Edit munkásságából, módszertani újításaiból?

Munkásságáról, személyéről sokan, sokhelyütt írtak már. Tudományos pályája kezdetén, a harmincas évek derekán még mindig kevés nő választotta az etnográfusi hivatást. Pályatársa volt kezdetben Loschdorfer Anna mese- és népballadakutató, Luby Margit szokáskutató, illetve Palotay Gertrúd viseletkutató is. Ezzel a generációval indult a női etnográfusok második nemzedéke, akik már nem pusztán mellékfoglalkozásként gyűjtöttek néprajzi adatokat, hanem a mai értelemben vett tudományos kutatásokat végeztek múzeumok vagy kutatóintézetek, egyetemek kötelékében, valamint doktori fokozatot is szereztek. Ilyen volt a sorozatban bemutatásra kerülő Dömötör Tekla és Kresz Mária, de a folklorista Dégh Linda vagy Kovács Ágnes is ide sorolható.

Fél Edit 1910-ben született Kiskőrösön Fél Boldizsár ügyvéd és Tolnay Piroska gyermekeként. Testvére Fél Ella (1909–1975) Pro Urbe-díjas pedagógus. A Szegedi Tudományegyetemen 1930–34 között német-francia szakos hallgató, utolsó éven a Bécsi Egyetemre is kijutott ösztöndíjjal, ahol a német típusú néprajztudomány eredményeivel ismerkedett meg. Külföldi kutatóutakra később is rendszeresen vállalkozott, nyelvtudása révén kiváló nemzetközi kapcsolatrendszerre tett szert, amely segítette későbbi pályája során, hogy külföldön publikálhassa itthon meg nem jelentethető könyveit.

Fél Edit igazolványa
Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 331382

A hagyományos paraszti társadalom kérdéseiről szóló dolgozatok rendre idézik Fél Edit írásait, gondolkodásmódját. Minden társadalomnéprajz kurzust végzett hallgató kívülről fújja Hartát, Kocst, Martost, na és a fogalommá vált Átányt. Pályája során a közösségek társadalomszervezetének és rokonsági kapcsolatainak teljességre törekvő, leíró jellegű vizsgálata mellett a tárgyak gazdasági-társadalmi funkciójának, életútjának számbavételével és az egyének életstratégiájával, világképével foglalkozott. A falvak lakóit és használati tárgyaikat éppúgy leltárba vette, mint a rábízott múzeumi gyűjtemény darabjait. Munkája attól vált egyedülállóvá, hogy a sűrű leíráson túl, aprólékos, elemző munkával képes volt megszólaltatni a tárgyakat, és empatikus gyűjtőmódszerének köszönhetően feltárultak előtte addig ismeretlen emberi sorsok. Lényéről Mohay Tamás a következőképp emlékezett meg, aki Fél Edit születésének 100. évfordulóján tartott előadásában három vonást emelt ki a kutató személyét illetően: szakmai igényességét, elszánt szolgálatát és erős hitét.

“Közelebbi személyes kapcsolatba akkor kerülhettünk, amikor néhányunknak 1985-ben házi szemináriumot tartott lakásán. Hofer Tamással, Fülemile Ágnessel, Szent-Iványi Istvánnal az ötös busz akkori pesti végállomásán, a Március 15-e téren találkoztunk, hogy együtt és pontosan csöngethessünk be a lakásába. A polgári otthon keretei között az igazi »úriasszony« fogadott, aki pontosan szervírozta a teát, és pontosan ismerte azt a módot, ahogy egy beszélgetést mederben kell tartani. (…) [E]lvárásaival föladta a leckét, és nem engedett kibúvót: el kellett olvasni, át kellett gondolni, meg kellett tudni fogalmazni a »leckét«. Másfelől olykor talán »erős« is volt az a kritikai hozzáállás, amivel Fél Edit azokat a pályatársakat (is) illette, akikre mi felnéztünk. Kertelés nélkül tudott tudatlannak és ostobának nevezni egyeseket, s ilyenkor megsejthettünk valamit abból, miért éreznek vele szemben sokan averziót.” (Mohay 2011: 93)

A néprajztudomány második nagy nemzedékének jeles képviselői Bátky Zsigmond és Györffy István tanítványaként Fél Edit főként a modern múzeumi tárgyleltárazási rendszerrel és falukutatással foglalkozott. A falumonográfiák közt elsőként jelent meg a Harta néprajza (1935), amely a Szegedi Tudományegyetemre benyújtott bölcsészdoktori értekezésén alapult. Harta, egy elzárt német nyelvsziget vizsgálata germanisztikai kutatásnak indult, ám a nyelvhasználaton keresztül Fél Editnek sikerült szélesebb körű társadalomrajzot készíteni. Rájött, hogy a hagyományos nemi szerepek által meghatározott társadalmi feladatok összekapcsolódnak a nyelvvel és a kultúrával: az otthon szférájában mozgó asszonyok jobban megőrizték a német hagyományokat, mint a környező magyar falvakkal többet érintkező férfiak. A kisalföldi, Duna-menti sváb település társadalomrajza alapul szolgált a későbbi monográfiákhoz.

Fél Edit: Állószék (1942, Csicsó)
Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 90763

Györffy István révén kapcsolatba került a ’30-as években fénykorát élő falukutató mozgalommal, amelynek eredményeire támaszkodva jött létre a közigazgatási és közegészségügyi alapra helyezett új típusú szociálpolitika. A Kocs 1936-ban című munkája (1941) a Magyary Zoltán vezette Közigazgatástudományi Intézet kutatásának részeként készült el. A Magyary által bevezetett szociálpolitikai kísérlet, a komáromi norma előtanulmányai közé sorolhatók a tatai járásban végzett kutatási jelentések, amelyek az 1930-as évek szociálpolitikai törekvéseihez kötődnek. A néprajzi és szociológiai társadalomvizsgálatok kívántak alapot teremteni az új típusú produktív szociálpolitikának, amely az 1940-ben bevezetett Országos Nép- és Családvédelmi Alapban csúcsosodott ki. A kocsi kutatást Györffy István vezette, de a különböző intézetek égisze alatt zajló közigazgatási vizsgálatokban Gunda Béla és Viski Károly is részt vettek. (Paládi-Kovács 2002) Fél Edit kutatása egy térben és időben meghatározott állapot pillanatképszerű rögzítését tűzte ki célul, különös tekintettel a társadalmi rétegződésre. A múltbéli, „hagyományos” állapotok feltárására irányuló korabeli néprajzi leírásokból hiányzott az ilyen jellegű kortárs adatok rögzítése, így Fél Editnek úttörő szerepe volt a társadalmi jelenkutatás néprajzi meghonosításában. A kulcsadatközlők teljes materiális világának rögzítése pedig megalapozta a család- és egyéniségkutatásokat.

Az 1939–1943 közötti adatfelvételen alapuló martosi nagycsaládot és jogszokásokat összegző községmonográfia a mindennapi élet emberi kapcsolatait tárta fel, az ezeket szabályozó szokások tükrében. Külön kitért a viselet társadalmi aspektusaira, szemiotikájára, valamint a társaságban végzett munkák metódusaira.

Fél Edit: Fonás (1942, Martos)
Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 90821

A munkamódszeréről árulkodó jegyzeteket és fényképeket az Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívuma őrzi: az online gyűjteményben több mint 800 fotója böngészhető, amelyet az 1930-as évek közepétől az 1950-es évek elejéig tartó időszakban készített. A fotók között találhatók építészeti jegyeket, használati tárgyakat és a viseletet statikusan bemutató képek, de láthatunk munkafolyamat-dokumentációkat és járás-rekonstrukciót is. Vagyis a funkcionalista leírások illusztrációi mellett a testtechnikák feltérképezése is része volt Fél Edit megértési módszerének.

Fényképezett sárközi teherhordó asszonyokat, Tolnában bukovinai székely iskolásokat, de piacozást, mosást, kenderfeldolgozást is. Mezőkövesden a „matyós” és „városias” tartás különbségeit, a viselet testtartásra gyakorolt hatását igyekezett megörökíteni fotók segítségével.

A második világháború félbeszakította franciaországi kutatását, majd 1945-ben lakásán megsemmisült a könyvtára, azzal együtt kiadatlan kéziratai, jegyzetei, mondhatni a teljes addigi tudományos munkássága. Ennek ellenére 1947-ben Budapesten habilitált, tíz évvel később pedig kandidátusi fokozatot szerzett. Az ‘56-os forradalom idején, nemzetközi kapcsolatait kihasználva a Vöröskeresztnek nyújtott segítséget. (Mohay 2011; Rajeczky 1991) Munkahelye 1970-es nyugdíjba vonulásáig a Néprajzi Múzeum volt, ahol a Textil-gyűjteményt vezette, de az Afrika-gyűjteményt is kezelte egy ideig. Franciaországi tapasztalatira építve vezette be az új típusú leírókartonokat, amelyeken már szerepelt a tárgy használatára, funkciójára vonatkozó adat is. Vagyis amit ma a múzeumi tárgyak életéről, háttértörténetéről tudunk, az nagyrészt Fél Editnek köszönhető. Emellett az Ethnographiat is szerkesztette 1944 és 1948 között.

Fél Edit: R. Czibor család  (1943, Marcelháza)
Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 91848

A szovjet típusú tudományos rendszer bevezetését követően Ortutay Gyula 1949-es fordulat-beszédében támadta Fél Edit módszereit, társadalomfelfogását. A régi személyi, tudományos és politikai konfliktus felerősödése eredményeként az Ortutay vezette egyetemi tanszéken Fél Edit nem taníthatott, noha 1948-ban két féléven át oktatta az általa “etnoszociológiának” nevezett társadalomnéprajzot. Később már csak a lakásán fogadott fiatal kollégákat, ún. „szobaszemináriumokra”. A Néprajzi Múzeum munkatársaként részt vett a háború utáni első nagy vállalkozásban, a Balassa Iván, majd Kardos László vezette tiszaigari kutatásban. Az agrárproletárok lakta faluban mélyfúrást végző munkaközösségen belül Fél Edit a viselettel és a társadalmi kérdésekkel foglalkozott Kresz Máriával együtt. A monográfia azonban évtizedekig az asztalfiókban hevert, csak több szerző halálát követően, 1997-ben jelent meg.

