Kerkeni Dóra Lilla múzeumi gyakorlatát 2020 júniusában a Soproni Múzeum Néprajzi Gyűjteményében töltötte Csiszár Attila vezetésével. Éppen akkor, amikor – a pandémia ellenére – a felújítás utáni újranyitáson munkálkodtak a múzeum dolgozói. Dóra kiskorától kezdve csak kívülről csodálta a villát, most már viszont néprajzos hallgatóként, belülről is jól ismeri.
Gyakorlatomat eredetileg szülővárosomban, a debreceni Déri Múzeumban szerettem volna elvégezni, mivel a szakdolgozati témám is ehhez a területhez kötődik. A pandémia okozta bizonytalanság miatt azonban végül amellett döntöttem, hogy lakóhelyemhez, Ágfalvához közelebbi múzeumot keresek.
Valójában a Soproni Múzeum ötlete legelőször édesanyám fejéből pattant ki, a felvetés pedig rögtön lázba hozott. Gyerekként, mikor elsétáltunk a Deák tér végén álló klasszicista épület előtt, a villa maga volt a rejtély. Az állandó kiállítás már születésem előtt megszűnt a Lenck-villában, így külső szemmel az épület teljesen elhagyatottnak tűnt. Egyedüli esemény a karácsony előtti fenyőfa vásár volt, melyet a villa udvarán tartottak. A Deák téren sétálva mindig foglalkoztatott, hogy vajon milyen titkokat őriz az épület, milyen emberek lehettek a lakói, kik fordultak meg benne, a cselédsége, a szokásai, az ünnepségei, rendeztek-e benne bálokat, milyen lehetett a könyvtára… Az általam alakított villa képzeletbeli világának fő ihletet adói azok a regények voltak, melyeket iskolás koromban olvastam. A fejemben az épületnek így már évszázadokra visszanyúló történelme körvonalazódott, sokszor olyan abszurd történetekkel, amelyek a valóságot meg sem közelítették.
A villában 1987 után megszűnt a kiállítás és az évek során az épület leromosodott. Az egykori kiállítás Domonkos Ottó (néprajz szakos muzeológus, későbbi múzeumigazgató) munkássága alatt alakult meg, aki törekedett a néprajzi anyag gyarapítására is. Munkássága alatt nagy terjedelmű tárgyi anyag gyűlt össze, amely többségében Sopron és környékének egykori tárgyi kultúráját mutatja be.
A klasszicista stílusban megépült Lenck-villát felújították – én éppen a felújítási szakaszba csöppentem bele. Ezek után 2020. augusztusában nyitotta meg kapuit, ahol korábban a néprajzi kiállítás kapott helyett. A Lenck-villa jelenleg a Mestermű. Polgári életvilág és kézművesség a 19. század végi Sopronban című új tárlatnak ad otthont. Az épület falai között Sopron városát rejtették el. Archív fotók segítségével a folyosókon különböző utcaképek, házfalak, kapuk jelennek meg, a szobákban pedig céheket, mesterségeket, malmot, kocsmát és a piacteret mutatják be. A kiállításban a kézműves és a városi nagypolgári világ találkozik egymással, mindezt pedig egy történetbe helyezik bele. A Lenck-villa egykori lakói és személyzete esküvőre készülnek. Az eseményhez szükséges hozzávalókat kell beszerezniük, így útnak indulnak és bejárják a különböző műhelyeket, mint pl.: a paszománykészítő-, kékfestő-, kalapos-, kovács- és kádárműhelyeket. A kiállítás összekapcsolja az épületet és annak egykori lakóit a várossal, valamikori mestereivel, polgáraival. Megidézi a kor illemét, viselkedési, öltözködési és étkezési szokásait. A kiállítás tárgyi anyagának törzsét az egykori tárlaton kiállított anyag adja.
Múzeumi gyakorlatom során megfigyelhettem, miként dolgoznak együtt a restaurátorok, muzeológusok, üvegesek és a fényesítők. Amikor egy-egy nap beléptem a villába, mindig elcsodálkoztam, mennyi újdonság került ki az előző naphoz képest a vitrinekbe, falakra, polcokra és miként körvonalazódott egyre jobban a tárlat végleges formája az olykor felfordulásnak tűnő kavalkádban. A falak kezdtek a város egy-egy épület-tapétájával kiszínesedni, miközben feliratok kalauzolták el az érdeklődőket. Minden nap tartogatott valami újdonságot.