Fél Edit: Batyus asszony félvállra kötött batyuval (1952, Mezőkövesd)
Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 104520

1951-ben kezdte meg szintén a Néprajzi Múzeum támogatásával a Heves megyei Átányon folytatott kutatását, amelyhez három év elteltével csatlakozott az akkor pályakezdő néprajzos Hofer Tamás. A legendás, módszertani újítást hozó állomásozó terepmunkán alapuló gyűjtés kezdeti motivációiról Fél Edit így írt: 

„A cél nem kiadvány, feldolgozás, kézirat volt eleinte, hanem pusztán dokumentálás, azzal a céllal, hogy a mezőgazdaság már folyó mélyreható átszervezése előtti paraszti életformáról úgy adjon képet egy falu keresztmetszetében, hogy a néprajzi kutatás által eddig is számba vett tárgyak, technikák, ünnepi szokások mögött, között, próbálja megragadni az azokhoz kapcsolódó emberi viszonylatokat, értékeléseket, az azokat összekapcsoló struktúrákat.” (Fél 1991b: 172)

Az Átány kutatás tehát a téeszesítés előtti magyar paraszti munka- és társadalomszervezet egészét kívánta megörökíteni egy református falu életvilágán keresztül. A munkaalapú tradicionális társadalom megértéséhez pedig a gazdasági életen (munkaeszközök, használati tárgyak) keresztül tárta fel a két kutató a társadalom- és családszervezetet, a mindennapi élet rendszereit. Az eredmények végül 3 kötetben jelentek meg angolul és németül (Proper Peasants. Traditional life in a Hungarian village. 1969; Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. Eine ethnographische Untersuchung über das Hungarische Dorf Átány. 1972; Geräte der Átányer Bauern. 1974). Csak a rendszerváltás után érkeztek sorban a magyar fordítások (1997; 2010; 2016). A gyűjtés során több mint 3600 tárgy került a Néprajzi Múzeumba, körülbelül 8000 fényképpel együtt, amelyek kezdetben külön gyűjteményt alkottak.

Fél Edit: Húsvéthétfő (1952, Átány)
Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 102879

Fél Edit máig kiadatlan, feldolgozatlan munkái közé sorolható mezőkövesdi, matyó életformára és viseletre koncentráló kutatás, amelyből nem készült átfogó tanulmány. A kortársakkal folytatott levelezésével együtt az MTA Kézirattárban őrzik a mezőkövesdi Gari Margit (1907–1998) könyvének kéziratát is. A franciául 1983-ban megjelent életrajz az egyéniségkutatás egy különös darabja, amelyben a kövesdi summás asszony Simon Istvánné Gari Takács Margit sajátos világképe bontakozik ki. Ennek meghatározó eleme a népi vallásosság (jelen esetben a katolicizmus) mindent átszövő világértelmezése, a transzcendencia hétköznapokban megjelenő mivolta. Fél Edit a mesemondóként, előimádkozóként is ismert asszonnyal hosszú éveken keresztül alakított ki szoros, bensőséges kapcsolatot: beszélgetéseik eredménye az a 3500 oldalnyi szöveg, amelyből a több mint 400 oldalas mű született. Gari Margit a vallomás túlzott intimitására hivatkozva kikötötte, hogy életében nem jelenhet meg magyar nyelven. A hazai kiadás azonban máig nem készült el. (Chaunu 1985; Hetényi 1985)

Gari Margit az élettörténetét meséli. Mezőkövesd, 1960-as évek. Sándor István felvétele (Ethnographia 1965: 534)

Öt évvel később, 1988-ban hunyt el Fél Edit. Módszertana ötvözte az európai kultúrákra irányuló néprajz és az Európán kívüli kultúrákat kutató antropológia megfigyelési metódusait. Ennek eredményeképp jött létre az előbb etnoszociológiának, majd társadalomnéprajznak nevezett tudományág, amelyet élete utolsó éveiben A saját kultúrájában kutató etnológus címmel tartott előadása foglalt össze. A módszertani dilemmákat feltáró, eredetileg francia nyelvű előadás szövege reflektál a társadalomkutató saját pozíciójára, az általa kutatott kultúrák, jelenségek megértését meghatározó faktorokra. (Fél 1991a)

Pályatársai és tanítványai több ízben is megemlékeztek személyéről, tudományos eredményeiről. Hofer Tamás jellemzése szerint „kivételesen erős, szuverén egyéniség” volt, amely magyarázhatja a tudományos életben perifériára szorulását, kívülállóságát. Következetesség, szigor és kritikai attitűd jellemezte, amely erkölcsi tartásából fakadt. (Hofer 2009: 315) Utolsó kerek születésnapján K. Csilléry Klára köszöntötte az Ethnographia hasábjain (1980), majd 1991-ben a folyóirat két lapszáma emlékezett meg az egykori szerkesztő kutatói pályafutásáról. Rajeczky Benjámin nekrológja mellett itt jelent meg az Összegző visszatekintés a paraszti társadalom kutatására című szövege, amelyben számot vetett elért eredményeivel. 1993-ban a Néprajzi Társaság jelentetett meg egy emlékkiadványt utolsó tanítványai, Fülemile Ágnes és Stefány Judit szerkesztésében. Születésének 100. évfordulója alkalmából (2010) rendeztett konferencián elhangzott méltatásokat a Néprajzi Hírek közölte többek között Voigt Vilmos és Mohay Tamás tollából. A 110. évforduló alkalmából emlékkötet jelenik meg Fülemile Ágnes és Nagy Janka Teodóra szerkesztésében.

Fél Edit korának kétségkívül egyik legnagyobb hatású etnográfusa. A szaktudományt évtizedekre meghatározó eredményei mellett azonban személyének ellentmondásosságával is számolnunk kell. A vele kapcsolatban felmerülő kérdésekre egy tudományos igényű életrajz adhat majd választ.

Bibliográfiáját Serfőzőné Gémes Magda állította össze két részletben:

Felhasznált irodalom:

A kiemelt képen Fél Edit, Györffy István, Tálasi István és Tagán Galimdzsán láthatók 1934-ben Akasztón. (Forrás: Néprajzi Múzeum Fotótár 158183)

Kilépés az elefántcsonttoronyból: Fónagy Zoltán, Gebauer Hanga és Bata Tímea volt a Néprajz és média szemináriumunk vendége

Tudománynépszerűsítés és párbeszéd a nagyközönséggel, tudományos írás nem hagyományos műfajban: a szakmai blogolásról beszélgettek a Néprajz és média kurzus hallgatói három olyan kutatóval, akik kiléptek a tudomány elefántcsonttornyából, szakmai eredményeik közkinccsé tételén pedig többek között a blog műfaján keresztül dolgoznak.

A Néprajz és média kurzus némi elmélettel és rengeteg gyakorlati feladattal, valamint meghívott vendégekkel zajlik a tavaszi félévben az ELTE BTK Néprajzi Intézetében. Míg a 2020. február 25-ei alkalmon Juhász Katalin – aki kiváló tudományos ismeretterjesztő tevékenységéről híres a szakmában – osztotta meg velünk a médiában való néprajzkutatói szerepléssel kapcsolatos tapasztalatait, addig három héttel később, március 18-án, egy új ismeretterjesztő műfajjal, a szakmai blogolással foglalkoztunk. Ezen az órán három vendéggel is volt szerencsénk találkozni: az első vendégünk Fónagy Zoltán történész volt, a Mindennapok története blog alapítója, írója és szerkesztője, majd Gebauer Hangával és Bata Tímeával, a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményének muzeológusaival beszélgettünk az eddig megjelent blogbejegyzéseikről és egy új szakmai blog tervéről. 

Fónagy Zoltán a szeminárium elején elmondta, hogy kezdetektől fogva szeret ismeretterjesztő cikkeket írni, blogja előtt például többek között a Rubicon történelmi magazinban jelentek meg ilyen jellegű írásai.

2013 végén azonban a saját fia szakdolgozatát olvasva vált világossá számára, hogy a kommunikáció és az ismeretszerzés elsődleges színtere egyre határozottabban az internet és hogy a szakmai blog egy egyre elismertebb műfaj, amely kiváló terepe lehet az ismeretterjesztésnek is.

A nyomtatottól eltérően – úgy érzi – az online forma korábban elképzelhetetlen mértékben kiszélesíti mind időben, mind térben a hozzáférést. Az online megjelenés lehetőséget biztosít arra is, hogy egy-egy blogbejegyzés kiemelt pozíciót kapjon egy hírportálon vagy online magazinban. A Mindennapok történetéről is rendszeresen jelennek meg bejegyzések többek között a 24.hu-n és a Literán is. 

Fónagy Zoltán történész, a Mindennapok története blog alapítója

A szakmai blogok talán legnagyszerűbb tulajdonsága, hogy egyszerre tudnak a legkülönfélébb emberekhez szólni, ismeretterjesztő stílusuknak köszönhetően elérhetővé teszik a szakmai tudást a szakmán kívülről érdeklődők számára. Emellett azonban „befelé” is fontos szerepet töltenek be: kiindulási pontot nyújtanak a szakmabelieknek és egyetemi hallgatóknak bizonyos témákban való tájékozódáshoz. Fónagy Zoltán olvasóközönsége rendkívül sokszínű, mert a Mindennapok története a történelem azon oldalát mutatja be, amely hajlamos elbújni előlünk a tankönyvek kisbetűs sorai közé és amely általában nehezen tud érvényesülni a politikatörténeti események mellett. Ez az oldala a történelemnek a névtelen kisemberek életéről szól, amely megismerése szakmától, végzettségtől és társadalmi hovatartozástól függetlenül mindenki számára nyújthat új és izgalmas ismereteket. 

A Mindennapok története első három évében Fónagy Zoltán korábbi kutatásait és a már megjelent írásait frissítette, alakította és publikálta blogbejegyzések formájában, azóta pedig kifejezetten a blogra is készít posztokat, amelyek később érnek tanulmánnyá.  Mivel egy blogbejegyzés határozottan kötetlenebb műfaj, mint a tudományos írás hagyományos műfajai, teret ad olyan kutatási eredmények és részeredmények publikálására, amelyek rövidebbek, minthogy tanulmány készülhetne belőlük. Vendégünk azt is elmondta, hogy nagyjából három éve a blog életében már inkább csak szerkesztőként van jelen, a bejegyzések nagyobb részét a blog témájával foglalkozó további szakemberek írják. Fónagy Zoltán célja a blogolással az, hogy hasznosat tehessen: átadhassa szerzőinek tudását az érdeklődőknek, erre pedig a rengeteg pozitív visszajelzés és a sikerélmény okozta öröm motiválja. A blog rangját az is jelzi, hogy pár éve az OSZK katalógusába is bekerült mint online folyóirat.

Fónagy tanár úr lelkesedését és elhivatottságát látni egy tudománynépszerűsítő kurzus keretében rendkívül motiváló és hasznos volt. A kurzuson résztvevők erre az órára már úgy csatlakoztak be, hogy egy héttel ezelőtt azt a feladatot kapták, tervezzenek egy szakmai blogot, a Mindennapok története sikerét és erejét látva nem csodálkoznánk, ha néhány diák terve idővel valósággá is válna. 

Bata Tímea, a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményének muzeológusa

Az óra második felében a Néprajzi Múzeum muzeológusaié volt a főszerep. Bata Tímea és Gebauer Hanga elmondták, hogy az online jelenlét a múzeum költözése és a koronavírus miatt fokozottan szükségessé vált. Annak érdekében, hogy a múzeum látogatóival ebben a helyzetben se szakadjon meg a kommunikáció, tavaly tavasszal Gebauer Hanga és Bata Tímea egy-egy cikksorozatot indított a Néprajzi Múzeum honlapján, amelyre felfigyelt a fotózás iránt érdeklődők körében igen népszerű Mai Manó Ház blog és külön együttműködés keretében sorozatot közölt a két muzeológustól. Emellett megjelentek írásaik többek között a kultúra.hu-n és a Fidelion. A sorozat különlegességét az adja, hogy nem szöveg, hanem vizuális tartalom fókuszú blogposztokról van szó – elvégre fotótári anyag tudománynépszerűsítő bemutatásáról beszélünk.

A képhangsúlyos írásmódnak egyébként a jelenlegi mediális közeg erősen kedvez, így nagy publicitást és visszhangot lehet elérni az ilyen jellegű blogposztokkal amellett, hogy a tudományos igényesség sem sérül. 

Gebauer Hanga, a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményének muzeológusa

A hallgatók a Mai Manó Ház-sorozat elemzése mellett a muzeológusok jövőbeli terveibe is betekintést kaptak: Gebauer Hanga, Bata Tímea és a Filmgyűjteményt vezető kollégájuk, Csorba Judit várhatóan még idén elindítja a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményének és Mozgóképtárának önálló blogját, ahol részben a saját kutatásaik eredményeiről és a múzeum gyűjteményről írnak majd, részben teret biztosítanak más múzeumok néprajzi-antropológiai fotóanyagának bemutatására is, illetve terveik szerint találkozhatunk majd olyan rövidebb bejegyzésekkel is, amelyek egy-egy fotó történetét tárják fel. A vendégszerzők bevonásával remélhetőleg a néprajzi filmezés és fotózás közös online platformja is megteremtődik. Ám a szakmai összefogás csak egy része a bloghoz kapcsolódó célkitűzéseknek. A szerzők rendkívül fontosnak tartják a gyűjtemény és a hozzá tartozó tudás közkinccsé tételét, valamint a filmek és fotók forrásközösségéhez való visszajutást.

A hallgatók ahogyan Fónagy Zoltánhoz is, a Néprajzi Múzeum munkatársaihoz is intézhettek kérdéseket, melyek mind azt tükrözték, hogy Hanga és Tímea vezetésében valami izgalmas, innovatív és ünnepelendő fogja hamarosan kezdetét venni. 


További linkek:

Fónagy Zoltán blogos munkássága:

Gebauer Hanga írásai a Mai Manó Ház blogján:

Bata Tímea írásai a Mai Manó Ház blogján:

Gebauer Hanga A kor néprajztudományának nagy vállalkozása c. cikksorozata a Néprajzi Múzeum honlapján:

Bata Tímea A Néprajzi Múzeum vidéki fényképészműtermeinek gyűjteményéből c. cikksorozata a Néprajzi Múzeum honlapján:

10 év, 10 kérdés – Kovács Evelinnel beszélgettünk

Az elmúlt hetekben néprajz szakon végzettek meséltek arról, milyenek voltak az egyetemi éveik, mit csinálnak most és hogy mit ad a szakmai életükhöz a szakon elsajátított néprajzi tudás. Az alumna-sorozatot Kovács Evelinnel, a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának muzeológusával zárjuk.

1. Rövid bemutatkozás

Kovács Evelin vagyok, muzeológus, doktorandusz. A tudományos életben a céhekért, magánéletben a macskákért rajongok. Szabadidőmben mesét írok, festek, ha tehetem, a hegyekben kirándulok.

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról! 

2011-ben kezdtem meg tanulmányaimat az ELTE Néprajzi Intézetben, 2014-ben alapszakos, 2016-ban mesterszakos diplomát szereztem. 2015-ben kezdtem a Néprajzi Múzeumban dolgozni. 2016-ban a Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Programban folytattam tanulmányaimat, 2020-ban abszolváltam. Szerencsére nem volt olyan időszak az elmúlt években, amikor nem szakmai munkát végeztem.

A Bodrogközben Balogh Pál Gézával és Tihanyi Annával, 2012

3. Melyik intézményben dolgozol jelenleg?

A Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában, a Kéziratgyűjteményben dolgozom. 2014-től önkénteskedtem az intézményben, majd egy évvel később nyertem felvételt, így jelenleg teljes szakmai pályafutásom a múzeumhoz köthető.

4. Milyen munkakörben dolgozol? Melyek a főbb feladataid?

2015–2018 között gyűjteménykezelőként foglalkoztattak, 2018–2020 között segédmuzeológus voltam, 2021 januárjában kaptam meg muzeológusi kinevezésemet.

A sokrétű gyűjteményi munka (kutatói hagyatékok rendezése, online adatbázis szerkesztése, leltározás, digitalizálás, kutatószolgálat) mellett a Néprajzi Múzeum költözése miatt jelenleg a legfontosabb feladataink az új állandó kiállítás előkészítése és a gyűjtemény biztonságos költöztetésének lebonyolítása.

5. A tudományos néprajzi kutatás mennyire van jelen mindennapjaidban?

Maximálisan. ☺ Disszertációmban igyekszem a társadalomtörténeti és a néprajzi módszereket ötvözni a kézművesek csoportjának vizsgálata során, mindemellett pedig az új állandó kiállítás előkészítése, a kutatói hagyatékok rendezése is folyamatos kutatómunkát igényel.

A tápi tájház műtárgyainak revíziója, 2013
Nagy Krisztina vezetésével a kézművesség szeminárium keretében találkoztam először céhládával a mesterséggyűjteményben, 2013
Megérkezés Tiszaladányba, 2012

6. Az egyetemi oktatás és a gyakorlati órák mennyire készítettek fel a későbbi munkára?

A kötelező múzeumi gyakorlatok jó alapot adtak a későbbi gyűjteményi munkához, bár kétségkívül a muzeológusi-gyűjteményi munka élethosszig tartó tanulással jár együtt. Amikor egy pillanatra elhinném, hogy a közel 10 ezer dobozban létező gyűjteményt már egészen ismerem, biztosan felmerül egy olyan kutatói kérés, ami kevéssé ismert gyűjteményi anyagokhoz vezet. Ugyanakkor a legtöbb felmerülő kérdéssel kapcsolatban tudom, melyik könyvet vegyem le a polcról, mely adatbázisban keressek kapcsolódó adatokat, a tudománytörténeti előadások révén a legtöbb kutatóhoz tudok arcot, bibliográfiát rendelni. Mindezt a tanszéken eltöltött éveknek köszönhetem. Végeredményben úgy gondolom, az egyetemi oktatás és a gyakorlatok megfelelő alapot nyújtottak, hogy elkezdhessem megtanulni a muzeológusi tevékenységeket.

A kéziratgyűjtemény költöztetésének előkészítése, QR-kódok ragasztása, 2020
A kéziratgyűjtemény költöztetése, a Kossuth téri kéziratraktár kiürülése, 2020
A kéziratgyűjtemény költöztetése, a katalógusszekrények megérkezése az átmeneti raktárba, 2020

7. Az egyetem alatt elképzelt pályaképed, munkával kapcsolatos elképzeléseid mennyire valósultak meg?

Másod-harmadéves néprajz szakos hallgatóként még nem tudtam elképzelni, hogy lesz-e lehetőségem valamelyik múzeumban dolgozni, így nem is igazán voltak elképzeléseim a pályámat illetően, legfeljebb kósza álmok kutatási célokról, néprajzi gyűjteményi munkáról. Amikor negyedéves hallgatóként önkénteskedni kezdtem a Néprajzi Múzeumban, és egyre több fórumon hangzott el, hogy a Néprajzi Múzeum költözésével összefüggésben számos álláslehetőség nyílik az intézményben, akkor kezdtem abban reménykedni, hogy lehetőségem lesz a múzeumban rövidebb-hosszabb ideig dolgozni. A kósza álmok a múzeumban eltöltött évek alatt váltak határozottabb elképzelésekké, mostanra pedig megvalósultak a muzeológusi kinevezés révén.

A munka jellegével kapcsolatos előzetes elgondolásaim az önkénteskedés során megszerzett tapasztalatokon alapultak, így ezen a téren nem értek meglepetések. Legfeljebb a költözés első fázisának lebonyolítása során, de 30–50 évente előforduló munkákra nem is lehet előzetesen felkészülni. Örülök, hogy megtapasztalhatom ezt a típusú munkát is, láthatom, hogy milyen összehangolt csapatmunkát, hosszútávú előkészítést igényel egy ilyen nagyvolumenű műtárgymozgatás.