A néprajzi gyűjtemény több raktárban helyezkedik el a város különböző pontjain, ráadásul a felújított múzeumi épülettel együtt új raktár is létesült, emiatt sajnos nem volt időm az összeset körbejárni. Ezért tehát csak a tárgyi anyag egy töredékét ismerhettem meg.
Néhány „nagyobb eseménynek”, mint a kiállítás piacterén a szekér, valamint a takácsműhelyben a szövőszék összerakásának én is megfigyelője lehettem. Sokszor a múzeumban őrzött tárgyak összerakása azért is jelentett nehézséget, mert csak egy kép állt a restaurátorok rendelkezésére, ami azt tükrözte, miként is nézett az ki valamikor. Szállításnál, vagy éppen restaurálásnál szétszedett eszközöket tehát egy fotó alapján kellett ismét összerakni. A helyzetet az is nehezítette, hogy több tárgyat a raktárakban szétszedett formában tároltak, így az emlékeket sem hívhatták segítségül.
A muzeológusok, akikkel ezt a pár napot töltöttem, elmagyarázták, milyen hagyományos nyilvántartási formák és eszközök léteznek, és milyen szabályok vonatkoznak rájuk, és hogy milyen szempontokat kell egy leltárkönyvben feltüntetni. A leltárkönyvben hímzésminták és sablonok bevezetésével ezeket is begyakorolhattam. Általuk képet kaphattam a soproni hímzéskultúráról. A város nagyszámú német nemzetiségű lakosságának örökségét a hímzésminták is őrzik, hiszen szinte az összes feliratos sablon német nyelven íródott, sok közülük a területre jellemző nyelvjárásban. A sablonokat befedő kékítő az ujjaimat teljesen kékre színezte, így a nap végére több helyen sötétkék színben pompáztam én is, a hímzésmintákhoz hasonlóan.
Beleláthattam továbbá abba is, hogy egy kiállítás miként áll össze, és hogy mennyi ember dolgozik a múzeumba látogatók szórakoztatásáért.
A Soproni Múzeum mellett a kapuvári Rábaközi Muzeális Gyűjteményt is megismertem, mely állandó kiállítása szintén Csiszár Attilához köthető. A tárlat két részből áll: a Kapuvárt bemutató kiállításból, valamint egy emlékcsarnokból, melyben a kapuvári születésű híres embereket mutatják be röviden. A kiállítás az ókortól kezdve vezeti végig a látogatót, szemléltet egy polgári és egy paraszti lakásbelsőt, valamint a kapuvári viseletet is bemutatja. A kiállítás célja az, hogy a látogatókkal megismertesse a település tárgyi kultúráját. A tárlat több helyen is a kor szellemét idézve igyekszik bevonni az érdeklődőket. Ilyen például az utolsó terem is, ami a viseletet ismerteti. Ahogyan Móricz Zsigmond a Pesti Naplóban a Kapuvári misét bemutatja, úgy jeleníti meg a viselet sokszínűségét és különlegességeit a múzeum is. Nem csupán egy-egy öltözéket ismertet részletesebben, hanem ember nagyságú makettel a mise utáni gyülekezést is megjeleníti: itt eltérő életkorban viselt és társadalmi helyzetben lévő öltözéket láthatunk. Mindezek által a látogató úgy érezheti, mintha egy pillanatra belecsöppent volna abba a jelenetbe.
A kéthetes múzeumi gyakorlatomról összességében azt tudom elmondani, hogy megismerhettem mennyire szerteágazó egy muzeológus feladatköre, és hogy egy kiállítás létrejöttében mennyi ember vállal szerepet. A gyakorlat alatt rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam. Hálás vagyok azért, hogy mindenki, akivel a két hétben találkoztam, nyitottan és kedvesen fogadott. Ezen felül azért is, hogy újabb ismeretekkel gazdagodhattam általuk. Bár végül nem utaztam messzire a múzeumi gyakorlatom elvégzéséhez, de egy újabb arcát ismerhettem meg a városnak, ahol felnőttem.
Szerző: Kerkeni Dóra Lilla
ELTE Néprajz Blog 