8. Mi az, amit szakmádban hivatásodnak tartasz, és amit megosztanál a jelenlegi hallgatókkal vagy laikusokkal?

A gyűjtemény megóvását, gyarapítását, hozzáférhetővé tételét. Egy céhkönyv vizsgálata alapján 10 kutató 10 féle következtetésre jutna, de a forrásból csak egy van. Ennek fényében kell óvnunk a műtárgyakat, egyúttal pedig lehetővé kell tennünk, hogy minél többen minél többféle szempontból dolgozhassák fel az anyagainkat.

9. Mit szerettél legjobban az egyetemen? Melyek voltak a kedvenc óráid, témaköreid? Melyik a legkedvesebb emléked?

A Néprajzi Intézetben a kialakult hallgatói közösséget szerettem a legjobban. Sokfélék voltunk, de az azonos érdeklődés összekötött minket, jókat beszélgettünk-vitatkoztunk: úgy a „néprajzos kérdésekről” akárcsak az „élet nagy kérdéseiről.”

Jó szívvel emlékszem vissza a népballada órára, Smid Bernadett előadásain elsőéves hallgatóként egy varázslatos világba nyerhettem betekintést: a szövegek elemzése kis lépésenként mutatta be a múlt emberének világlátását, művészetét, és azt a népeket összekötő hagyományt, ami feltárta előttünk, hogy a néprajzi jelenségek mindig egy szélesebb kontextusban nyernek értelmet. Talán úgy fogalmaznék, hogy ez az óra volt számomra a néprajztudomány működésének felfedezése – pontosabban: ekkor kezdtem sejteni, mi a kutatások célja és kerete.

De a legtöbb előadáshoz, szemináriumhoz tudnék kötni egy-egy jó emléket. Nagy Krisztina kézművesség, Kocsis Gyula társadalomnéprajz szemináriumán kezdtünk el ismerkedni a történeti forrásokkal, az órák kapcsán járt először céhes forrás, illetve egyházi anyakönyv a kezemben, az itt kapott feladatok és útmutatások irányítottak a kézművesek csoportjának vizsgálata felé, ezek voltak a kedvenc témaköreim.

Legkedvesebb emlékem: megérkezés Tiszaladányba a terepgyakorlatra lovaskocsin egy napsütötte délelőtt a csoporttársakkal és az oktatókkal. ☺ Majdnem tíz évvel később „talán igaz sem volt” érzése támad az embernek.

Közös karácsonyi ebéd a csoporttársakkal, 2013
A 2011-ben kezdett néprajzos csoport találkozója a Károlyi-kertben, 2018

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és/vagy hallgatóinak?

A néprajzos látásmódtól szebb és színesebb lesz a világ!

alumni-evelin

Bali János rádióműsora, harmadik epizód: ezúttal a magyar történelem került terítékre

Tudja, hogy ki állt az első helyen, amikor az épülő Megyeri híd elnevezéséről megszavaztatták az internet népét? Hogy milyen lovon érkezett Árpád vezér a Kárpát-medencébe? Hogy léteztek-e a várvédő egri nők? Ismeri a különböző történelmi hagyományőrző csoportokat? Ön szerint mi a középiskolai diákok legkedvesebb történelmi korszaka? Kit tenne a még nem létező 50 ezer forintosra?

Mária Rádión, négyhetente, szerda délutánonként 16:35-től jelentkezik Bali János Élő örökségünk – beszélgetések magyarságunk értékeiről című, 75 perces magazinműsora.

A március 17-én sugárzott harmadik adás témája a magyar történelem volt. Az adásban – többek között – hallható a sorozat állandó társszerkesztője, Molnár Gergely és végzős alapszakos hallgatónk, Ifj. Simó Márton is. A technikai szerkesztő ezúttal is Radóci Virág mesterszak I. éves hallgatónk volt. A műsor visszahallgatható a Mária Rádió archívumában, illetve az alábbi beágyazott felületen.

Amikor minden KIDErül – A néprajzi gyűjtéstől az antropológiai terepmunkáig: avagy mit adott nekem a 2013-as „kidei gyűjtés”?

Amikor minden KIDERül sorozatunkat Vigvári András szociológus írásával indítjuk, aki 2017-ben szerzett néprajz alapszakos diplomát az ELTE Néprajzi Intézetben, jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola doktorjelöltje és a Közgazdaság és Regionális Tudományi Kutatóközpont (Magyar Tudományos Akadémia Kiváló Kutatóhely) tudományos segédmunkatársa. András 2013 augusztusában az első kidei tábor lelkes résztvevője volt. Írásából megtudhatjuk, hogy a társtudományok különböző módszerei és nézőpontjai hogyan egészíthetik ki egymást terepen: az etnográfiai gyűjtéssel megtámogatott szociológiai érdeklődésből hogyan lesz antropológiai kutatás.

Nem túlzás azt állítani, hogy a néprajzos tanulmányaim kapcsán a terepmunkát – vagy, ahogy a néprajz szakon a legtöbben mondják –  a „gyűjtést” vártam a leginkább. Mikor 2012-ben a néprajz szakra kerültem már harmadéves szociológushallgató voltam, és a képzésre való jelentkezés kapcsán a legerősebb hívószó egyértelműen a nyári kötelező terepmunka volt. A szociológia szakon akkoriban nem volt sok lehetőség terepmunkás kutatásokhoz kapcsolódni; mindössze egy szakkollégiumi műhelykurzus keretében  vettem részt 2011-ben egy szociológiai terepkutatáson, ami azonban életre szóló szakmai élményt és tapasztalatot jelentetett. A tereptábor után azt éreztem, megtaláltam, amit kerestem: ez a kutatási forma és megközelítés az, ami miatt annak idején – úgy szakmai, mint emberi értelemben – társadalomtudományos képzésre jelentkeztem. Így, amikor a bölcsészkar honlapján a néprajzos sillabuszokat böngésztem és láttam, hogy a terepmunka hangsúlyos részét jelenti a képzésnek, szinte gondolkodás nélkül a szakra való jelentkezés mellett döntöttem. Így lettem kétszakos: szociológia-néprajz szakos hallgató.  

A „kidei gyűjtés” felhívásával másodéves néprajzosként találkoztam és a tábor leírását olvasva szinte gondolkodás nélkül azonnal jelentkeztem. Több dolog is megfogott a kutatótábor tematikájának kiírásában. Az egyik legfontosabb vonzerő számomra az erdélyi terepmunka lehetősége volt. Addigra már sokat olvastam erdélyi néprajzi és antropológiai munkákról és utazóként is rendszeresen megfordultam erdélyi falvakban és városokban, amely során többször is megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne egyszer kutatóként visszatérni erre a vidékre. A másik vonzerő a táborban az alkalmazott néprajzi gyűjtés módszertanának megismerésének lehetőségében rejlett. A tábor ugyanis a kiírás alapján nem csupán hagyományos terepmunkából állt, hanem a tervek között szerepelt egy elhagyott régi parasztház tájházzá alakítása és benne egy állandó kiállítás létrehozása a falu lakói számára. A kutatómunka során tehát egyszerre dolgozott mindenki a saját kutatási érdeklődésének megfelelő témán, és gyűjtött anyagot a falubeliektől a később megvalósuló néprajzi és helytörténeti kiállításhoz.

A „kidei gyűjtésre” 2013 augusztusában került sor. A táborba nem teljesen zöldfülűként érkeztem, hiszen addigra már több szociológiai kutatótáborban is részt vettem, jobbára szegénységben és marginális élethelyzetben élő háztartásokkal dolgoztam együtt, így valamiféle képpel rendelkeztem arról, hogy egy terepmunka hogyan zajlik. Mégis, nagyon izgatottan vártam, hogy milyen lesz a néprajzos kutatótábor menete, milyen új megközelítésekkel, munkamódszerekkel fogok megismerkedni, hogyan fogok tudni helytállni egy új terepmunka-helyzetben, és egyáltalában: miben is lesz más a gyűjtés az eddigi terepmunkáktól

A tereptáborok mindennapjai előre rögzített napirend szerint zajlottak. A reggelik eligazításként is szolgáltak, majd a kutatópárok útnak indultak a kijelölt családok felkeresésére. Ebédre minden „gyűjtőpár” visszatért a tábor bázisául szolgáló egykori kántori házhoz, ahol az ebéd utáni időszak a délelőtt gyűjtött anyagok rendszerezéséről szólt. Délután minden páros újra útnak indult, majd vacsora után a tábor résztvevői közösen dolgozták fel és osztották meg egymással az aznapi tanulságokat, amiből mindenki sok új tudáshoz és inspriációhoz juthatott. 

Ami a kutatás első napjai után rögtön szembeötlő különbség volt a korábbi terepmunka tapasztalataimhoz képest, hogy sokkal több idő jutott egy-egy család felkeresésére. A szociológiai terepmunkák során az elsődleges cél az volt, hogy minél több háztartással és minél több szereplővel találkozzunk. Ezzel szemben a kidei néprajzi gyűjtés során olyan kulcsadatközlőket kerestünk, akik a lehető legszélesebb tudással és anyaggal rendelkeztek a falu életét és a saját kutatási kérdéseinket illetően. A kéthetes terepmunka során így mindössze négy-öt családdal álltam kapcsolatban, viszont egy-egy családra sokkal több figyelem juthatott, és jóval több időt fordíthattunk arra, hogy egy-egy érdekesebb résztémát alaposan körbejárjunk. A kulcsadatközlőkkel történő szoros kapcsolat kialakításával rendkívül széles tudás – és ismeretanyag tárult fel előttünk. A számomra legkedvesebb család fotógyűjteményén keresztül például megismerhettem a falu múltját és rekonstruálhattam az elmúlt évtizedek leghangsúlyosabb gazdasági és társadalmi változásait, miközben a család fiatal tagjaival való közös határbejárások és beszélgetések közelebb hoztak a falu jelenlegi gazdasági és hatalmi viszonyaival kapcsolatos kérdésekhez.

Ez a fajta aprólékos és lassú kutatási technika megtanított arra, hogy egy-egy család/háztartás történetének és megélhetési stratégiáinak részletes vizsgálata sokszor jóval többet ad és alaposabb válaszokkal szolgál mint az általam korábban megismert szociológiai adatgyűjtés. 

A kidei néprajzi gyűjtés azonban a források és tárgyak érzékeny és széles körű használatára tanított meg igazán. Amíg a szociológiai terepkutatások jórészt interjúkra, kisebb részt pedig a résztvevő megfigyelés módszerére épületek, addig a kidei kutatásban nagy hangsúlyt fektettünk a fotódokumentációra és a tárgyak „felgyűjtésére” is. Az általunk kutatott családokat szkenner gépekkel jártuk, amelyek segítségével tucatnyi családi fotót rögzítettünk digitálisan. Személyesen ezt a fajta fotós gyűjtést élveztem a legjobban, mert nagyon hatékonyan tudtam ötvözni a fényképek rögzítésének folyamatát a szociológia szakon tanult interjús módszerekkel. Amíg egyikünk a fényképeket rendszerezte és rögzítette, addig a kérdező kutatónak lehetősége nyílt a fényképeken keresztül meséltetni a beszélőt, így maga a fényképrendszerezés és a fényképgyűjtés is interjúhelyzetté alakult, amiben nem a kutató, hanem a család személyes tárgyai irányították a beszélgetés menetét. A begyűjtött fényképek így nem pusztán vizuális eszközként és illusztrációként szolgáltak, hanem személyes vagy akár nagyobb történeti eseményeket „beszéltek el”.

Hasonlóan inspiráló volt a tárgyak gyűjtése is, amely során a társadalomnéprajzi szemléletet használva a tárgyakat nem csupán a „konzerválás” céljából gyűjtöttük be, hanem az adott család/háztartás megélhetésében betöltött szerepeként és gazdasági-történeti változások leképződéseként vizsgáltunk. Ahogy Fél Edit és Hofer Tamás (1964) fogalmazott, az embereket a tárgyakon keresztül igyekeztünk megismerni, azaz a tárgyak voltaképpen az interjús elbeszélésekhez és a terepi megfigyelésekhez hasonlóan az általunk feltett kutatási kérdések megválaszolásában is sokat segítettek. 

A változatos módszerek kipróbálása, a közösen szerzett élmények és a tereptábor félidejében megszervezett kolozsvári tanulmányi kirándulás a BBTE néprajzi tanszékére, valamint a Kriza János Néprajzi Társaságba mind-mind fontos mérföldkői voltak a néprajzos tanulmányaimnak, amelyek szakmai és emberi szempontból is fontos útravalóként szolgáltak számomra. Bár nem néprajzos pályán folytattam a tanulmányaimat és sosem kutattam hagyományos néprajzi témákat, a táborban szerzett szemlélet és módszertani tudás a mai napig végigkíséri a munkámat és meghatározza kutatási és módszertani szemléletemet. Habár PhD-tanulmányaimat és kutatásomat az ELTE Szociológia Doktori Iskolában folytattam, a doktori kutatásom során rengeteget merítek a néprajzi gyűjtés és a néprajz szakon szerzett tudás tapasztalataiból. 

A szociológiai kérdésfeltevésekhez a kutatásaim során így gyakran társul az etnográfiai nézőpont és szemlélet, amely során az általam kutatott „terep” tárgyi és épített világát, anyagi kultúráját, a háztartások aprólékos és részletes megismerését és leírását, a szituációkba ágyazott anyaggyűjtést és a történeti szemléletet igyekszem kapcsolni. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, hogy a néprajz és szociológia szakon szerzett személetek összegzésével képessé váltam a doktori kutatásom alatt a kelet-közép-európai társadalmi kontextusokra érzékeny antropológiai terepmunkát folytatni, amelyben megkerülhetetlen szerepe volt a kidei kutatótábornak.

A kidei kutatótábor a szakmai tudásszerzés mellett azonban számos maradandó élményt és emberi kapcsolatot is jelentett számomra. A  gyűjtésre jellemző csapatmunka, az egymás munkájára való kölcsönös figyelem és az a fajta kollektív kutatási gyakorlat, amit a tábor résztvevői megvalósítottak, visszagondolva is üde színfoltot és szép emlékeket jelent az egyre inkább teret nyerő, individualizálódó (tudományos) világ logikájával szemben.

A képeket Kucsera Sándor, Nagy Ákos és Vigvári András készítette 2013 augusztusában Kidében.

10 év, 10 kérdés – Klitsie-Szabad Boglárkával beszélgettünk

Az elmúlt hetekben néprajz szakon végzettek meséltek arról, milyenek voltak az egyetemi éveik, mit csinálnak most és hogy mit ad a szakmai életükhöz a szakon elsajátított néprajzi tudás. A sorozatot Klitsie-Szabad Boglárkával folytatjuk.

1. Rövid bemutatkozás

Klitsie-Szabad Boglárka vagyok, néprajzkutató, mesemondó, jelenleg főállású édesanya. Az anyai főállás előtt, és remélhetőleg utána is a Hagyományok Háza Módszertani Műhelyének népmese szakelőadója voltam, illetve leszek. 

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!

Az ELTE-n a néprajz szakot BA képzésben 2007-ben kezdtem, és 2010-ben fejeztem be, szerkesztői ismeretek minorral. Ezután folklorisztika mesterképzésre jártam. A 12 ingyenes félévet egy Erasmus ösztöndíjjal töltöttem ki, így az MA-t 3 év alatt végeztem el. Az utolsó két évben párhuzamosan jártam (Kalina Verával együtt) az egri Eszterházy Károly fősuli (akkor még főiskola ma már egyetem) Kulturális örökség tanulmányok szak levelező mesterképzésére. Mindeközben Erasmussal Bulgáriában töltöttem egy félévet. Tehát volt olyan szemeszter, hogy három felsőoktatási intézmény hallgatója voltam egyszerre. Így visszagondolva, erre nagyon büszke vagyok, és arra is, hogy befejeztem mind a két mesterképzést. Az ELTE néprajz szakát kitüntetéses diplomával hagytam el, Egerben viszont 8 évet kellett várnom a diplomámra, mert ott nem fogadták el az angol felsőfokú nyelvvizsgámat, csak két középfokú nyelvizsgáért járt diploma. 2013-ban ösztöndíjas doktorandusz lettem az Európai Etnológia Doktori Programon, és jelenleg azok táborát bővítem, akik abszolváltak, de még nem fejezték be disszertációval a képzést. Ez a mai napig zavar engem (s úgy sejtem a témavezetőimet is). 

3. Hol dolgoztál eddig, és melyik intézményben dolgozol jelenleg?

Dolgoztam én az egyetemi évek alatt sok helyen. Voltam hostel recepciós, fagyiárus, pultos egy vidéki csehóban, sofőr az IBM-nél, és sok minden más is. A doktori mellett muszáj volt, hogy dolgozzak. Akkoriban 100 ezer forint volt az ösztöndíj egy hónapban. Az akkori albérletárak mellett sem tudtam kijönni ebből, így jött pl. doktori alatt a hosteles vagy a sofőr munka. Rugalmas beosztást kértem, így elengedtek, ha órát tartottam, vagy ha óránk volt. Az IBM-nél ültem épp az Infoparkban, amikor egy régi ismerősöm írt chaten a Skanzenből, hogy “hahó, van egy üres hely, nincs kedved jelentkezni?” Jelentkeztem, felvettek. A Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságára kerültem, ahol Csonka-Takács Eszter volt a főnököm. A korábban szaktársként megismert ELTE-s ismerősökre, Szigethy Zsófira, vagy Faár Tamarára szeretettel gondolok vissza. Együtt tettük meg a Szentendrére vezető, sokszor 40-50 perces utat reggelente. Amit nagyon szerettem a skanzenes időszak alatt, az az, hogy gyakran kellett használnom az angolt, a szakmai nyelvtudásom sokat fejlődött. Nagy élmény volt még együtt dolgozni (ha csak pár napot is) Buzás Miklóssal, a Skanzen főépítészével. Hatalmas, életszerű, gyakorlati és lexikális tudása van, ezt egy széki utunk alkalmával ámulva tapasztaltam. Mégis, azt éreztem a Skanzenben, hogy nem ez az én utam, 6 hónap után felmondtam. Munka nélkül voltam, augusztusban utalták az utolsó ösztöndíjat.

Nyáron azonban jött egy Facebook-poszt Deáky Zita tanárnőtől a néprajzos csoportba, hogy a Hagyományok Házába keresnek néprajzos embert, népmese területre. Gondoltam, muszáj lesz szakmai munkát találnom, még ha a népmese félévem az egyetemen nem is sikerült fényesen. Sajnos akkoriban olyan oldalról közelítették meg a népmese kollokviumot és a hozzá kapcsolódó gyakorlatot is, ami nagyon kevés betekintést engedett napjaink mesemondásába vagy a mesemondás performatív érdekességeibe, (engem kifejezetten ez a része érdekel, a 19. századi gyűjtemények, ami akkor a kollokvium középpontjában állt, kevésbé). Elmentem az interjúra. Sándor Ildikó volt a folklór osztály vezetője akkor (ma Varga Máté az osztályvezető és Ildikó a Népművészeti Módszertani Műhely Tárvezetője). Nagyon fontos volt neki (és utólag látom, hogy miért, nem csak neki, hanem az egész Folklór Osztály működéséhez elengedhetetlen) a néprajzos végzettség és/vagy látásmód. Dala Sára (szintén az ELTE-n végzett, kiváló közművelődési szakember) GYES-es helye volt ez. Megkaptam az állást. Miután Sára visszajött, engem is „megtartottak”. Ennek több oka is volt. Az egyik a népmese területéhez kapcsolódó megnövekedett feladatmennyiség, illetve bízom benne, hogy a másik az, hogy jó munkaerőnek tartanak. 2016 óta vagyok tehát a Hagyományok Házában.

Gyűjtés közben. A fotón balról jobbra Varga Norbert folklórkutató, Csipkés Vilmos mesemondó, jómagam és Vörös Előd operatőr látható, Ózd, 2020

4. Milyen munkakörben dolgozol? Melyek a főbb feladataid?

A HH-nak három nagy része van. A MÁNE , az FDK és az NMM. (Magyar Állami Népi Együttes, Folklórdokumentációs Központ és a Népművészeti Módszertani Műhely). Az NMM is több részből áll. A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum, és a Kézműves Osztály is az NMM részei, és ugyebár vagyunk mi, a Folklór Osztály. A főbb feladataim a népmese témaköréhez és a szövegfolklórhoz kapcsolódnak. Kiadvány-előkészítés, szakmai szervezetekkel való kapcsolattartás, tanfolyamszervezés, szükség esetén főképp ismeretterjesztő előadások tartása népmese témában, népmese témájú ismeretterjesztő programok szervezése és mindezek mögöttes háttérmunkája, tehát a „papírozás” (aminek nagy része pont szeptemberi távozásom körül állt át elektronikus módra, így már az is online iktatórendszer segítségével történik.)

5. A tudományos néprajzi kutatás mennyire van jelen mindennapjaidban?

Most szinte alig, az anyaság miatt. Kivéve, ha az émikus módszerre épülő, „ki tud több ölbeli játékot vagy mondókát hulla fáradtan alkalmazni” tevékenység is beleszámít ebbe. Viccet félretéve visszakérdezek: Mi számít tudományos néprajzi kutatásnak? Sosem felejtem el, elsős egyetemistaként egyik kedves tanárunk ezzel nyitott: „Ha maguk, kedves hallgatók, azért jöttek ide, mert azt hiszik, itt néptáncolni, bőrözni, meg szőni-fonni fognak, akkor nagyot tévednek…” Értem, mi volt a célja ezzel, és be is bizonyosodott, hogy nem a gyakorlat lesz a fókuszban.

Ugyanakkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogy 2021-ben is mesélnek az emberek népmeséket, ez pedig nyilvánvalóan egy folklorizmus jelenség, melynek a megfigyelése, értelmezése lehet egy tudományos néprajzi tevékenység első lépése. Az én érdeklődésemet a népmesék iránt ezek a jelenleg is élő folyamatok keltették fel. A népmesékről nagyon sokat tanultam az alatt az idő alatt, amíg fesztiválokon meséltem és/vagy hallgattam mesélést, vagy amíg képzéseken, pedagógusok százainak kételyeit, kérdéseit, lelkesedését igyekeztem kollégáimmal együtt a népmese témában eloszlatni, választ adni, megerősíteni arról, hogy hogyan működik a hallgatóság és a mesemondó, hogy milyen „szabályai” lehetnek a szóbeliségnek. Természetesen ez a kezdeti érdeklődés mit sem ért volna, ha szabadidőmben, vagy akár munkaidőm „üresjárataiban” nem olvasok szakirodalmat. A szakmai programok, képzések miatt kollegiális és mondhatom baráti kapcsolatot alakítottam ki pl. Raffai Judittal vagy Benedek Katalinnal, a mai napig hozzájuk fordulok, ha elakadok egy-egy mese típusbesorolásával. Azt is fontos látni, hogy egy ilyen szellemi műhelyben, egy ilyen munkaközegben, mint a HH Folklór Osztálya, egy reggeli kávézás, vagy egy ebéd is eltelhet azzal, hogy „szakmázunk”, tehát szakirodalmi kérdésekről vagy a folklorizmus jelenségeiről beszélgetünk. Számomra ez is épületes, előbbre visz.

Én hiszek abban, hogy a közművelődés és a tudományos néprajzi kutatás kéz a kézben járhat, és ezek nem egymással ellentétes, hanem egymást segítő, motiváló jelenségek, munkák.

Mivel nem tudományos státuszban vagyok, nincs konkrét kutatónapom. De ha az ember nyitott szemmel jár, érdeklődik, lelkes, akkor kaphat lehetőséget erre is. Csipkés Vilmos repertoárját munkaidőben gépeltem, mert a HH készít belőle kiadványt. (Néhány érdekes ízelítő részletet az előadói Facebook-oldalamon is közöltem – Bogi és a népmesék). Gyűjteni is munkaidőben mentem, amit az intézmény támogatott, hiszen látta, milyen lehetőségek vannak a feladatban és mennyire fontos nem veszni hagyni egy hagyományos mesemondó tudását. 2020-ban az egész NMM belső képzést tartott: szakirodalmakat ismertettünk egymással pl. a hagyomány fogalmát jártuk körül, olyan volt, mint egy olvasószeminárium. De hogy egy másik példát említsek, a HH Folkstúdió Vasárnapi mese adásaiba Dala Sára kolléganőmmel írtuk (ő még mindig írja) a háttértartalmakat. Ezekhez bizony fel kell ütni a népmesekatalógusokat, ismerni kell az egyes típusokat, hozzá szakirodalmat ajánlani, s mindezt úgy, olyan formában közreadni, hogy az adást néző, a linkre kattintó Jóska Pista pék, Víz Sándor filozófus, vagy a kisnyugdíjas Mari néni számára is érthető és élvezetes legyen. Ez szerintem komoly szakmai munka és szép feladat.

6. Az egyetemi oktatás és a gyakorlati órák mennyire készítettek fel a későbbi munkára?

A kötelező és ajánlott szakirodalmak, amiket olvasnunk kellett, a mai napig hasznosak. Nekem jó a memóriám, én emlékszem a 10 évvel ezelőtt olvasott könyvek, tanulmányok többségére. (Ez nem azt jelenti, hogy azóta nem olvastam, csak az egyetemi évek alatt nagyon sokat kellett olvasnunk). A terepmunkák is nagyon hasznosak voltak, jó, hogy már az egyetemen felkészítenek minket arra, hogy hogyan kell terepen viselkedni, mit kell csinálni stb. 

Gyűjtés közben. A fotón balról jobbra Varga Norbert, Csipkés Vilmos és jómagam látható, Ózd, 2020

7. Az egyetem alatt elképzelt pályaképed, munkával kapcsolatos elképzeléseid mennyire valósultak meg? 

Úgy képzeltem korábban, hogy nem lesz bonyodalom a doktorimmal és szépen befejezem a görögkatolikus témát, fokozatot szerzek. Erről a témáról megírni a disszertációt nehéznek bizonyult úgy, hogy beleszerettem a népmesékbe. 

A munkám során a tudományos tartalmak, amikre az egyetemi képzés fókuszált, a legbiztosabb alapot adják és egy látásmódot biztosítanak, ami nélkül a mindennapi munka félrecsúszna. De arra senki nem készít fel, azt csakis élesben lehet megtanulni, hogy ezt a tudást hogyan lehet átadni laikusoknak, vagy hogy a néprajzi ismereteket hogyan lehet a gyakorlatban hasznosítani. Az, hogy nekem ilyesmivel is dolgom lesz, fel sem merült bennem az egyetemi éveim alatt. Örülök, hogy így alakult a pályám. A népmesemondás, mint kortárs folklorizmus jelenség nagyon érdekel, mesemondóként pedig sikeresnek tartom magam. Ez a siker a hallgatóság visszajelzéseiből (is) tetten érhető, de a Népművészet Ifjú Mestere címemre is nagyon büszke vagyok. A munka miatt nem sok publikálásra van időm. Most fog megjelenni egy gyakorlati szempontú tanulmánykötet, s ha minden jól megy, év végén a Csipkés Vilmos repertoárját feldolgozó kötet, amit Varga Norberttel közösen írunk. Most a kicsi Jan tölti ki minden időm, nehéz a munkát, a régi tanulmányaimat, meg az anyaságot összegyeztetnem. Egyelőre. Tudom, sokaknak sikerült, idővel majd nekem is menni fog. Valójában akkor is nagyon boldog ember leszek, ha egyszer majd sikerül befejeznem a doktori tanulmányaimat, de akkor is, ha „csak” egy fokozat nélküli néprajzos, lelkes mesemondó és édesanya leszek.

8. Mi az, amit szakmádban hivatásodnak tartasz, és amit megosztanál a jelenlegi hallgatókkal vagy laikusokkal?

Hivatásomnak az értékmentést és átadást tartom, és beleszerettem a felnőttképzésbe. Amit a legjobban élveztem/élvezek a munkám során, azok pont azok a tevékenységek, amelyeket nem gyakran, nem mindennapi szinten végzek. Az egyik a felnőtteknek szóló előadások tartása népmesemondás témában. Erdélyben az utóbbi 3 évben közel kétszáz pedagógusnak tartottunk képzést Sándor Ildikóval. Azokat az órákat nagyon élveztem, amikor gyakorlati tanácsokkal, tippekkel, elméleti alapvetésekkel ismertettük meg a helyi óvónőket, tanárokat Csíkszeredától Kolozsvárig. A Csipkés Vilmosnál történő gyűjtések a terepmunka új színeit mutatták meg nekem. Nem pusztán diktafonnal meg jegyzetfüzettel, de profi stábbal mentünk a terepre azért, hogy kiadvány szülessen majd a felvett anyagból. Nagy pocakkal a legutóbbi home office időszakban gépelni a meséket, kutatgatni (nekem még nem megy fejből!), hogy melyik mese mely típuskombinációkból áll össze… na ezek voltak a legjobb élmények. A mesemondás nincs benne a munkaköri leírásomban, de azok a hetek, amikor Legeza Márti megkért, hogy ugorjak be Fábián Évike helyére egy komplex foglalkozásra mesélni… Na, azok a hetek adtak igazi értelmet a HH-s munkámnak. No meg a zsoboki gyermekotthonos mesemondás, az angol nyelvű előadás tartása online, vagy élőben külföldi közönségnek, a skót tanulmányutam. Sok jó élményem van, amelyekre jó visszagondolni.

A Zsoboki Bethesda Gyermekotthonban mesélek a Hagyományok Háza csapatának színeiben, 2020

9. Mit szerettél legjobban az egyetemen? Melyek voltak a kedvenc óráid, témaköreid? Melyik a legkedvesebb emléked?

Az egyetemen a legjobban a baráti társaságot szerettem. Volt egy négyesfogatunk: Kalina Vera, Hajdu Ági, Korzenszky Tomi és én. Nagyon összetartó csapat voltunk, hökösök, szervezők, minden lében kanalak. Hárman a mai napig igen szoros kapcsolatban vagyunk egymással, de Tomival is megmaradt a jó viszony. Mind a négyen a szakmában helyezkedtünk el, és Verával, illetve Ágival a mai napig is számíthatunk egymásra szakmai kérdésekben is. Aztán volt az egyetemen egy jó barátom, aki történetesen a tanárom volt. Kocsis Gyula tanár úrral a halála előtti években nagyon szép baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Míg Bulgáriában voltam, végig leveleztünk. Jó emlék a szatmári hallgatói kirándulás, amit én szerveztem, a kenutúra az öreg Túron Bali János és Kocsis Gyula tanár urakkal, de a zalai vagy a sárközi kirándulás is jó élmény volt. A délutáni „kávék” a Misterben, meg a Könyvtár Klubban, a hétfő esti táncházak, az ADK kolis élet… Számtalan szép emlékem van.

A kedvenc óráim? Nagyon szerettem Verebélyi Kincső tanárnő óráit népszokás témában. Ő volt a témavezetőm az alapképzésen. Bali János órái is nagyon izgalmasak voltak, pl. a nemzeti antropológia vagy az életmód. Bárth Dániel tanár úr vallási néprajz órái is lekötöttek, de szinte minden oktatóhoz tartozott egy óra, amit szerettem. Végül Bárth Dánielnél írtam görögkatolikus témában a mesterszakos dolgozatom. Doktori programon két témavezetőm volt, Mohay Tamás és Bárth Dániel.

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és/vagy a hallgatóinak?

A hallgatóknak azt, hogy olvassanak sokat, de azt is, hogy menjenek terepre és járjanak el a szakmai programokra. A HH mesés programjain nem igazán szoktam látni a hallgatókat, holott az elmúlt években olyan előadóink voltak, mint Smid Detti, Varga Norbert, Benedek Katalin, Zalka Csenge Virág, Gulyás Judit, Domokos Mariann vagy épp Biczó Gábor. Ha valaki megkeresett volna, hogy „Hahó Bogi, ha legközelebb mentek gyűjteni mesét, mehetek veletek?” én szívesen vittem volna egy-egy hallgatót, ha látom, hogy lelkes a népmese iránt az adott személy. Egy szó, mint száz,

akiben él a tenni akarás, aki elhivatott és lelkes, szorgalmas, az sokra viheti, vigyen bár az útja a tudományos kutatás, vagy a közművelődés felé: a lényeg az elhivatottság és az alázat.

Az oktatóknak jó egészséget és izgalmas órákat, lelkes hallgatókat kívánok! Ha valaha mesélni kell, keressenek bátran, rám számíthatnak! ☺ 

10 év, 10 kérdés – Tompos Krisztinával beszélgettünk

A következő hetekben néprajz szakon végzettek mesélnek arról, milyenek voltak az egyetemi éveik, mit csinálnak most és hogy mit ad a szakmai életükhöz a szakon elsajátított néprajzi tudás. A sorozatot Tompos Krisztinával folytatjuk.

1. Rövid bemutatkozás

Tompos Krisztina vagyok. Egy kis Veszprém megyei faluból, Nemesgulácsról származom. Részben innen is indult néprajzi érdeklődésem, hiszen nagyszüleimtől, dédnagymamámtól sok történetet hallottam a „régi időkről”, a falusi élet számomra már ismeretlen mindennapjairól. A néptáncos közeg is ebbe az irányba terelt, így 2008-ban jelentkeztem az ELTE néprajz szakára.

2. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról! 

2008-ban lettem az ELTE BTK Néprajzi Intézet hallgatója. Először alap-, majd mesterszakos diplomát szereztem, ezután pedig jelentkeztem a doktori képzésre. Jelenleg abszolvált doktori hallgatóként a disszertációmon dolgozom. A szakmai munkám, a gyakorlati tapasztalatszerzés már az egyetemi évek alatt kezdetét vette, a kötelező szakmai gyakorlatok mellett többször vettem részt különböző kutatótáborokban, gyűjtőutakon. Ezek mind hasznos tapasztalatnak bizonyultak a későbbi munkám során. Az első, hosszabb távú szakmai pozíciómat 2015-ben kaptam meg, ekkor – még a doktori képzés mellett – félállásban dolgoztam Budaörsön a Jakob Bleyer Heimatmuseum múzeumpedagógusaként. A múzeumpedagógiai foglalkozások megtartása mellett muzeológusi feladatokat is elláttam, és a programszervezésben, valamint az intézmény online kommunikációjában is részt vettem. 2016-ban jelentkeztem a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára, amit elnyertem, így 2016 szeptemberétől 2017 júniusáig Déván, a Szent Ferenc Alapítványnál tevékenykedtem.

Dévai néptánccsoport, 2016

Elsősorban néptánc foglalkozásokat tartottam az Alapítványnál élő gyerekeknek, de néprajzi tapasztalataimat is kamatoztatni tudtam. Ezt követően folytattam doktori tanulmányaimat. 2018 szeptemberében jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor Programra, aminek ösztöndíjasaként 2018 őszétől 2019 májusáig az Egyesült Királyságban, Southend-on-Sea városában közösségszervezőként dolgozhattam. Az itt végzett munkám is sokrétű volt: a gyerekeknek és felnőtteknek tartott néptánc- és jeles napi alkalmak mellett pályázatírással, online kommunikációval és programszervezéssel is foglalkoztam. A Southend-en töltött majdnem egy év egyik legnagyobb eredményeként 2019 májusában megszerveztük az első Southendi Magyar Fesztivált. Az Egyesült Királyságból visszatérve a doktori mellett rövidebb szakmai projektekben vettem részt, például tanulmányírással és kiadványszerkesztéssel is foglalkoztam. 

Húsvéti program Southenden, 2019

Anyák napi óvodás fogolalkozás Southenden, 2019

3. Melyik intézményben dolgozol jelenleg?

A 2020-as év elején jelentkeztem egy projektmunkatársi állásra a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba, ahova nagy örömömre fel is vettek. A járványhelyzet miatt csak késve indulhatott A “létező szocializmus” életvilágai című, az 1980-as évek vidéki magyar falvait középpontba állító projekt, amelyben kutatóként 2020 szeptembere óta dolgozom. 

4. Milyen munkakörben dolgozol? Melyek a főbb feladataid?

Projektmunkatársként a Skanzen új, a 80-as évek vidéki Magyarországát, és annak változásait vizsgáló kutatásában dolgozom, de emellett más múzeumi munkákba is bevonnak minket, legyen szó tárgyak leltározásáról, vagy blogírásról. Ennek köszönhetően többféle munkafolyamatba beleláthatok, ami szakmai szempontból nagyon hasznos és tanulságos.

5. A tudományos néprajzi kutatás mennyire van jelen mindennapjaidban?

Úgy gondolom, hogy a néprajz szak nem csak egyetemi diplomát ad, de egyfajta látásmódot is. Erősíti a másokra való odafigyelés képességét és segít a jelenségeket a maguk összetettségében, sokszínűségében szemlélni. 

Ilyen értelemben a néprajz átszövi a mindennapjaimat, hiszen az alapvető hozzáállásomat határozza meg.

Southend-i Magyar Dalárda, 2019

6. Az egyetemi oktatás és a gyakorlati órák mennyire készítettek fel a későbbi munkára?

Szerencsére az egyetemi órák alatt sokféle ismeretet szereztünk, amik jó alapot adtak a későbbi munkánkhoz. Sok mindent persze csak elméletben sajátítottunk el, és ezek gyakorlati alkalmazását már saját magunknak kellett kitapasztalni, például leltározásnál, vagy egy kiállítás munkálatainál. Talán több szakmai gyakorlat, illetve gyakornoki munkalehetőség megkönnyítené a hallgatók számára a munkába állás kezdeti szakaszát.

7. Az egyetem alatt elképzelt pályaképed, munkával kapcsolatos elképzeléseid mennyire valósultak meg? 

Már hallgatóként is tisztában voltunk azzal, hogy néprajzi végzettséggel sokféle pályakép képzelhető el. Az én ismerőseim, évfolyamtársaim között is van, aki muzeológus vagy kutató lett, míg mások tanárként, rendezvényszervezőként vagy saját vállalkozásban dolgoznak. De úgy gondolom, a néprajzi szemléletet mindenhova magunkkal visszük, bármilyen munkakörről legyen is szó. Szakmai intézményekbe bekerülni nem mindig könnyű, hiszen nem túl sok a néprajzos pozíció, de próbálkozni kell és élni a lehetőségekkel.

A Jakob Bleyer Heimatmuseum képviseletében a Múzeumok Majálisán, 2016

8. Mi az, amit szakmádban hivatásodnak tartasz, és amit megosztanál a jelenlegi hallgatókkal vagy laikusokkal?

Számomra egy régi kútra festett évszám, a nagymama kávéfőzője, vagy egy féltve őrzött báli kesztyű is értéket jelent, mert történeteket mesél.

Azzal, hogy egy-egy témával, jelenséggel néprajzi szemszögből kezdünk foglalkozni, lehetővé tesszük, hogy a „laikusok” számára is elérhető és felfedezhető legyen, hogy mások is megismerhessék azt a történetet, amit egy tárgy, egy írott forrás, vagy egy ember mesélhet magáról. Ezek a történetek nem csak érdekesek, de sokszor tanulságosak is.

9. Mit szerettél legjobban az egyetemen? Melyek voltak a kedvenc óráid, témaköreid? Melyik a legkedvesebb emléked?

A közös élmények, néhány mókás órai jelenet mindig megmarad, amikre jó emlékezni. A Néprajzi Könyvtár például minden értelemben a szellemi élet központja volt, persze nem csak a könyvek miatt. Többnyire itt beszéltük át az órai tapasztalatokat, és olykor a pletykákat vagy a legújabb buli-élményeket is. Ezek alkalmanként a kelleténél nagyobb viháncolással, néha hangosabb nevetéssel jártak, ami miatt a könyvtáros meg is jegyezte, hogy ez egyelőre még könyvtár és nem kávéház. (Pedig egy kávéfőző beüzemelését mindannyian támogattuk volna… ☺) Nem tudnék egyetlen kedvenc tárgyat kiemelni, bár amin talán én is meglepődtem, hogy mesterképzés alatt mennyire megszerettem a tudománytörténetet, ami alapszakon, az első félévben az egyik rettegett tantárgyunk volt. Néhány évvel később már más szemmel néztem, és rájöttem, hogy sok érdekes történetet rejtenek az intézménynevek és évszámok. Végül tudománytörténeti témában írtam a mesterképzéses szakdolgozatomat és a doktori kutatásomban is ezt folytattam.

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és/vagy hallgatóinak?

Gyűjtés Kidében, 2015

Használjátok ki a képzésben rejlő lehetőségeket, ha tehetitek, látogassatok el külföldi egyetemekre is, mert egy-egy új hely mindig „hozzánk tesz” valamit. És bátran kérdezzétek az oktatóitokat, mert olyan ismereteik, tapasztalataik vannak, amit könyvekben nem feltétlenül találtok meg.

10 év, 10 kérdés – Káplán Szofiával beszélgettünk

Az elkövetkezendő hetekben néprajz szakon végzettek mesélnek arról, milyenek voltak az egyetemi éveik, mit csinálnak most és hogy mit ad a szakmai életükhöz a szakon elsajátított néprajzi tudás. A sorozatot Boda Biankával kezdtük, most pedig Káplán Szofia veszi át a stafétát.

1. Rövid bemutatkozás

Káplán Szofia vagyok, budapesti lakos, a magyarországi szerbség aktív tagja. Etnológusként dolgozom, kutatói pozícióban a Szerb Intézetnél. Budapesten születtem, de egy, a fővároshoz közeli kis faluban, Lóréven nőttem fel, ahol többségben szerbek élnek. Később Szegedre kerültem, oda jártam középiskolába, majd azt követően visszatértem a fővárosba. Szerb ortodox vagyok, a magyarországi szerb közösségben nevelkedtem és ebben a témában is kutatok, ugyanakkor az, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, csak az egyetemen kristályosodott ki, a néprajzi tanulmányaim során. 11 éves korom óta aktívan néptáncolok, több hazai szerb együttesben is megfordultam már. Most a Tabán Szerb Folklórcentrum Egyesület táncosa és Elnökségének tagja vagyok.  

Tabán Est a MOM Kulturális Központban, 2018
A Szerb Intézet konferenciája “A magyarországi szerbek és a pravoszláv vallás az évszázadok során” című konferenciája a Tökölyanum dísztermében, 2019

2. Melyik intézményben dolgozol jelenleg?

Jelenleg a budapesti Szerb Intézetben dolgozom. Előtte a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézményében, a Mesemúzeumban dolgoztam.

3. Mesélj egy kicsit a szakmai életutadról!

2012-től 2018-ig folytattam tanulmányaimat az ELTE-n. 2012-től 2015-ig néprajz alapszakon és szerb minor szakon, majd 2015-től 2018-ig Kulturális antropológia mesterszakon. Ezen felül 2019-2020 között elvégeztem a Kulturális menedzser szakot is, szakirányú továbbképzés formájában, de ezt már az EDUTUS Egyetemen.

Már a Néprajz alapképzés elvégzése után elkezdtem dolgozni, egyik akkori csoporttársamnak köszönhetően a Mesemúzeumban, ami részben érintette a „szakmát” is, ha a muzeológiai ismereteket vesszük figyelembe. Ezzel párhuzamosan már bekapcsolódtam a Szerb Intézet projektjeibe, azonban csak külsős munkatársként. Teljes állásban 2017 óta dolgozom az Intézetnél.  Az intézeti pályafutásom alatt több tudományos projektbe is bekapcsolódtam, valamint több szakmai konferencián is részt vettem, melyek közül az egyik legmeghatározóbb a Sirogojnoban (Szerbia) tartott nemzetközi tudományos konferencia volt, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) Néprajzi Intézetének 70. évfordulója alkalmából. Személyes sikerem közül a 2018-ban bemutatott, „Szerb székesegyház a Tabánban – Az eltűnt Rácváros emlékezete” című kiállításhoz kapcsolódó családi nap megszervezését és lebonyolítását emelném ki, melyet a Nikola Tesla Szerb Tanítási Nyelvű Iskola tanáraival együtt valósítottunk meg a BTM Vármúzeumban. Ezen kívül még megemlíteném az Intézet digitalizálási munkálatainak eredményeit és a közösségi oldal és honlap fejlesztését. Nem utolsó sorban, immáron 4 éve vagyok a magyarországi szerb néprajzi tábor szakmai vezetője, ahol az élvezetek mellett eddigi munkahelyeimen szerzett tudást is kamatoztatni tudom. 

Terepmunka a „Kép és emlékezet (Slika i pamćenje)“ projektben, Pomáz 2019
„A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata – Magyarországi nemzetiségi körkép” című konferencián, 2018

4. Milyen munkakörben dolgozol? Melyek a főbb feladataid?

Kezdetben az Intézet „Kép és emlékezet” (Slika i pamćenje) projektjébe kapcsolódtam be, melynek célja a magyarországi szerb családok régi fényképeinek, dokumentumainak gyűjtése, a hozzájuk kapcsolódó történetek rögzítése és digitalizálása egy külön erre a célja létrehozott speciális adatbázisban és programban. Először a terepen gyűjtött anyag feldolgozásában vettem részt: interjúk gépelése, fényképek digitalizálása, adatbázis-kezelés stb. Ebben a projektben jelenleg is részt veszek, azonban a feladatkör kibővült az aktív kutatói munkával, interjúk készítésével a projekt-promóciós munkálatokkal. Ezen kívül még további intézeti projektekben is részt veszek, valamint az intézmény kulturális és tudományos programjainak (pl. konferenciák, kiállítások, koncertek) szervezésében, vagy akár a különböző kiadványok megjelentetésében. Mivel időm nagy részét az intézet projektjei és rendezvényei kötik le a saját kutatási témámra (magyarországi szerbek paraliturgikus hagyományai) nem sok időm jut, azonban a konferenciákra való felkészülések alkalmával, és ahogy a szabadidőm engedi, ezzel is foglalkozom. Nem utolsó sorban az elmúlt évben jómagam vagyok a Szerb Intézet honlapjának és Facebook-oldalának a szerkesztője és kezelője.  

5. A tudományos néprajzi kutatás mennyire van jelen mindennapjaidban?

Hétköznap – azaz a munkám során szinte mindig és szabadidőmben is, főleg a néptáncnak köszönhetően. 

Láncreakció/Wilhelm Gábor: akit az indiánregények vittek az antropológia felé

A tavaszi vizsgaidőszakban ismét a szakma kiemelkedő kutatóival, oktatóival készítünk személyes hangvételű interjúkat, mellyel hallgatóinkat inspiráljuk az egyetemi megpróbáltatások közepette. Frazon Zsófia kérte fel a Láncreakció folytatására Wilhelm Gábort, a Néprajzi Múzeum Ázsia- és Indonézia-gyűjteményének muzeológusát, akinek igen határozott válasza van arra, hogy el akarta-e hagyni valaha a pályát és aki a naplóírásról mint munkamódszerről is mesélt nekünk.

6. Az egyetemi oktatás és a gyakorlati órák mennyire készítettek fel a későbbi munkára?

Amit az egyetemi oktatás keretein belül meg lehetett valósítani, és az a tudás, amit át lehetett adni a diákoknak, mind gyakorlati, mind elméleti szempontból nagy segítséget nyújtott számomra. Én személy szerint

a néprajzon és a kulturális antropológián szerzett tapasztalataimat nem választanám szét, esetemben a két helyen kapott tudás egymásra épülve volt használható.

A gyűjtések, vagy akár a mindennapi munkám során persze adódnak olyan helyzetek, amik váratlanul érnek, de mindig van mihez visszanyúlni. Itt még azért kiemelném, hogy mindkét szak esetében nem elhanyagolható a csoporttársaktól szerzett tudás sem! 

7. Az egyetem alatt elképzelt pályaképed, munkával kapcsolatos elképzeléseid mennyire valósultak meg? 

Bevallom a néprajz szakra nem érkeztem nagy elhatározásokkal, de ha már csak a néptáncot vagy a szerb közösségben való nevelkedést nézem, nem lepődőm meg magamon, hogy ott kötöttem ki. Szerintem az eddigiek után elég egyértelmű, hogy a hazai szerbekkel foglalkoztam a tanulmányaim alatt, s az, hogy az egyetemről kikerülve egyből a „szakmában” és a témámat megtartva tudtam elhelyezkedni, egészen szerencsés dolog. Ezért hálás is vagyok. Bár ahhoz, hogy reális képet kapjon mindenki, tudni kell, hogy a magyarországi szerbek körében az elmúlt 20-30 évben alig van valaki, aki hasonló képzésben vett részt. Sőt, néprajzosként egyedüli versenyzőként indulhattam a pozícióra, így azért nem volt nehéz. 😊 

8. Mi az, amit szakmádban hivatásodnak tartasz, és amit megosztanál a jelenlegi hallgatókkal vagy laikusokkal?

Az, hogy minden kultúra megismerhetővé kell, hogy váljon ahhoz, hogy megértsük egymást. Legyen az a távoli piaroáké, vagy a magyarországi szerbségé! 😉 Tanácsként pedig annyit tudnék mondani a leendő hallgatóknak, hogy ha van egy téma, ami érdekel, amihez úgy érzed érdemes és tudsz is hozzátenni, akkor azt ne add fel! Még akkor sem, ha az oktatók le akarnak beszélni róla! 

A keménymag, Tihany, 2014
Pihenő az átányi terepgyakorlaton, 2013
Tanulmányi kirándulás a Káli-medencében, 2012
Néprajzos farsang, 2015
Esti móka az átányi terepgyakorlaton, 2013

9. Mit szerettél legjobban az egyetemen? Melyek voltak a kedvenc óráid, témaköreid? Melyik a legkedvesebb emléked?

A legjobban a csoporttársaimat szerettem, azt az igen színes gondolkodásmódot, mi jellemezte azt az évfolyamot. Ez szintén mindkét szakra igaz. Az órák közül nem tudnék kedvencet felsorolni, mindegyik érdekes volt a maga módján. 

A legkedvesebb emlékek pedig a közösségi események, a Luca-nap, a táncházak a tanteremben, tanulmányi kirándulások, Átány és a felsorolás végtelen…

10. Mit üzensz az egyetem oktatóinak és/vagy hallgatóinak?

Az oktatóknak, hogy köszönöm! A diákoknak: az alapvizsgát leszámítva, egészen király az, aminek a részesei lehettek! 

Fotók: Az interjúalany sajátjai
Borítókép: Szöllősi Mátyás
Kreatív grafika: Bobák Szilvia